Kereső toggle

A húsvét valósága

Egy halál, amiből élünk

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ezen a hétvégén a nyugati civilizáció Jézus Krisztus halálának és feltámadásának emlékét ünnepeli – amelyhez máig ambivalens módon viszonyul. Összeállításunk az ünnep eredeti tartalmát és mai formáit járja körül.



A feltételezett Golgota, azaz Koponya-hely

A sokak által már akkor is Messiásnak tartott Jésua rabbit feltehetőleg i. sz. 32. niszán hónap 14-én (tehát a mi márciusunk utolsó vagy áprilisunk első napjaiban) ölték meg a római katonák az akkor szokásos, és máig is a legkegyetlenebbnek számító kivégzési módszerrel: keresztre feszítéssel. Az akkor már – a közhiedelemmel ellentétben – negyvenhez közeledő vagy éppen negyvenéves zsidó prédikátor-tanítót alapvetően nem teológiai okokból adta a római megszállók kezére a zsidó nép vezető testülete, a szanhedrin, hanem egyszerű, közönséges vallási féltékenységből. 

Miután a római hatalom képviselője – hosszas vívódás után szintén nem meggyőződésből, hanem politikai nyomásgyakorlás és zsarolás eredményeképpen hatalmi érdekeiből – szentesítette döntésüket, a kivégzést a rómaiak hajtották végre. A kereszthalált általában nem az egyszerű, köztörvényes bűnözők, hanem kifejezetten a birodalom rendje ellen lázadók számára fejlesztették ki, ezért szükséges volt, hogy a lehető legnagyobb elrettentő erővel bírjon mindenki számára, aki csak tanúja lett az ilyennek. 

Az elítélteket először megkorbácsolták, arra azonban ügyeltek, hogy ez ne okozhassa gyors halálukat. Az ólomdarabokkal és birkacsontokkal preparált bőrszíjakból álló római korbács ugyanis azonnali halált is képes volt okozni, hiszen a csontokig szét tudta szaggatni a megkorbácsolt hátát. Ezután a kereszt mintegy harminc-ötven kilogrammos vízszintes gerendáját az elítéltnek kellett a kivégzés helyére vinnie. Az áldozatot mindkét nyújtott karjával a gerendához kötözték, így annak teljes súlya a legfelső hátcsigolyán és a legalsó nyakcsigolyán nyugodott. Ha az elítélt útközben elesett, nagyon megsérült, mert az arcára esett a gerenda súlyával a nyakában, és arcát nem tudta védeni.

Mint arról korábban már részletesen írtunk (Jézus szenvedése orvosi szemmel, Hetek, 2000. október 28.) a halálraítélteket a rómaiak meztelenül feszítették keresztre. A szögeket nem a tenyéren, hanem a csuklón ütötték át, ami elviselhetetlenül erős, a gerincoszlopig ható úgynevezett "égő idegfájdalommal" járt együtt. A halált végül fulladás okozta: a felfüggesztett test mellkasa a kezeken lógó teljes testsúly miatt annyira kifeszült, hogy az elítélt csak belélegezni tudott, a levegőt nem tudta kifújni. Mintegy tíz perc után a megfeszítettnél fulladozás lépett fel, miközben a testnek a légszomj következtében fellépő elsavasodása miatt az egész törzsben és minden végtagban minden izom állandó, szünet nélküli, erős görcsbe került. 

Ha a lábai nem kissé meghajlítva lettek volna felszögezve, az elítélt fél órán belül megfulladt volna. Ez azonban nem szolgálta volna a rómaiak érdekeit. Így viszont az életösztöntől sarkallva az áldozat pokoli fájdalom árán lábával felnyomhatta magát, csökkentve a mellkasára és karjaira nehezedő súlyt, és kifújhatta jobban a levegőt. Még két napig szenvedő keresztre feszítettről is van híradás. A keresztre feszítettek tehát szinte állandóan mozogtak, újra meg újra felnyomták magukat, majd visszazuhantak. 

A vér- és folyadékveszteség miatt végül úgynevezett hypovolaemiás sokk következett be. Az ilyen sokk hatására a vérnyomás drasztikusan csökken, a szív sokkal gyorsabban, de sokkal gyengébben ver. Mivel a szervezet a legfontosabb szervek működésének fenntartására koncentrál (szív, agy, tüdő), leáll a máj, a vese, a gyomor, a belek működése, és mivel ezek már nem kapnak vért, bizonyos idő után visszafordíthatatlanul károsodnak. A pupilla kitágul, remegés, szájszárazság, fokozott vészreakció indul meg, a sérült elsápad, hideg verejték jelenik meg rajta. Még érzékeli a környezetét, de reagálni nem tud rá; végül eszméletvesztés következik be, amely a szív megállása miatt bekövetkező halál pillanatáig tart. Folyadék gyűlik össze a tüdőkben (tüdőödéma), a lélegzés hörgéssé válik, a szív összevissza ver, s ez közvetlenül a halálhoz vezet.

Jézus esetében azonban a halál bizonyosan nem így állt be. Közvetlenül a halála előtt ugyanis még beszélt (tehát a sokkos állapot nem lépett még fel), és szenvedése – relatíve – nagyon rövid ideig tartott, "mindössze" hat órán át, délelőtt kilenctől délután háromig, olyannyira, hogy Pilátus el sem akarta hinni, hogy meghalt, hanem külön ellenőriztette ezt, mielőtt a testet kiadatta. A teológusok egyetértenek abban, hogy Jézusnak azért kellett hamarabb meghalnia, mert a húsvét ünnepének beállta miatt az alkonyatkor még élő sorstársait, a két lázadót lábszáruk eltörésével ölték meg, neki azonban be kellett teljesítenie a húsvéti bárányra vonatkozó jövendölést, amely szerint a csontja nem törhet el. A lábszár eltörését a többiek esetében egy szintén külön erre a célra készült eszközzel, a crurifragium nev? vasrúddal végezték. Ez a halált azáltal gyorsította meg, hogy az elítélt nem tudta többé feltornázni magát a kilégzése érdekében, és így fél órán belül megfulladt. 

Az Evangéliumok szövegei azt sugallják, hogy Jézusnak hatalmában állt halála időpontjának meghatározása, és egy erős kilégzéssel maga "fújta ki" tudatosan a szellemét, hogy csontjai eltörésére ne kerülhessen sor. De az is lehetséges, hogy az általában szokásosnál fokozottabb kínzása okozta korai halálát: hiszen amikor megkorbácsolták, még fennállt szabadon bocsátásának lehetősége, ezért a korbácsolás erősebb lehetett a kereszthalálra ítéltek esetében szokásosnál; valamint a töviskoszorú is jelentős vérveszteséget okozhatott; és a fájdalomcsillapító hatású mirhás bort sem fogadta el. 

A keresztény hagyományon belül több álláspont is létezik megfeszítése helyének, a Golgotának ("Koponya-hely") a meghatározását illetően. A katolikus egyházak által tiszteletben tartott Szent Sír-templomban lévő sírhelyet ugyanis a protestánsok nem fogadják el hitelesnek, hiszen ezt a 4. században jelölte csak ki Konstantin császár édesanyja, Heléna, egy álomra hivatkozva, bár sok történész még ezt is csak legendának tartja. Problematikus az is, hogy a hely a jelenlegi és a feltételezett régi városfalon egyaránt belül van, márpedig sem a római, sem a zsidó felfogás szerint ilyen kivégző- és temetőhely nem lehetett a városon belül. Egyes katolikus történészek éppen ezért feltételezik, hogy a városfal máshol, beljebb húzódhatott, mint ahol általában sejtik – ezt a kérdést azonban csak egy ásatással lehetne eldönteni. Jelenleg azonban az érintett terület már sűrűn tele van lakó- és műemléképületekkel, így erre nincs lehetőség.

Protestáns körökben egy másik helyet valószínűsítenek Jézus sírjaként, bár hangsúlyozzák, hogy biztosnak ez sem tekinthető. A mai és a régi városfalon egyaránt bizonyosan kívül eső területen van egy domb, amely a benne lévő két sziklaüreg miatt az Óváros felől nézve valóban egy koponyára emlékeztet (lásd képünkön – a szerk.). Közel ehhez egy ősi kertet, s abban egy üres sírt tártak fel. Mindezek elhelyezkedése és sajátosságai valóban megfelelnek az evangéliumi beszámolóknak és a történelmi sajátosságoknak – a protestánsok hitélete szempontjából azonban a konkrét helyszínek vallásos tiszteletének messze nincs olyan jelentősége, mint a katolikusok számára, így a hely abszolút hitelességét nem hirdetik.

Még érdekesebb problémát vet fel Jézus halotti leplének ügye, amelyet a turini ereklye körül újra meg újra fellángoló viták is reflektorfénybe helyeznek. Jézus korában ugyanis a halottakat nem ilyen jelleg? lepelbe borították, hanem több kilogrammnyi illatos kenőccsel együtt hosszú gyolcsvászon csíkokba pólyálták, arcukat pedig kendővel takarták le. Erre maguknak az Evangéliumoknak az eredeti görög szövege is utal (János evangéliuma 11:44, 19:40, 20:5–6). 

Az is jelentős kérdés a keresztény világban, hogy mennyi időt töltött Jézus a sírban. Ő maga ugyanis többször azt jövendölte, hogy három napot és három éjszakát fog a föld gyomrában tölteni, ezzel szemben megfeszítésének péntek délutáni, feltámadásának vasárnap virradat előtti datálása csak másfél napot és két éjszakát foglal magába. Azok a keresztény teológusok tehát, akik tartják magukat Jézus próféciájának hitelességéhez, azt vallják, hogy azon a héten a pészach munkaszüneti napja ("szombatja") péntekre eshetett, így a szombattal együtt két teljes munkaszüneti nap találkozott, és erre utal János evangéliuma, amikor azt említi: "mert ez a szombat nagy [vagy: hosszú] nap volt" (19:31), tehát úgynevezett "hosszú szombat" keletkezett. Ebben az esetben Jézus csütörtök délután háromkor halt meg, eltemetése pedig ugyanezen a napon, még jóval napnyugta előtt; pénteken és szombaton végig a sírban volt; majd vasárnap hajnalban támadt fel. Így valóban három (két és fél) napot és három éjszakát volt a sírban. 

Az Újszövetség egybehangzó és egyértelm? tanítása és tanúvallomásai szerint Jézus a halálból a szó testi, fizikai, valóságos értelmében támadt fel. (Erről részletesebben lásd:
A feltámadás történelmi tény, Hetek, 2001. november 2.) Ez az üzenet már viszonylag korán, Pál apostol idejében "megfeküdte a gyomrát" sok, a görög kultúra és filozófia hátteréből származó hívőnek (lásd a Korinthosziakhoz írt 1. levél, 15. fejezetét), mivel ez a világnézet – szemben a zsidó hittel – lehetetlenségnek tartotta az ilyesmit. Mindezek ellenére a niceai hitvallás ("Hiszekegy") még a keresztény hit üdvösséghez nélkülözhetetlen alapköveként foglalta magába ezt az állítást. 

A zsidóság politikai és vallási vezetői alapvetően nem teológiai megfontolásokból utasították ezt el, hanem Jézus személyével való szembenállásuk, ellenérzéseik miatt, sőt Máté evangéliuma beszámol az esemény szemtanúinak, a főpapi őrségnek a szanhedrin általi megvesztegetéséről is. 

Jézus testben történő feltámadásának üzenetét azonban a nem zsidó világ nagy része is elutasította, illetve korunkra már a névlegesen keresztény teológia jelentős irányzatai is fokozatosan újra kivetették magukból mint természettudományos képtelenséget, valamiféle szellemi, eszmei "feltámadással" helyettesítve azt. 

Jézus feltámadásának hírét – amely valamennyi világvalláshoz képest egyedivé teszi a kereszténységet, hiszen egyetlen másik vallás sem hirdet hasonlót – az európai kultúrkör máig éppúgy nem tudta "sem lenyelni, sem kiköpni", mint maguk az esemény kortársai. Éppen ez a jelenünkig húzódó szellemi konfliktus mutatja, hogy nem a régmúlt egyik érdektelen ügyéről van szó, hanem máig is eleven aktualitásról. Az "első húsvét" továbbra is folyamatos kihívást jelent mind a teológusok, mind a történészek, a kultúránk és a tudomány számára egyaránt.


Sonka, tojás, szenteltvíz

Kulcsár Árpád

A keresztény húsvét időpontja kezdettől fogva egybeesett a nagy pogány tavaszünnepekkel. Mivel Európa népeinek többsége csak államhatalmi kényszer hatására és nem meggyőződésből vette fel a kereszténységet, ezért az emberek igyekeztek mennél többet továbbvinni addigi pogány szokásaikból, mágikus és babonás rítusaikból. 

A katolicizmus terjesztése érdekében a római egyház késznek mutatkozott beépíteni az egyházi gyakorlatba pogány eredet? hitelveket és hitgyakorlatot, de csak miután azokat új elnevezéssel és valamilyen keresztény jelleg? utalással látták el. 

Így lett része a húsvéti liturgiának például a nagyszombati tűzgyújtás. A németek apostolaként tisztelt Szent Bonifác a 8. században sikertelenül igyekezett rábírni a népet, hogy hagyjanak fel a tavaszi nagy tűzgyújtások pogány szokásával. A pogány germánok ugyanis tavasszal isteneik tiszteletére hatalmas tüzeket gyújtottak, hogy elégessék a tél, a sötétség gonosz szellemeit, és termékenységet biztosítsanak földjeiknek. Bonifác, látva az emberek ragaszkodását ehhez, a rítust egyházias magyarázat kíséretében beépítette a katolikus liturgiába. 

A húsvéti ünnepkör minden napját sokszorosan átszőtték a bibliai kijelentésektől távol álló vallásos szokások. Húsvét vasárnapján történik a katolikus templomokban például az ételszentelés. Ennek során a papok megszentelik a misére vitt húsvéti ételeket: a piros tojást, sonkát, tormát stb. E szentelés azonban nem változtat azon a tényen, hogy a piros tojás eredendően a tavaszi pogány ünnepek középpontjában álló termékenységvarázsló szokások egyik fontos kellékeként ismeretes. 

A pogány felfogás a tavasz kezdetén a vizeknek varázslatos erőt tulajdonított. Ezért kellett ilyenkor a férfiaknak locsolkodást végezniük, hogy e víznek a lányokra és asszonyokra hintésével egészséget és termékenységet biztosítsanak számukra. A meglocsoltaktól a férfiak hasonló céllal festett tojást kaptak. A pogány vallásokban jellegzetes termékenységszimbólumként szereplő tojás mágikus hatását a ráfestett különböző jelek és színek voltak hivatottak fokozni. 

A pirosra festett tojásnak például bajelhárító hatást tulajdonítottak. 


Beteljesedett

Hack Márta

A Bibliát minden vallási könyv és minden írásm? fölé emeli, hogy egyedül a Biblia tartalmaz a történelemben egyértelműen beteljesedett próféciákat. 

Jézus elítélésének, halálának és feltámadásának egyik rendkívülisége abban van, hogy a néhány nap alatt végbemenő eseménysorozat mozzanatai az ószövetségi próféták előrejelzéseivel is megegyeznek. Ezeknek az ihletett kijelentéseknek számbavétele szinte lehetetlen: szavak, sorok, hoszszú szakaszok százai hozhatók közvetlen összefüggésbe az evangélium tényeivel. A próféciák többek között tartalmazták, hogy el fog jönni a Messiás, aki, noha Sion királya, népéhez alázatosan jön, egy szamárcsikón ülve vonul be Jeruzsálembe. A Templomban teljhatalommal lép fel. Ok nélkül gyűlölik, rágalmazzák, együtt tanácskoznak ellene, kitervelik, hogy megölik. Barátja árulja el harminc ezüstért. Az árulás béréből egy fazekas mezejét veszik meg. Júdás volt az, aki a húsvéti széderlakomán a Mesterrel együtt mártotta kenyerét a kesernyés lébe. Aki kenyerét ette, az emelte fel sarkát ellene. Jézus a halála előtti utolsó páskavacsorán a széderest jelképes ételeit új jelentéssel ruházta fel. A kovásztalan kenyeret, amit a vacsora elején eltörnek, testével azonosította. Az áldás poharát az új szövetségkötés vérének mondta, amelyet ki fognak ontani.

A keresztrefeszítés és a kínhalál megfelel a páskabárány leölésének. Az életet és szabadulást szerző báránynak a Törvény szerint a leölés előtt napokkal a családnál kellett lennie, őrizet alatt. A báránynak hibátlannak kellett lennie, és csontját nem törhették el. Ennek megfelelően Jézus nyilvánosan tevékenykedett, a nép megismerhette, hogy igaz volt, hibátlan. Pészachkor vették őrizetbe. A próféciák szerint ekkor az emberek elutasítják, még tanítványai is elhagyják, és olyan lesz, "mint a bárány, amit a mészárszékre visznek". 

A páskabárány vérébe hajdan izsópot mártottak, Jézus szájához ugyancsak izsópvesszőn nyújtották az italt, amibe mirhát kevertek. A többi elítélttel ellentétben lábszárcsontját nem törik el. "A mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk" – ismerték fel a Messiás sorsáról szóló próféciák beteljesedése alapján Jézus követői.

Olvasson tovább: