Perújrafelvétel a gyilkossági ügyben

Kik ölték meg Jézus Krisztust

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

Egy fülöp-szigeti férfi gyilkosságok áldozatává vált emberek neveit viselő keresztfát visz. Jézus haláláért mindenki felelős Fotó: Reuters

"A húsvét mindkét napja keresztény és keresztyén ünnep, ekkor mi, keresztények, a zsidók által megfeszített Krisztusra és az ő feltámadására emlékezünk" – nyilatkozta Csurka István néhány hete egy sajtótájékoztatón. A pártvezér középkori vérvádakig visszanyúló, súlyosan antiszemita kijelentése ismét felveti a kérdést: Milyen erők tartják életben évszázadok óta az "istengyilkosság" vádját a zsidósággal szemben? Kiknek áll érdekében az, hogy több mint fél évszázaddal a holokauszt után még mindig a zsidó népet vádolják a keresztények Istenének megölésével? Cikkünkben e vád történelmi-teológiai gyökereit próbáljuk boncolgatni, és jó előre tudomásul vesszük, hogy a józan ész, a történettudomány és a bibliafilológia akárhány érvét vonultatjuk is fel ez ellen az abszurd és irracionális vád ellen: mindez falra hányt borsó marad. Jézus Krisztus perének aktája kétezer év óta lezáratlan, s a nem ritka perújrafelvételek során még ma is démoni indulatok uralkodnak el a képzeletbeli tárgyalótermekben. Ugyanúgy, mint akkor és ott, az időszámításunk szerinti 31/32. év pészachján, a zsidó főtanács gyűléstermében és Pilátus római helytartó palotájában.



Egy fülöp-szigeti férfi gyilkosságok áldozatává vált emberek neveit viselő keresztfát visz. Jézus haláláért mindenki felelős Fotó: Reuters

Jézust az Olajfák hegyén történt elfogatása után Kajafás főpap házába vitték, ahová a sebtében összehívott szanhedrin is összegyülekezett. A főtanács az ad hoc tárgyalás során szinte valamennyi rá vonatkozó törvényt megszegte: nem a Szentély melletti ülésteremben (a "faragott kövek csarnokában") jött össze; éjszaka nem ülésezhetett volna; a főpap nem szakíthatta volna el ruháját; a tanácstagok nem a megfelelő sorrendben szólaltak fel; nem idézhettek volna be hamis tanúkat – és folytathatnánk a sort. E törvénytelenségeken azonban kétszeresen sincs mit csodálkoznunk. 

Először is: a Názáretit csakis egy törvénytelen és szabálytalan perben tudták halálra ítélni; másodsorban: a Jézus korabeli szanhedrin törvényellenes működése olyannyira közismert volt, hogy maga a Talmud is megvetően, elítélően szól róla: "Jaj nekem Boéthosz házának nyársa miatt! Jaj nekem Kathorosz házának íróvesszeje miatt! Jaj nekem Annás házának kígyósziszegése miatt! Jaj nekem Ismael ben Phiabi házának ökle miatt! Ők a főpapok, fiaik a kincstárnokok, vejeik a Templom felügyelői, szolgáik pedig furkósbottal verik a népet!" Jézus pere tehát ízig-vérig koncepciós per volt, amelyen az sem szépített, hogy másnap reggel "szabályos körülmények között" is megrendezték a színjátékot. A zsidó vallási establishment – a szanhedrin vezető pártját jelentő farizeusok és feltehetően a szadduceus felekezethez tartozó Kajafás főpap – félelmeit János evangélista (aki maga is a főpap személyes ismerőse volt) fejezte ki legtömörebben: "Mit tegyünk? Ez az ember ugyanis sok jelt tesz. Ha egyszerűen csak hagyjuk őt, mindenki hisz majd benne, aztán jönnek a rómaiak, és elveszik tőlünk a helyet is, a népet is…" A Kajafás-klán (apósa Annás, a korábbi főpap; testvére, Jonathán pedig a templomőrség parancsnoka) Jézust egy olyan vallásalapítónak látta, aki annak érdekében tesz jeleket és csodákat, hogy a farizeusoktól magához csábítsa a népet. Ez viszont kiszámíthatatlan következményekkel járhat: felborulhat a kényes vallási-politikai egyensúly, amelyet a rómaiak is tiszteletben tartanak. Hogy ennek mi lehet a vége, arra pedig még gondolni is borzasztó: a rómaiak háborút indíthatnak, elfoglalhatják Jeruzsálemet, behatolhatnak a Szentélybe, deportálhatják a lakosságot – pontosan úgy, ahogy negyven évvel Jézus keresztre feszítése után a rómaiak mindezt meg is tették. 

A farizeusok és írástudók fejében megfogalmazódott összeesküvés-elméletet saját paranoiás tévképzeteik táplálták. Ha odafigyeltek volna Jézus beszédeire, világossá válhatott volna előttük, hogy a Názáreti nem lépett fel új vallás alapítójaként: nem tette érvénytelenné a Törvényt, nem utasította el a Templomot, az ünnepeket és az áldozatokat, nem uszított terrorcselekményekre a rómaiak ellen. Ez azért is fontos, mert ezek mindegyikét elkövette egyik-másik egykorú zsidó felekezet: a szadduceusok nem fogadták el a prófétai könyveket és a nem mózesi ünnepeket; az esszénusok elutasították a Templomot és a papságot; a zélóták pedig fegyverrel lázadtak a megszálló hatalom ellen. Igaz, a farizeusok velük sem ápoltak túl jó kapcsolatokat. 



Pilátus ítélete 



E robbanásveszélyes helyzetben a szanhedrinnek nem volt más választása, mint hogy Jézust átadja a helytartó által képviselt római törvényszéknek. Jézus mozgalma túl jelentős volt már ahhoz, hogy a főtanács "saját hatáskörben" intézze el az ügyet. Emlékezzünk: Jézusnak arra a kérdésére, hogy vajon Keresztelő János szolgálata emberektől volt-e vagy a mennyből, a farizeusok nem mertek válaszolni, mivel "féltek a sokaságtól, mert Jánost mindnyájan prófétának tartották". Jézusról pedig tudjuk, hogy már galileai szolgálata elején is sokkal több követője volt, mint Jánosnak. Másrészt, ha Jézust átadják Pilátusnak, a rómaiak is meggyőződhetnek a hatalommal szembeni lojalitásukról.

Jézust ezért éjszakai, rögtönzött kihallgatása, majd a másnap reggeli "szabályos" tárgyalása után átvitték a praetoriumba, amely a helytartó szokott jeruzsálemi tartózkodási helye volt (eredetileg Heródes rezidenciájának épült). Figyelemre méltó, hogy mikor a szanhedrin küldöttsége Jézust átadta a római helytartónak, a vallási vádak újabb – ezúttal politikai jelleg? – rágalmakkal egészültek ki, melyekről Lukács tudósít: "Megállapítottuk, hogy félrevezeti népünket, ellenzi, hogy adót fizessünk a császárnak, és azt állítja magáról, hogy ő a felkent király." 

Az eseményeket legközelebbről szemlélő János szerint Pilátus és a főtanács tagjai között a következő párbeszéd zajlott le: "»Vigyétek el őt ti, és ítéljétek meg őt a ti törvényetek szerint.« Mondták azért neki a zsidók: »Nekünk senkit sem szabad megölnünk!« – Hogy beteljesedjék Jézus szava, amelyet mondott, mikor megjelentette, hogy milyen halállal kell meghalnia." Tehát a szanhedrin abbéli döntése mögött, hogy Jézust átadják a római hatóságoknak, egy harmadik ok is meghúzódott: csakis így teljesedhetett be a prófécia, mely szerint a Messiás "fára függesztve" veszi magára az átkokat; "a sebeiből kifolyó vér" törli el a vétkeket és bűnöket; s végül testét "keresztülszúrják". A szanhedrinnek egyébként a rómaiak garantálták a kivégzéshez való jogot, amit a Misna egyik traktátusa szerint négyféle módon tehettek meg: kövezéssel, elégetéssel, lefejezéssel vagy megfojtással. Jézusnak azonban – az idézett próféciák értelmében – mindenképpen kereszten kellett meghalnia, ez pedig a rómaiak által használt (elsősorban igen súlyos, államellenes bűnök esetén alkalmazott) speciális kivégzési módszer volt. 

Pilátus egy rövid kihallgatást követően szabadulni akart az ügytől. Ezért előbb az éppen Jeruzsálemben tartózkodó, vele amúgy haragban álló Heródes Antipasznak küldte át a foglyot (Jézus galileai polgár lévén az ő hatáskörébe tartozott); majd a főtanács véneinek vádjai és kárhoztató ítélete ellenére háromszor is kijelentette: Jézus szerinte ártatlan. Úgy látszik, eleinte el akarta kerülni az ítélkezést, és ebben felesége levele is megerősítette. Emiatt sokan próbálják kisebbíteni Pilátus felelősségét, hogy ő csak a "piszkos munkát" végezte el, és nem volt oka Jézus kivégzésének. Valójában azonban Pilátus felelős döntéshozóként, tipikus birodalmi emberként maga is részt vett a főtanács összeesküvésében, mint akiben győzött a birodalmi funkcionárius, ezért a történtekért őt is felelősség terheli. 



"Antiszemita"-e az Újszövetség?



Ki hát a felelős Jézus haláláért? A Jézus korabeli zsidóság egésze? Vagy csak a vallási vezetők, azon belül is kiváltképpen a farizeusok? Vagy a megszálló római hatóságok? Az Újszövetség könyveiből kiragadott mondatok, szövegrészletek alapján ki-ki találhat érveket a neki tetsző válasz indoklására. A gabbathán bíráskodó Pilátus előtt álló tömeg így kiált fel, miután a helytartó meghozza ítéletét: "És felelt az egész nép [laosz], és mondta: az ő vére rajtunk és a mi gyermekeinken." A Máténál szereplő kijelentés az antiszemita érvelés egyik gyakran idézett fordulata. Nagy kár, hogy az e mondat alapján a "választott nép" ellen vádaskodók nem olvasták a Jézus véréről szóló egyéb újszövetségi kijelentéseket, például azt, amelyik éppen a Zsidókhoz írt levélben áll: "Járultatok az új szövetség közbenjárójához, Jézushoz, és a meghintésnek véréhez, amely jobbat beszél, mint az Ábel vére." Ábel vére ugyanis bosszúért, Jézusé azonban kegyelemért kiáltott az égre. Amúgy az sem mellékes körülmény, hogy a szemtanú János szerint e jelenetnél a zsidók részéről "a papi fejedelmek és a szolgák" voltak jelen, vagyis az "egész nép"-en minden bizonnyal őket kell értenünk. 

Péter a szanhedrin előtt állva jelenti ki, hogy a béna ember gyógyulása "a Názáreti Jézus neve által [történt], akit ti megfeszítettetek". Hogyan is vádolhatná a kapernaumi zsidó halász, eredeti nevén Simeon bar Jóna a zsidó nép egészét (vagyis saját magát is) Jézus haláláért? Nem, ő egyértelműen a főtanács véneire hárítja a felelősséget. Pál apostol a piszidiai Antiokhia (ma Antakya, Törökország) zsinagógájában 10-15 évvel Jézus halála és feltámadása után így idézte fel a történteket: "Jeruzsálem lakói és vezetői nem ismerték fel őt, és a próféták szavait, amelyeket minden szombaton felolvasnak, betöltötték azáltal, hogy elítélték őt. Bár semmiféle halálos büntetésre méltó okot nem találtak benne, mégis azt követelték Pilátustól, hogy ölesse meg. Amikor véghezvitték mindazt, ami meg van írva róla, levették a fáról, és sírba tették." Pál apostol (alias tarszoszi Saul) tehát Péterhez hasonlóan elsősorban a főpapságot és a farizeizmust követő jeruzsálemieket tette felelőssé Jézus haláláért. 

Látszólag keményebb diót jelent Pál egy másik kijelentése a thesszalonikéi gyülekezethez írt első levélben: "Mert ti, atyámfiai, követői lettetek Isten gyülekezeteinek, amelyek Júdeában vannak a Krisztus Jézusban, mivelhogy ugyanúgy szenvedtetek ti is a saját honfitársaitoktól, miként azok is a zsidóktól, akik megölték az Úr Jézust is, és a saját prófétáikat, és minket üldöznek, és az Istennek nem tetszenek, és minden embernek ellenségei, akik megtiltják nekünk, hogy a pogányoknak prédikáljunk, hogy üdvözüljenek, hogy mindenkor betöltsék bűneiket, de végül utolérte őket a harag." A figyelmes olvasónak feltűnhet, hogy ebben a mondatban Pál a thesszalonikéi gyülekezetet a júdeai gyülekezetek követőinek mondja, és párhuzamot von a két országban tapasztalt üldözés között, amit Theszszalonikében a görögök, Júdeában a júdeaiak robbantottak ki ellenük. Az idézett szövegrészben tehát nem helyes az iudaiosz görög szót zsidónak fordítani, helyette a júdeai lenne a helyes fordítás. Ez a szó tehát nem egy etnikumot jelöl, nem a zsidóság egészére utal, hanem egy földrajzi megjelölés, vagyis egy tartomány lakóinak egy részéről van szó. A korabeli szóhasználatban a kifejezetten vallásos, bigott, a farizeizmus iránt mélyen elkötelezett zsidó réteget jelentette (amelyre a legjobb példákat Máté evangéliuma szolgáltatja). 



Az egyházatyák felelőssége



Ezek és az ehhez hasonló példák különösen jól mutatják a bibliai hermeneutika (értelmezéstudomány) veszélyeit és buktatóit. Egy-egy hamis igeértelmezésre alapított teológia felmérhetetlen károkat okozhat – és okozott is a történelemben. Jusztinosz vértanú apologéta Párbeszéd a zsidó Trüfónnal című, 2. század közepén írt művében már többször is felbukkannak az "istengyilkos" zsidók elleni kirohanások: "…még azért sem tartottatok bűnbánatot, hogy Krisztust megöltétek, sőt még bennünket – akik általa hiszünk Istenben és a mindenség Atyjában – is gyűlöltök és gyilkoltok, valahányszor erre alkalmatok adódik…" Vagy: "Gonoszságotok legmagasabb foka az, hogy gyűlölitek azt, akit igaz volta ellenére megöltetek, és az ő utódait, akik vallásosak, igazak és emberszeretők." A kutatók azt is felfedezték, hogy – az egyébként szamaritán származású – Jusztinosz műveiben előszeretettel hivatkozik apokrif történetekre az egyedül hiteles és kanonikus evangéliumok helyett.

A 4. századra az úgynevezett "egyházatyák" részletesen kidolgozták az istengyilkosság teológiai vádját, melyet elméletben és gyakorlatban is alkalmaztak a judaizmus és a zsidóság egésze elleni hadjáratukban. Szent Ágoston egyik kedvelt kijelentése volt a zsidókkal kapcsolatban: "Apáitok révén ti öltétek meg a Krisztust!" A katekizmust tanuló fiatal hallgatósága előtt pedig ezekkel a drámai szavakkal festette le az "istengyilkos" zsidók tevékenységét: "Elérkezett az Úr utolsó napja. Megragadják őt a zsidók; gúnyolják őt, megkötözik ezek a zsidók; töviskoronát tesznek a fejébe, megköpdösik, sértegetik, felfeszítik a fára, átszúrják őt lándzsájukkal." Ágostont, az egyház tanítóját, úgy látszik, cseppet sem zavarta az a tény, hogy János evangéliuma így írja le az eseményt: "Akkor azért előfogta Pilátus Jézust, és megostoroztatta. És a katonák (sztratiótai=legionáriusok) tövisből koronát fonván a fejére tették, és bíbor köntöst adtak rá, és mondták: »Üdvöz légy, zsidók királya!« És arcul csapdosták őt…" Természetesen a keresztre sem a zsidók, hanem a római helyőrség katonái feszítették fel Jézus Krisztust, ők osztoztak meg köntösén, ők kínálták meg mirhás borral és ecettel, ők döfték át az oldalát, és ők vették le holttestét a keresztről. Jules Isaac francia történész így kommentálja Ágoston fentebb idézett nagyvonalú csúsztatásait: "A Jézus szenvedéséről szóló részek messze túlmennek a kanonikus evangéliumokon, és egészen a leghitványabb apokrifekig nyúlnak vissza. Ebben a szenvedélyes tanításban, amely évszázadokon keresztül hatott, és amely még ma sem átallja hallatni a hangját, a bibliai igazság iránt éppoly kevés tiszteletet találunk, mint a történelmi igazsággal szemben." 

Az "egyházatyák" felelősségét az antijudaizmus és a vele karöltve járó antiszemitizmus elterjesztésében csak fokozza az a tény, hogy műveik nem maradtak meg a könyvtárak poros polcain: a templomi prédikációkon keresztül minden hívőre hatottak. Drámai bizonyítékait szolgáltatják ennek azok a 4-5. századi sírfeliratok, amelyeken egy-egy jól ismert antijudaista teológiai közhelyet látunk visszaköszönni. Egy argoszi keresztény asszony sírfeliratán a sírrablókra kimondott szokásos átkok között ezt a formulát olvassuk: "Ha bárki felnyitja ezt a sírt – kivéve az elhunyt örököseit –, legyen rajta Júdás átka, és azoké, akik azt kiabálták: »El vele, el vele, feszítsék meg őt!«" A szöveg félreérthetetlenül utal a zsidókra, akiket az áruló Júdással rokonít és "elátkozott nemzetnek" tart a szerző. Egy Benghaziban (a mai Líbia területén) előkerült, 5. századi papiruszon a szerző Máriát, a "szűz istenszülőt" sürgeti, hogy szentélyének kirablóit részesítse az "istengyilkos zsidók sorsában". 



A kollektív felelősség



A felelősség kérdésének a meghatározásában a Biblia a bűn egyetemességéből indul ki. Pál apostol szerint Ádám személyében az egész emberiség szövetséget kötött Istennel, melyet Ádám megszegett, és ennek következtében a tőle származó egész emberiség egyetemesen a bűn, a szerződésszegés állapotába került. Ennek a következménye az embereken uralkodó halál, amelynek legyőzése a Biblia központi üzenete. Az ószövetségi próféciák már kezdettől fogva előre jelezték, hogy a zsidó etnikumból egy olyan személy fog származni, aki sikerrel fogja felvenni a harcot a halállal szemben, és engesztelő áldozatot fog bemutatni az egész emberiség bűneiért: "Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül; míg eljő Siló (a békességet hozó), és a népek néki engednek." Amikor a Názáreti Jézus személyében eljött a Megváltó, emberként halt meg a kereszten. Engesztelő áldozatának az volt a lényege, hogy emberként elvegye az egész emberiség, így többek között a magyarok bűneit is, és kiengesztelje Isten jogos haragját. Jézus Krisztus halálában és engesztelő áldozatában semmiféle vérvád nincsen egyetlen etnikum felé sem, hiszen az ortodox keresztény teológia a bűn egyetemességét és az emberiség kollektív felelősségét hangsúlyozza, és ezzel indokolja az engesztelés szükségességét. Valójában az emberiség inkább köszönettel tartozik a zsidóságnak, hogy megajándékozta őt a Megváltóval. Tanulságos ezzel kapcsolatban megnéznünk a legidősebb kort megért apostolnak, Jánosnak a véleményét, aki evangéliumában nem a zsidóságot állítja Jézus Krisztussal szembe, hanem a világot. A kollektív felelősség azonban nemcsak a Jézus korabeli világra vonatkozik, hanem a napjainkban élő valamennyi emberre, köztük Csurka Istvánra és párttársaira is, akik – teológiai értelemben – szintén felelősek Jézus Krisztus haláláért, és rászorulnak annak a zsidó embernek az engesztelő áldozatára, akit Isten Krisztussá tett mindenki számára.

(a szerző történész)

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit