A büszke tornyok

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

Németh Sándor írása

A Pentagont és New York városát ért terrorista támadás számos súlyos kérdést vet fel. Például azt, hogy vajon a világ jövőjét mennyire fogja meghatározni bizonyos iszlám irányzatok fokozódó Nyugat-ellenessége? Lehetséges-e a judeo-keresztény kultúra és az iszlám közötti ősi ellenségeskedés fölszámolása a 21. században?

A durbani konferencián elhangzott Nyugat- és Izrael-ellenes kijelentések nagy része színtiszta gyűlöletbeszéd volt. Különösen az Izraellel szembeni kirohanások bizonyították, hogy az iszlám világ gondolkozására egyre jelentősebb befolyást gyakorol az iszlám fundamentalizmus anticionizmusa. Döntően az Egyesült Államoknak köszönhetően a konferencia Izrael államát végül is csak az arab területek megszállásáért marasztalta el. A rasszizmussal, népirtással, illetve apartheidpolitikával való vádaskodások kimaradtak a konferencia zárónyilatkozatából.

A durbani konferencia légkörét meghatározó eszelős gyűlölködés minden bizonynyal jelentős szerepet játszott abban, hogy a mozlim terroristák elérkezettnek látták az időt: most kell Izrael legnagyobb támogatójára, az USA-ra csapást mérniük. Öngyilkos és őrült bűntényük elítélésére azért nehéz emberi szavakat találni, mert e terroristák gonoszsága súlyosabb a rossz megítélésére eddig használatos kifejezéseinknél. A nácizmusról, sztálinizmusról azt gondolhattuk, hogy ennél már nem képes az emberi nem jobban lealjasodni. A mozlim terroristák azonban az emberi gonoszságnak egy mélyebb és sötétebb távlatát nyitották meg a civilizált világ szeme előtt 2001. szeptember 11-én, kedden. 


A szemtanúk és a televízió képernyője előtt ülő emberek nagy része döbbenettel figyelte a hihetetlen, borzalmas, apokaliptikus eseményeket. Nehéz önmagunkat hozzászoktatnunk ahhoz, hogy a történtek után számolnunk kell a jövőnek egy új, szatanikus távlatával, mert jövőnk egyik alternatívájává nőheti ki magát az, ami a World Trade Center büszke tornyaival történt, újra megcsúfolva a jó szándékú, de passzív emberek béke utáni vágyakozását. Nem hihetjük, hogy a világ jelenlegi valóságában valaha is visszatérhet szeptember 11-e előtti állapotába, bár elhangoznak újra az erkölcsi felháborodást tompító, lecsillapító "soha még egyszer ne történjen meg"-szólamok a szörnyűségek után.

A világ sorsának alakulását a jövőben nagyban meghatározza az, 
hogy az amerikai kormány milyen válaszokat ad az iszlám terrorizmus kihívására

Az ilyen gonoszságot keményen büntetni kell. Az iszlám terrorizmus nagyon messzire ment, még saját, eddig is gyalázatos történetéhez képest is. Súlyos hiba lenne, ha az agresszív, militáns bajkeverők és hangoskodók előtt ismételten elnémulna az erkölcsi fölháborodását elvesztő, jó szándékú, békére vágyó többség. Óriási felelősség nehezedik ezekben a napokban az USA kormányára. Egy erőtlen és hatástalan válasznak beláthatatlan következményei lennének. Az iszlám fundamentalizmusnak és európai, amerikai eszmei szövetségeseinek, a szélsőjobbnak, a neonáciknak a malmára hajtaná a vizet. 

A terror nem most kezdődött

A véres eseményeket többféleképpen értelmezi a világ. Legtöbben Amerika elleni támadásról, háborús cselekedetekről beszélnek, mások a radikalizálódó antiglobalizmusban látják a terrortámadás kiváltó okát. A szélsőjobb gyanakszik, és úgy torzítja el a történteket, mintha mindez egy amerikai "belső erők" által megtervezett és végrehajtott akció lett volna, melynek egyik célja az USA és az arab államok összeugrasztása. A jelen írás elsősorban a zsidó–palesztin–arab konfliktusból kiindulva próbál választ adni arra, hogy miért lett az USA az utóbbi időben az iszlám terrorizmus egyik fontos célpontja. 
Az iszlám fundamentalizmus legnagyobb fájdalma nem az Egyesült Államok, hanem Izrael államának létezése. Izrael törvényes körülmények között jött létre 1948-ban, amit az arab iszlám országok kivételével szinte az egész világ – még a kommunista országok nagy része is – támogatott. Az elmúlt ötven évben a fiatal állam öt alkalommal is döntően az arab agresszió miatt volt kénytelen háborúzni szomszédaival. A háború közötti években pedig palesztin, arab terrorcselekményekkel kellett folytonosan szembenéznie, melyek legfőbb céljai ezek voltak: Izrael állam destabilizálása, polgárainak megfélemlítése és a zsidók elrettentése az alijázástól. 
Az arab–izraeli háborúkból Izrael került ki győztesen, sőt az agressziót elkövető arab hadseregek visszaszorítása során jelentős, addig arab kézben lévő területek (Szináj-félsziget, Ciszjordánia, Golán) kerültek izraeli fennhatóság alá. A folyamatos iszlám terrorizmusnak, valamint az intifádának ugyan sikerült jelentős emberveszteséget okozni a zsidóknak, de mind ez ideig nem voltak képesek az államot megrendíteni. Az első Camp David-i megállapodás, amely 1978-ban Izrael és Egyiptom között köttetett meg, halvány reményt, esélyt adott a közel-keleti békére. A huszonhárom éve érvényben lévő békeszerződés ugyan nem volt képes baráti kapcsolatot megalapozni az addig ellenséges viszonyban álló két fél között, de mindenképpen érdemének tudható be, hogy a két ország között az elmúlt két évtizedben nem került sor katonai konfliktusra. 
A palesztin mozgalmak, szervezetek a terrorizmust tekintették a legfontosabb eszköznek Izraellel szemben vívott harcukban. E terrorista szervezetek legfőbb céljai: Palesztina fölszabadítása, Izrael fölszámolása, az ott élő zsidók megsemmisítése, illetve azok visszatoloncolása Európába vagy az USA-ba. A Szentföldet az iszlám és az arab nép elidegeníthetetlen területének tekintették, ezért Izrael államára és az azt támogató országokra úgy tekintettek, mint akik az arab nép alapérdekeit, az iszlám szentségét, felsőbbrendűségét alapjaiban támadták meg. 
A kommunista országok – köztük Magyarország is – igyekeztek fölhasználni az iszlám, palesztin terrorizmust a Nyugat ellen a hidegháború éveiben. A kelet-európai országok területén is zajlott a terroristák kiképzése. Izrael pedig egyre szorosabb szálakat épített ki a Nyugattal, különösen az USA bizonyult hűséges szövetségesének ebben az időben. Jelentős pénzügyi támogatásban részesült az amerikai kormánytól, emellett számos, így katonai területen is szoros együttműködés alakult ki a két ország között. 
Az elmúlt ötven évben Izrael állama többször is kritikus helyzetbe került, de az USA és különösen az ott élő zsidóság sohasem hagyta cserben őket. Az Államok kormányának és népének támogatása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az arab, iszlám agressziókkal, terrorizmussal szemben Izrael talpon tudott maradni. A mozlim terroristák is megértették idővel, hogy a világ legerősebb hatalmával szoros szövetségben álló Izrael legyőzése, nemzetközi elszigetelése nem lehetséges. 
Az iszlám fundamentalisták és terroristák Amerika-ellenességét elsősorban az USA Izrael melletti elkötelezettsége generálta. A nyolcvanas évek közepétől Arafaték is felismerték a Nyugat és Kelet közti hidegháború elpuhulásából és megszűnéséből fakadó evidenciákat. Retorikájuk megváltozott, és Izraelre vonatkozó szemrehányásaikban a palesztinokat sújtó jogfosztottságból fakadó sérelmek felpanaszolása került előtérbe. Legnagyobb bajként ettől fogva már nem Izrael állam létezése jelent meg a palesztin propagandában, hanem az, hogy ez az állam fajirtó, rasszista, területrabló, apartheid-politikát folytat az arab és palesztin lakosság kárára. Ezek a panaszok egyre nagyobb hatást gyakoroltak a világ közvéleményére, és a nyugati világ is érzékenyebb lett a palesztinok által fölvetett problémákra. 

Kísérlet a békére

Az Öböl-háború után, részben nemzetközi nyomásra, Izrael állam vezetői hajlandónak mutatkoztak a palesztin terrorista vezetőkkel tárgyalóasztalhoz ülni, hogy megállapodások sorozatán keresztül egy végleges békeszerződés születhessen zsidók és palesztinok között. A gyanakvással és óvatossággal induló béketárgyalásokra kedvező hatással volt az Izrael és Jordánia között létrejött békeszerződés 1994-ben. 
Az izraeli vezetők sem tagadták bizonyos palesztin panaszok jogosságát. A kérdés nem is az volt, hogy fennálltak-e a palesztinokkal szemben diszkriminatív korlátozások, hanem az, hogy e kétségkívül nem demokratikus intézkedések mögött egy elnyomó, rasszista államhatalom áll-e, vagy pedig a megszorító intézkedéseket a palesztin kisebbség Izraellel szembeni militáns, agresszív ellenségeskedése tette-e szükségessé. Ha az utóbbi eset áll fenn, akkor az államalkotó többség ellen fegyveresen fellépő kisebbséggel szemben a jogkorlátozás mindaddig elfogadott és civilizált válságkezelési technikának számít, amíg a kisebbség magatartásában nem áll be pozitív változás. 
A kilencvenes évekig nyilvánvaló volt, hogy a palesztin terrorizmus folyamatos és tényleges fenyegetést jelent Izrael államára és életére. Tehát a palesztinokat sújtó diszkrimináció az állam jogos önvédelméből, nem pedig rasszizmusból fakadt. Mellesleg a ciszjordániai, gázai palesztinok gazdasági, emberi jogi helyzete e diszkrimináció ellenére sem volt súlyosabb a szomszédos arab országokban élő palesztinokénál, arabokénál – vagyis az arab országok vezetői sokkal inkább elnyomták saját arab polgáraikat, mint Izrael állama a vele ellenséges viszonyban álló palesztinokat. 
A béketárgyalások lényegét az képezte, hogy a palesztinok követelték a zsidó hadsereg kivonulását a gázai, ciszjordániai területekről, Kelet-Jeruzsálemből, valamint a palesztin autonómia elismerését; sőt, tárgyalásokon szóba került az önálló palesztin állam megalakítása is. Izrael képviselői hajlandónak mutatkoztak e követeléseket teljesíteni, ha cserébe a palesztinok egyértelműen kinyilvánítják: elismerik Izrael államát, felhagynak terrorakcióikkal, illetve azok támogatásával. A béketárgyalásokon sikerült részeredményeket elérni, de bizonyos palesztin szervezetek továbbra is folytatták Izraellel és polgáraival szemben véres és kegyetlen akcióikat. Arafat is két nyelven beszélt: a világ közvéleménye előtt a békeharcos képét mutatta, palesztin arab hallgatósága előtt pedig továbbra is a Palesztinát és Jeruzsálemet a zsidó, cionista megszállás alól felszabadító harc folytatásának szükségességéről szónokolt. A terroristákat rendszerint büntetlenül szabadon bocsátotta, amikor elhárult az izraeli válaszcsapás veszélye a Palesztin Hatóságról. 
A pápa 2000-ben tett izraeli látogatása után a palesztinok újra felújították az intifádát Izrael állama ellen. Az indulatokat a Jeruzsálem státusa kapcsán elkezdődött tárgyalások korbácsolták föl, nemcsak a palesztinokban, hanem az egész iszlám, arab világban. Izrael érthető módon nem kíván lemondani Jeruzsálemről, hisz ez a város az egyik legfőbb bizonyítéka annak, hogy négyezer éves szoros kapcsolat köti össze "a Könyv népét", a zsidóságot a Biblia földjével. A zsidó Szentély Templom-hegyen történő felépítésének koncepciója, amire a híradások szerint Clinton elnök is utalt, olaj volt a tűzre – Arafaték ezután fölálltak a tárgyalóasztal mellől. A durbani konferencia azt bizonyította, hogy az iszlám, arab világban az elmúlt időben megerősödött az Izrael- és az Amerika-ellenesség. 

Miért szúrta a szemüket?

Az USA-t ért terrortámadások központi célpontja Manhattan, a Wall Street, ezen belül is a World Trade Center volt. Miért szúrta a mozlim terroristák szemét ez a két, több mint száz emeletes toronyépület? 
A kérdésre az iszlám fundamentalisták paranoid világnézetében lehet megtalálni a választ: a Wall Streetre, és különösen a World Trade Centerre úgy tekintettek, mint az arab, iszlám világ elleni nemzetközi cionista összeesküvés melegágyára, ahonnét Izrael a dollármilliárdokat kapja, amelyek nélkül szerintük sohasem sikerült volna az iszlám világot katonailag megaláznia. A World Trade Centerre az európai szélsőjobbosok, neonácik is gyűlölettel néztek mint a nemzeteket kiszipolyozó nemzetközi zsidó "karvalytőke" fellegvárára, bár újabban a neonácik az antiszemitizmusukat, Izrael- és Amerika-ellenességüket az antiglobalizmus fogalmaiba kódolják. Ennek természetesen semmi köze nincs azokhoz az emberi jogi és újbaloldali eszmék alapján szerveződő mozgalmakhoz, amelyek a globalizmus kritikájával a demokratikus kapitalizmus folytonos korrekcióját, reformját kívánják előmozdítani. 
A mozlim terroristák tisztában lehettek azzal, hogy jól szervezett, összehangolt, jelentős pusztítást eredményező terrorcselekményekkel csak átmeneti ideig képesek zavart és káoszt előidézni az USA-ban. Másrészt a mozlim terroristák gondolkozásában a világgazdasági tényezők nem játszanak döntő szerepet. Ezért támadásuk célpontjainak kiválasztása is azt bizonyítja, hogy a terrortámadások valódi politikai és pszichológiai célja az volt, hogy az USA-t elidegenítsék Izraeltől. E kegyetlen bűnténnyel akarták tudatni a mozlim terroristák az Államok kormányával és polgáraival, hogy mindaddig, amíg az izraeli–arab–palesztin konfliktusban az USA elfogult Izrael irányában, a jövőben is ehhez hasonló, borzalmas terrortámadásokra számíthat. Az iszlám fundamentalizmusnak egy Izraellel szemben semleges magatartást tanúsító USA-val már nem lenne problémája. 
A világ sorsának alakulását a jövőben nagyban meg fogja határozni az, hogy az amerikai kormány milyen válaszokat ad az iszlám terrorizmus kihívására. Ha fellépése a bűnösök kézre kerítésére és példás megbüntetésére szorítkozik, közel-keleti politikájának alakításában viszont enged a terroristák nyomásának, akkor súlyos válságba sodorhatja a judeo-keresztény kultúrát. A meghátrálás és megalkuvás a judeo-keresztény örökséggel szemben egyre gyűlölködőbb és saját felsőbbrendűségüket hangoztató iszlám irányzatokkal a konfliktust nem a megoldás irányába tereli – mint ahogy ezt a kilencvenes évek is bizonyították. 
A Fehér Ház döntései, magatartása a közel-keleti konfliktusban jelentős mértékben befolyásolni fogja azt, hogy mikor kezdődik el a történelem vége, az apokaliptikus évek. Mikeás próféta jövendölése szerint a zsidók Szentföldre való visszatérésében és az ősi földön újra néppé válásukban a világ számos nemzete nem érti meg az Úr gondolatát és tervét. Ellenségesen viszonyulnak majd az eszkhatologikus Izraelhez, sőt összefognak ellene, hogy felszámolják. Izrael egyedül marad. Jeremiás próféta szerint pedig a zsidók száműzetését lezáró folyamatot, a Sionba való visszatérést (cionizmus) terror, fájdalom, vér és háborús időszak fogja kísérni béke helyett. 
A világ számos országa nem ismeri fel, hogy a modern Izrael megalakulása, a zsidók alijázása mögött isteni tervszerűség áll, amely egy közel 2500 éves történelmi korszakot zár le, hogy elindítsa egy új és szebb kor megszületését a Földön, amelynek az az Istentől megszabott előfeltétele, hogy az emberiséget a kinyilatkoztatással, a prófétákkal, a szövetségekkel, a Messiással és az egyházzal megajándékozó zsidóság újra nemzet legyen az Ábrahámnak ígért földön. 
Pál apostol ezt az eseménysorozatot, amelynek az egyház korszaka végén, a nemzetek evangelizálása után kell bekövetkeznie, a szelíd olajfába való viszszaoltásnak nevezi, amely szerinte a világ számára is életet jelent a halálból. Pál prognózisa alapján tehát a világ e korszakának végén a halál és az élet erői ütköznek egymással. Az Izrael felemeltetését ellenzők a világot továbbra is a gonoszság zátonyán, a halálban akarják tartani. Ők az életet a múltban keresik, a régi, elavult világkorszakhoz ragaszkodnak, s ezáltal a korszakváltás folyamatát teszik fájdalmassá, nem egy esetben véressé. 
Olyan korban élünk tehát, amikor egy új világrend, korszak kialakulása vette kezdetét. A régi világ válságba került, és rendje azért nem tartható fenn, mert eljött az az idő, amiről a próféták beszéltek. Izrael halad a Gondviselés által kijelölt helyére, hogy betöltse szerepét. A zsidók visszatérése a Szentföldre, Izrael állam létezése, Jeruzsálem zsidó kézbe kerülése alapjaiban rázza meg a világ hagyományos berendezkedését, mert az új világrend egyik központi szereplője Izrael lesz. 
E jövőben megvalósuló állapotáig nehéz és verejtékes utat kell megtennie. János Apokalipszise szülő asszony kínlódásához hasonlítja a modern Izrael pályafutását az új korig. Köztudott, hogy a szülés időpontjának közeledésével egyre szaporodnak és egyre nagyobbak a szülési fájdalmak. A New York-i és washingtoni terrorakciók felszínre hozták azt a pusztító, gonosz erőt, amely a korszakváltás útját állja. Ezért e szörnyű eseményeknek kétségkívül van apokaliptikus jellege és üzenete. 
Számos hívő ember meg van arról győződve, hogy Isten azért áldotta meg Amerikát, és tette a világ első számú hatalmává, mert vezetői – szemben más, köztük európai politikai vezetőkkel – felismerték az idők aktuális üzenetét. Ezért támogatják Izraelt, és járulnak hozzá jelentős mértékben ahhoz, hogy a korszakváltás kezdeti időszakát minél kevesebb rendellenesség, áldozat kísérje. New York, ezen belül is Manhattan, a Wall Street, a World Trade Center az új kor előkészítésének egyik fontos pénzügyi műhelye. Nem csoda, hogy az eszelős nacionalista pszeudokeresztények, neonácik, iszlám fundamentalisták, akik a múltból és a halottaknak akarnak élni, kárörömmel fogadták az általuk megvetett, gyűlölt tornyok összeomlását. Izraelt megsegíti és megszabadítja Isten, ahogy azt az Ó- és az Újszövetség egybehangzóan prognosztizálja; az Egyesült Államok kormányát és népét pedig Isten mindaddig áldani fogja, amíg a világot átfogóan érintő korszak- és rendszerváltásokban a jó oldalon áll. A héten Amerika nagyon drága árat fizetett e szerepéért. A 21. század nagy gondolata és terve azonban nem vált romhalmazzá.

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit