Kereső toggle

Parlamenti küzdelmek a modern állam megteremtéséért

A polgári házasság

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A magyar parlament 1893 tavaszán kezdte meg az egyházpolitikai reformok tárgyalását, amely a polgári állam és az egyházak viszonyának rendezését kívánta szolgálni. Ennek kapcsán a nagy tekintélynek örvendő Kossuth Lajos – hazai felkérésre – az emigrációból fejtette ki álláspontját az állami anyakönyvezés és a polgári házasság tervezett bevezetéséről. Lelkesen üdvözölte a már rég esedékes reformokat: "Ha egyszerűen mint elvi kérdés állna előttem az, hogy (…) vajon ideje van-e már annak, hogy a kötelező polgári házasság behozassék: egyszerűen azt mondanám, hogy nemcsak ideje van, hanem szégyennek, gyalázatnak tartom, hogy már régen nem történt."

A polgári házasság melletti kiállásával Kossuth egy olyan polgári intézmény fontosságát hangsúlyozta, melynek bevezetését a 19. századi magyar liberálisok több más kiemelkedő képviselője is már évtizedek óta igyekezett keresztülvinni. A házasságot ugyanis a modern polgári állam jogrendjének egyik alapvető intézményeként értékelték. Egyházi vonatkozásai mellett egyben polgári szerződésnek is tekintették, amelynek jogi szabályozása így az állam fontos feladata. A polgárok jogegyenlőségének érvényesítése miatt is szükségesnek tartották, hogy a sokféle felekezeti házasságjog helyett egységes állami szabályozás érvényesüljön.

Deák Ferenc már közvetlenül az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés után – amellyel megteremtődtek a magyar polgári állam kiépítésének politikai feltételei – kísérletet tett az állam és egyház viszonyának polgári modell szerinti átformálására. Mint ennek egyik elemét, már 1868-ban támogatta parlamenti beszédében a kötelező polgári házasság bevezetését. Kifejtette, hogy a házasságnak van polgári és egyházi része, és szükségesnek ítélte a kettő elválasztását. Mint mondta: "Az állam azt mondja, hogy a házasság nemcsak egyházi szertartás: polgári szerződés és pedig a legfontosabb, mely alapja a legitimitásnak (…) én tehát megkívánom, hogy ezen polgári szerződés előttem köttessék, annak egyházi részét azután végezzétek el a magatok papjainál. Ebben sem sértő, sem abszurd, sem helytelen nincs." Az érvényben levő felekezeti házasságjog visszásságaira hívta fel a figyelmet, amikor kijelentette: "Sem a szabad egyház eszméjével, sem a vallások törvényben kimondatott jogegyenlőségével meg nem egyezik a törvénynek eddig fennálló azon rendelete, hogy a római katolikus szentszék (egyházi bíróság) ítéljen a vegyes házasságokban a nem katolikus fél fölött."

Báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter is 

a polgári házasság elkötelezett híve volt. 1868-ban például a kalocsai érseket igyekezett meggyőzni levelében, hogy "a katolicizmus sem Franciaországban és Belgiumban a polgári házasság által nem gyengíttetett". 1870-ben törvényjavaslatot terjesztett be a vallásszabadságról és a vallási felekezetek egyenjogúsításáról. Ebben újólag kijelentette, hogy az állam a házasságot polgári szerződésnek tekinti, amelyről külön törvény fog rendelkezni.

A katolikus egyház azonban olyan jelentős érdekérvényesítési pozíciókkal, illetve technikákkal rendelkezett, hogy kormányzati tisztségekben lévő, vezető liberális politikusok 

határozott törekvése ellenére évtizedeken át sikerült megakadályoznia a polgári elvek érvényesítését állam és egyház viszonyában, így például a kötelező polgári házasság bevezetése is elmaradt.

A katolikus egyház a 19. század második felében is tovább kívánta őrizni, sőt erősíteni a korábbi századok kíméletlen ellenreformációja révén kiépített hegemón helyzetét. Bár elvben a bevett vallásokat, azaz a történeti felekezeteket egyenlőnek ismerték el 1868-tól, a magyar trónt mégis csak katolikus személy tölthette be, a koronázásnak katolikus templomban, mise keretében, az esztergomi érsek által kellett történnie. A vallás- és közoktatásügyi miniszter tisztét is csak katolikus személy tölthette be. Az állami ünnepeket a római katolikus egyház szertartásaival ülték meg, sőt négy katolikus Mária-ünnep 1948-ig hivatalos állami ünnepnek számított. Mindezek mögött ott állt a katolikus egyház hatalmas gazdasági ereje, így például több mint másfél millió hold földbirtoka, valamint közoktatásban érvényesített befolyása, hiszen az egyházpolitikai reform évében, 1894-95-ben a diákok több mint 46 százaléka katolikus iskolákba járt, míg állami iskolákba csak 24 százalékuk.

Az egymást követő liberális kormányok nem erőltették a polgári házasság keresztülvitelét. Megelégedtek a vegyes házasságból adódó problémák rendezésének szorgalmazásával. A katolikus egyház általában tiltotta a vegyes házasságot. Az ehhez szükséges külön pápai engedélyt akkor adták meg, ha a nem katolikus fél úgynevezett reverzálist adott, azaz hozzájárult ahhoz, hogy a születendő gyermekeket katolikus vallásban neveljék. Az 1868-ban kiadott törvény úgy intézkedett, hogy a gyermekek nemük szerint követik a szülők vallását. A katolikus klérus azonban nem tartotta be a törvényt, továbbra is megkövetelte a reverzálist, és a törvény alapján más felekezetben nevelendő gyermekeket is ő keresztelte, és katolikusnak anyakönyvezte. Ennek a gyakorlatnak kívánt gátat vetni Trefort Ágoston kultuszminiszter 1884-es rendelete, amely bírsággal sújtotta a törvénysértő "elkereszteléseket" végző papokat. A klérus azonban folytatta addigi gyakorlatát, és a kormányzat a vallási béke érdekében továbbra sem szerzett érvényt a törvénynek. Az új kultuszminiszter, a szintén katolikus Csáky Albin 1890-ben ismét kísérletet tett az elkeresztelések megszüntetésére, rendeletben tiltva el e gyakorlatot. A kormánynak hamarosan szembesülnie kellett azzal, hogy a klérus ezt az újabb rendeletet sem hajtja végre, mivel egy pápai különbizottság döntése ezt megtiltotta számukra. A pápa indoklása szerint az elkereszteléseket tiltó állami rendelet arra akarja kényszeríteni a katolikus papokat, hogy "az eretnekeknek mintegy átadja azok lelkét, kiknek megváltására isteni küldetése van". A klérus ellenállását nagyban erősítette, hogy már Csáky rendeletének megjelenése előtt mintegy másfél hónappal XIII. Leó pápa kibocsátotta "Sapientiae Christianae" kezdet? enciklikáját a katolikus polgárok állampolgári kötelességéről. Ebben a római egyházra sérelmes állami törvények elleni síkraszállásra kötelezte a katolikus polgárokat, "ha az állam törvényei nyíltan ellenkeznek az isteni joggal, ha sérelmet ejtenek az Egyházon, vagy a vallás parancsolta kötelességekkel ellentétben állnak, vagy végre Jézus Krisztus tekintélyét, az Ő helyettesítésében, a római pápában bántalmazzák: akkor ellenszegülni kötelesség és engedelmeskedni oly bűn, mely az állam ellen is irányul, mivel az államnak is árt, ami a vallás ellen elkövettetik". Az enciklika a katolikus érdekek védelmében szervezett közéleti harcra szólította fel a híveket.

Kossuth 1893 tavaszán a következőképpen értékelte a hazai klérus és a Vatikán mint külhatalom összehangolt működését a magyar kormánnyal szemben: "Én a honárulással határos merényletnek tartom azt, ha a magyar catholicus clerus akármely oly kérdésben, mely a magyar törvényhozás ellenőrzése alatt álló kormány akárminő tettének megbírálására tartozik, a római pápától kér utasítást."

Róma kompromisszumokat elutasító, merev magatartása, sőt a klérus és a hívek ellenállásának szervezésére irányuló lépései ezúttal nem meghátrálásra vezették a kormányt, hanem az egyházpolitikai kérdések átfogó rendezésére. 1893 tavaszától öt fő kérdéskör parlamenti és vele párhuzamosan közéleti vitájára került sor, köztük volt a polgári házasság kérdése is. A katolikus publicisztika a reformokat egyrészt vallásüldözésként kommentálta, és liberális-zsidó-protestáns mesterkedésnek igyekezett beállítani. Ennek megfelelően az egyházpolitikai viták gyakran váltak heves antiszemita kirohanások, illetve kisebb mértékben protestánsellenes hangulatkeltés színterévé. A viták túlléptek a Parlament falain s a sajtó hasábjain, és tömeggyűlések témájává váltak. Az első ilyen nagyszabású rendezvényre épp a polgári házasság ügye kapcsán került sor. Szilágyi Dezső igazságügy-miniszter 1893 decemberében benyújtotta az erre vonatkozó törvényjavaslatot, a jogegyenlőség klasszikus liberális elvével érvelve: az egységes állami házasságjog mindenki számára egyenlő bíráskodást jelent. A javaslatra a püspöki kar egyhangú elutasítással, közös pásztorlevél kibocsátásával felelt, amelyet 1894 elején minden templom szószékéről felolvastak. Ebben felszólították a híveket, hogy keljenek fel az egyház szabadságának védelmére, tiltakozzanak, szervezkedjenek a törvényjavaslat ellen. A püspökkari konferencia hozzájárult a már régóta tervbe vett és sokaktól sürgetett katolikus nagygyűlés megrendezéséhez, amelyre január 16-án került sor. Erre azonban márciusban egy sokkal nagyobb, mintegy 120 ezer embert felvonultató liberális demonstráció adta meg a választ. A parlamenti harc végül a liberálisok teljes győzelmével zárult. A parlament elfogadta és az uralkodó 1894 végén szentesítette a kötelező polgári házasságot, az állami anyakönyvezést és a vegyes házasságokra vonatkozó törvényeket, majd a következő évben az izraelita vallást bevett felekezetté nyilvánították, és biztosították a szabad vallásgyakorlat jogát.

Ha az egyházpolitikai viták nem is a katolikus egyház célkitűzéseinek megfelelően zárultak, a viták kapcsán a klérus egy távlatilag sokkal fontosabb cél megvalósításához látott hozzá. A politikai katolicizmus megerősítését, markáns politikai erővé formálását kívánták elérni. Ennek megvalósítására politikai küzdelmet hirdettek a liberális-zsidó-protestáns eszmék ellen, amely egyben széles tömegek katolikus öntudatának megerősítését is szolgálta. A küzdelem intézményes kereteként 1894 végén megalakult az első magyarországi katolikus párt, a Katolikus Néppárt.

(a szerző történész)

Olvasson tovább: