Kereső toggle

Még egyszer a dzsihádról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Egyesült Államokban a közelmúltban történt terrortámadás kapcsán a média sokat foglalkozik a vallási indítékokkal, leginkább a dzsihád mibenlétével. Egymásnak ellentmondó nyilatkozatok látnak napvilágot: egyesek szerint az iszlám – Bush vagy Blair szerint: "a béke vallása" – tanaiból nem vezethető le ilyen cselekedet, mások szerint igen. Mi az igazság? Maga az iszlám lenne ennyire ellentmondásos, vagy taktikai játékról van csak szó?

Az Oxford Encyclopedia of the Modern Islamic World (A modern iszlám világ enciklopédiája, I–IV. kötet, Oxford University Press, 1995, a továbbiakban: OEMI) tudós szerzőinek többsége arab nevet visel, s nyilván muszlim vallású; míg a lexikon kiadójának, a neves brit egyetemnek a neve pedig arra garancia, hogy nem egy tudománytalan, pontatlan, egyoldalú vagy elfogult munkáról van szó. A terjedelmes jihad
– és több ehhez kapcsolódó – címszó alatt mindenekelőtt azt olvassuk, hogy ez a kifejezés Mohamed fegyveres harcaival kapcsolatban merül fel először, és a korabeli, rendkívül harcias arab törzsek szokásaiból ered. E kicsiny törzsek között az állandó háborúzás volt a normális állapot, amelyet törvényesnek és igazságosnak tekintettek. Mohamed ugyanígy alapította meg hódító vallásos birodalmát a mai Szaúd-Arábia területén, és voltaképp ezt a törzsi hagyományt emelte be tanaiba. 



A Korán valóban ellentmondásos



A lexikon szerzői ugyanakkor kiemelik, hogy a Korán tanítása nem egyértelm? a dzsihádot illetően. Az egyik helyen csak önvédelemként engedélyezi: "Harcoljatok Allah útján azokkal, akik harcolnak ellenetek, de ne kövessetek el agressziót, mert Allah nem szereti az agresszorokat" (2:190); ám ennek már Mohamed hódító hadjáratai is ellentmondani látszanak. A fenti mondattal ellentétben a Korán ezt is tanítja: "Amikor a szent hónapok elteltek, mészároljátok le a bálványimádókat mindenütt, ahol megtaláljátok őket, fogjátok el és börtönözzétek be őket, és minden leshelyen fekve várjatok rájuk…" (9:5); és: "Harcoljatok azok ellen, akik nem hisznek Allahban és az Utolsó Napban, és nem tiltják, amit Allah és Küldöttje megtiltottak, akik nem gyakorolják az igazság vallását és azok közül valók, akiknek a Könyv adatott [ez a zsidókat és a keresztényeket jelenti], amíg nem fizetnek sarcot, és meg nem alázkodnak!" (9:29). A mostanában elhangzó ellentétes tartalmú nyilatkozatok tehát, melyek szerint a Koránból nem vezethető le a fegyveres harc a "hitetlenek" ellen, illetve igenis levezethető, úgy tűnik, valóban magának a könyvnek a belső ellentmondásosságából táplálkoznak; bár meg kell mondanunk, nagy jóindulat szükséges az előbbi álláspont bizonygatásához. Bárki meggyőződhet ugyanis arról, aki a Korán lapozgatásával csak egyetlen órát eltölt, hogy szinte bárhol nyitja is ki, fegyveres harcra való buzdításokat tartalmaz.



A klasszikus Korán-magyarázat



A klasszikus iszlám Korán-magyarázat nem az önvédelmi jellegű, hanem a hitetlenek ellen folytatandó feltétlen harc irányába vitte tovább a fenti elveket – írják az OEMI tudósai. Ennek köszönhető, hogy egyetlen évszázad leforgása alatt az iszlám birodalom Spanyolország északi határától az Indusig terjedt ki. Érdekes, hogy a dzsihád muszlim eszméjének kifejlődésében a szerzők a korabeli bizánci kereszténység vallásháborús gyakorlatának és teológiájának hatását is látni vélik.

A dzsihád klasszikus tanításának lényege, hogy egyetlen iszlám államnak kell lennie, amely uralkodik az ummán, a különböző nemzetiségű, már iszlám hitre térített emberek egész közösségén. Az ummá kötelessége folyamatosan kiterjeszteni az iszlám állam határait háborúk révén, hogy a lehető legtöbb ember kerüljön annak uralma alá. A végső cél: az egész Földet az iszlám uralma alá hajtani, és teljesen kiirtani a "hitetlenséget". Ezt fogalmazzák meg a legismertebb dzsihád-részletek: "Harcoljatok ellenük addig, amíg már nincs többé kísértés, és Allah hite nem győz; akkor viszont már nincs több ellenségeskedés, csak az igazságtalanok ellen." (2:193) "Allah azokat, akik javaikat és életüket harcban kockáztatják, az otthonülők fölé emelte." (4:95) "Ha hitetlenekkel találjátok szembe magatokat, fejet leszegve küzdjetek [vagy: vágjátok el a nyakukat], míg öldöklést nem rendeztek közöttük; majd fűzzétek szíjra a bandát. S azután vagy kegyelem [a megtérőknek], vagy eladás, amíg a háború le nem tette terheit… Azokat, akik Allah útján hulltak el, sosem viszi ő téves úton. Ő vezeti őket, szívükbe békét hoz, és a Paradicsomba viszi majd be őket, amelyet megismertet velük." (47:4–6)

A klasszikus iszlám Korán-magyarázat szerint az állandó terjeszkedés, a dzsihád közös, mindenkire érvényes kötelesség, amelyet akkor teljesítenek, ha meghatározott számú személy vesz részt benne. Ha ez nem történik meg, az egész ummá vétkezik. Hogy a dzsihád szüntelen fenn legyen tartva, az iszlám vezetőnek évente legalább egyszer támadást kell indítania a birodalommal szomszédos valamelyik terület ellen. A védekező jelleg? dzsihád esetében pedig minden fegyverfogható férfi számára kötelező a hadviselés.

A leigázott népek számára két lehetőség van: áttérés az iszlám hitre, vagy – amennyiben saját vallásukat akarták tovább gyakorolni – sarcfizetés. Ez az utóbbi engedmény azonban csak a Könyv Népeire, a zsidóságra és a kereszténységre vonatkozott (jóllehet a gyakorlatban más vallásokra is alkalmazták). Ha az iszlám vezető szükségesnek tartotta, békét köthetett az ellenséggel. A béke azonban – legalábbis egyes irányzatok szerint – nem tarthat hosszabb ideig tíz évnél. Ez azért fontos, nehogy a dzsihád eszméje feledésbe merüljön – írják az OEMI szerzői. 

Mivel az iszlám az igazság és erkölcs fenntartása biztosítékának a muszlim államhatalmat tekinti, ezért a dzsihád nem periférikus és elhanyagolható, hanem lényegi része tanításának. Fontos tudni, hogy a klasszikus iszlám alapvető tanítása a vallás és a politikai állam abszolút egyesítése, tehát a modern demokratikus elv, az egyházak és az állam szétválasztása elvének homlokegyenest az ellentéte. Az iszlám lényegéhez tartozik, hogy az igaz hitet és erkölcsöt az államhatalomnak erőszakszervezeteivel kötelessége teljes egészében fenntartani és terjeszteni. Az iszlám hit nem képzelhető el iszlám állam nélkül: legfőbb törekvése az ilyen állam létrehozása.

A dzsihád egyik legerőteljesebb ösztönzője az iszlám tanítása a mártírságról. Eszerint, aki ilyen jelleg? harcban esik el, egyenesen a Paradicsomba jut – s ott sem akármilyen helyre kerül. Egy Mohamednek tulajdonított tanítás szerint ugyanis "a Paradicsom száz szintből áll, s ezek között kettőnként akkora köz van, mint a föld és a menny között". A mártírok egyenesen a legfelsőbb szintre, közvetlenül Allah trónjához kerülnek. Kikerülik "a két ítélő angyal" próbáját, s ezzel együtt az iszlám "purgatóriumot" is, mert "már megpróbáltattak a fejük felett suhogó kardok által". "A Paradicsom kapuja a kardok árnyéka alatt nyílik" – mondják máshol a Koránt magyarázó szent iratok. Egyedül a dzsihád mártírjainak van megengedve, hogy visszatérjenek a Földre, azzal a céllal, hogy ismét mártírhalált haljanak; továbbá teljesen megszabadulnak bűneiktől, s még Mohamed közbenjárására sincs szükségük; valamint a próféták után a második vagy harmadik legmagasabb pozíciót töltik be az örökkévalóságban. Maga az iszlám szó is az Allahnak való teljes, önfeláldozó alávetettséget jelenti, s a mártírság eszménye összefügg az eredetről szóló tanítással is, amely szerint Ábrahám nem Izsákot, miként azt a Biblia tanítja, hanem Ismáelt készült feláldozni a Morijja hegyén, s ezt Ismáel maga is tudta, örömmel várta és teljes alávetettségben készült rá. A dzsihád meghirdetésének idején a muzulmán lakosság köreiben mindig vallásos iratok keringenek, amelyek a Koránból és a hadiszokból (fentebb is idézett szent kommentárirodalom a kalifák korából) származó idézetekkel buzdítják harcra a lakosságot, a mártírság eszményét felmagasztalva.



Törésvonalak a mai iszlámon belül



Mindezek fényében mi az oka annak, hogy ma az iszlám világ annyira megosztott a terrorcselekmények, a dzsihád megítélésének kérdésében? Az egymással ellentétes nyilatkozatok pusztán taktikai hazudozás részei, amelyek mögött valójában egységes felfogás áll, vagy a musz-limok őszintén nem értenek egyet a jelen eseményeinek teológiai értelmezésében?

A fent ismertetett dzsihád-teológia a Koránban és az azt követően született klasszikus kommentárirodalomban található. Akkor azonban még egységes iszlám birodalom létezett, de 750 után az ummá politikai egysége mind a mai napig tartóan felbomlott. A megosztottság azzal a kérdéssel vette kezdetét, hogy ki legyen a kalifa, azaz Mohamed utódja, az egységes iszlám közösség és állam feje – ez a kérdés vezetett a síita és szunnita irányzatok különválásához, melyek részletes elemzésére itt nincs helyünk. 

Az irányzatok később folytatódó további szétágazásai mellett szintén jelentős fordulatot hozott a gyarmatbirodalmak időszaka, majd pedig a gyarmatosítók kivonulása a muszlim lakosságú területekről, amely után – talán tudatosan is követve az "oszd meg és uralkodj" elvét – sok "nemzetállamot" hagytak maguk mögött, és így nem a régi, egységes iszlám birodalom született újjá a 20. században. A teológiai irányzatok sokfélesége és az egyes muszlim vallású népek újra kialakuló sajátos nemzeti öntudata – ezt ugyanis a klasszikus iszlám felszámolni igyekezett – máig fenntartja a megosztottságot.

Márpedig a dzsihád megítélése szempontjából ez 

a kérdés kulcsfontosságú: a klasszikus muszlim szent iratok szerint ugyanis dzsihádot csak a kalifa, az egységes iszlám közösség és állam vezetője hirdethet. Azaz ma, amikor ilyen közösség és állam nem létezik, s így kalifa sincs, a dzsihád meghirdetése teológiailag mélyen problematikus.

Paradox módon azonban ez mégsem a dzsihád elhagyásához vezetett, hanem ahhoz, hogy a regionális muszlim vezetők a szent háború meghirdetésével igyekeztek legitimitásukat kiterjeszteni és megerősíteni. A regionális háborúzásokhoz is elegendő volt a másik muszlim vezetőt valamilyen eretnekségen rajtakapni, s a dzsihád meghirdetése látszólag máris jogszerűvé vált. Ugyanezen a módon hirdetnek harcot ma a fundamentalista muszlim vezérek azok ellen a törvényes, "elvilágiasult", "elnyugatosodott" muzulmán politikusok, állami vezetők ellen, akik szigorú értelemben véve valóban elhagyták az eredeti iszlám alaptanításokat (bin Laden például a szaúdi politikai vezetés ellen is fegyveres forradalmat hirdet, és dzsihádját teljes mértékben önvédelmi jellegűnek, s így jogosnak látja az amerikai terjeszkedéssel szemben). Mivel a nem fundamentalista musz-lim vezetők nem töltik be a klasszikus iszlám törvényt, a dzsihád folyamatos fenntartását, hitetleneknek minősülnek, akik nem az iszlám államot és törvényeit szolgálják, ezért minden muzulmán személyes kötelessége a fegyveres harc ellenük. Amikor tehát egy muszlim fundamentalista (például bin Laden) vagy nacionalista (Arafat, Szaddám Huszein stb.) vezető dzsihádot hirdet, egyúttal burkoltan azt is üzeni a többieknek, hogy jelöltnek tekinti magát a kalifaságra (bin Laden leveleinek emelkedett stílusából ez ki is érződik). Ez természetesen számos más muszlim vezető érdekeit, személyét és irányzatának teológiáját sérti.

Az ummá újraegyesítését munkálják és szorgalmazzák viszont a többnyire fundamentalista pániszlám mozgalmak és szervezetek. Az iszlám országok felszabadulása a gyarmatosító hatalmak alól 

a 20. század második felére új helyzetet teremtett azzal, hogy az újraegyesítést ebben a vonatkozásában legalábbis elvileg lehetővé tette. Egyelőre azonban az egyes irányzatok és a vezetők torzsalkodásai és más tényezők miatt a nagy iszlám birodalom feltámadása még várat magára. Főként iráni–szír vezetéssel igen erőteljesen dolgoznak helyreállításán. (Részletesen lásd: J. M. Landau: The Politics of Pan-Islam, Oxford, 1994.)



A dzsihád spirituális értelmezése



A médiában mostanában elhangzó nyilatkozatok arra is gyakran hivatkoznak, hogy létezik a dzsihád "spirituális" értelmezése is az iszlám teológiában, amely nem fegyveres harcként értelmezi azt. Ilyesmi azonban csak a későbbi és elvontabb kommentárirodalomban található. Ezek a békésebb változatok a hit terjesztésére vonatkoznak: "a nyelv dzsihádja", "a toll dzsihádja". Úgy tűnik azonban, hogy ezek is inkább kiegészítői a fegyveres harcnak, semmint helyettesítői. Beszélnek a "nagyobb dzsihádról" is, amely alatt a teljes alávetettség önmagunkban való megvalósítását értik. Ám ezek a fogalmak nem ellentétesek a "kisebb dzsiháddal", a fegyveres harccal, és nem is helyettesítik azt, hiszen az alávetettség Allah törvényeinek való engedelmességet jelent, s így mind a háborúzásra, mind a mártírságra vonatkozik. "Tőle van az öröm, a szenvedés azonban ő maga" – mondja Allahról egy mártírságra ösztönző irat.

Leginkább a politikai és gazdasági érdekek sokasága: az északi afgán ellenzék szabadságharcának vagy az amerikai és európai piacokból élő szaúdi olajmilliárdosoknak az érdekei motiválhatják a muszlimok elhatárolódását a fundamentalistáktól. És bár vallástörténetileg a legkevésbé sem tekinthetők igaznak azok a nyugati politikusok (Bush, Blair) szájából elhangzó állítások, amelyek szerint az igazi iszlámtól teljesen idegen a háború és az erőszak, politikailag annyiban mégis igazolhatók, hogy az ellenkező állásfoglalások hangoztatása világháborúhoz vezethetne. A Nyugatnak – és az egész világnak – nem érdeke az elvilágiasultabb, "elnyugatiasodott", lazább felfogású, ingadozó, a nyugati kultúra áldásait élvezni akaró musz-limokat belöknie a fundamentalisták és terroristák táborába olyan kijelentésekkel, amelyek az iszlám vallást annak lényegénél fogva elmarasztalják, elősegítve ezzel az egységes iszlám tömb létrejöttét, az olaj- és gazdasági válságot, esetleg egy világháborút. Sokkal inkább érdeke ma a nyugati civilizáció vezetőinek, hogy a megosztottságot fenntartsák az iszlámon belül, és a békeszeretőbb, etikusabb beállítottságú, "vasárnapi"
– pontosabban "pénteki" – muszlimokat maguk mellé állítsák a fundamentalistákkal, terroristákkal szemben, várva arra, hogy az idő múltával a nyugati kultúra vonzása talán annyira felhígítja az iszlámot, hogy az végül "békés úton" elveszíti lényegét. Hogy ez illúzió-e vagy sem, az nehéz kérdés – szinte bizonyosan az –, de a világ vezetőinek nem nagyon van más lehetőségük, mint az ilyen időhúzás, ha el akarják kerülni a közeli és gyors lefolyású világégést. Őszinte vallástörténész meg ne menjen el felelős politikusnak.

Olvasson tovább: