Kereső toggle

A képrombolások története

Ágyúval szoborra

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az elmúlt hetekben bejárta a világsajtót a hír, mely szerint az Afganisztán területének túlnyomó részét uraló, szélsőséges iszlám tanokat hirdető tálibok ágyúval, dinamittal fogtak neki a bamidzsáni sziklafalba vésett óriási Buddha-szobrok elpusztításának. A vallási okokkal indokolt tettet nemcsak a buddhista országokban és Nyugaton minősítették barbár műkincsrombolásnak, hanem egyes iszlám vezetők is elítélőleg nyilatkoztak róla. 

A bamidzsáni szikla már több mint 1500 éve vallásos zarándokhely a buddhisták számára: a hegy gyomrában tucatnyi templom található, amelyben az iszlám térhódítás előtt élénk szellemi élet folyt. A muszlim vallás követői a sziklába vésett gigantikus alakokat már a IX–X. században megrongálták: arcukat szinte a felismerhetetlenségig összezúzták. Bamidzsán azonban nemcsak a szobrok miatt tüske az iszlám fundamentalisták szemében: ezen a környéken található a Hezb-i-Wadat párt székhelye, amely ugyan maga is a muszlim vallás követője, de élesen szemben áll a tálib fanatizmussal. Az ellenzéki párt a szobrok lábánál nyíló egyik barlangban helyezte el lőszerraktárát, így a Buddha-szobrok körül már régóta a szó szoros értelmében puskaporossá vált a helyzet. A sziklába vájt alagutakban ráadásul sok menekült húzta meg magát, akik a tálib hatóságok kegyetlenkedései elől kerestek itt menedéket. A Buddha-szobrok lerombolása tehát politikai kérdés is az afgán fanatikusok számára. Az egész "művelt világ" egyöntet? felháborodását – úgy tűnik – nem az emberek elevenen történő megégetése, a brutális csonkítások, az ellenzékkel való véres leszámolás, hanem a "kultúrbarbarizmus" és "műkincspusztítás" volt képes kiváltani. 



Műkincsek vagy bálványok?



Műkincs, műtárgy, kulturális érték – ultramodern fogalmak. Sem a Bibliában, sem a Koránban, de egyetlen más ókori vagy középkori eredet? szövegben sem bukkanhatunk hasonlóra. Mózes számára Áron aranyborjúja a kanaániták bálványistene volt, amit mai kifejezéssel élve talán "kultusztárgynak" fordíthatnánk. Mikor Pál apostol végigsétált Athén utcáin, "szelleme háborgott, látva, hogy a város telis-tele van bálványokkal", pedig ő is csak azt látta az agorán – természetesen sokkal jobb állapotban –, amit a mai műemlékvédők és kultúrturisták. Mikor Mohamed hatszáz évvel később elpusztította az arab törzsek bálványisteneit, nem esztétikai, hanem vallási megfontolásokból cselekedett. A kultuszok/kultúrák emlékeinek elpusztítása csak a modern korok diktatúráiban fosztatott meg a nyíltan vallási jellegtől. Sztálin, Hitler, Mao Ce-Tung, Pol Pot vagy Ceausescu az általuk kiagyalt új kultúra/kultusz nevében akarta az őshonos kultúra/kultusz nyomait eltüntetni. 

A "bálványrombolás" a történelemben mindig is csak az erősen ideológiavezérelt államokra vagy birodalmakra jellemző. Az esetenként több száz népet magukba foglaló világbirodalmak (ilyen volt példának okáért az ókori perzsa, makedón, római, vagy a modern korban a brit, a szovjet és az amerikai commonwealth) bizonyos mértékig szükségszerűen toleránsak alattvalóik vallási szokásaival szemben, mivel céljuk a népek beolvasztása, nem pedig kipusztítása. Róma példájánál maradva: néha ugyan elkerülhetetlennek bizonyult a szenthelyek, városok, sőt egyes népcsoportok elpusztítása (lásd Karthágó, Korinthosz vagy Jeruzsálem esetét), ezt azonban sohasem vallási, hanem csakis gazdasági, politikai vagy stratégiai okok indokolták. A rómaiak nem elpusztítani akarták az ellenség isteneit, hanem megnyerni a maguk számára. Ezért a hadjáratok során fűt-fát ígérgettek nekik, ezzel próbálva magukhoz csábítani őket (evocatio). A legyőzött ellenség istenszobrait pedig vagy áttelepítették saját országukba, méltó új lakhelyet kialakítva 

nekik, vagy meghagyták őket eredeti kultuszhelyükön. A megrongálódott kegyhelyek és kultusztárgyak helyreállítása a legkegyesebb cselekedetnek számított. A leghíresebb szentélyközpontoknak a szenátus menedékjogot (asylum) szavazott meg, amely széles kör? területi és gazdasági autonómiát jelentett számukra. Ebbe a viszonylag nyitott és toleráns valláspolitikába, mely végső soron egyetlen hatalmas "birodalmi vallássá" olvasztott össze mindenféle hitet, az ókorban mindössze két felekezet nem tudott kibékülni: a zsidóság és a kereszténység.



"Tördeld össze bálványaikat!" – a zsidóság válasza



Köztudott, hogy a Tízparancsolatban Isten megtiltotta az öntött és faragott képek készítését, és azok imádását. Sőt, Mózesnek és utódainak azt is megparancsolta, hogy az Ígéret földjére érve gyökerestül irtsák ki az ott élő kanaánita népek bálványait: "Ne imádd azok isteneit, és ne tiszteld azokat, és ne cselekedj az ő cselekedeteik szerint, hanem inkább döntögesd le azokat és tördeld össze bálványaikat." Az ószövetségi Törvény alapján a rabbinikus judaizmus is szigorúan tiltotta – tiltja – a képek, szobrok készítését, bármiféle ember- és istenalak ábrázolását. De miként vélekedik azok elpusztításáról? A középkor legnagyobb tekintély? írástudója, Maimonidész szerint: "Izrael földjén parancsolat, hogy üldözzük őket, míg országunkból ki nem pusztítottuk, országunkon kívül azonban nincs megparancsolva, hogy üldözzük őket, kivéve mindazokat a helyeket, amelyeket meghódítottunk. Tehát csak Izrael földjén vagy köteles üldözni őket, de az országon kívül nem vagy köteles üldözni őket." A Talmud már megkülönböztette az imádás céljára készült bálványszobrokat az épületek, közterek díszéül felállított szobroktól. Ez utóbbiakat megengedhetőnek tartotta. A zsidó ortodoxia annyira komolyan vette a bálványimádás tilalmát, hogy még az elégetésükből származó hasznot is szabályozta: "Tilos parazsuknak, szenüknek és hamujuknak használata, de meg van engedve lángjuk használata." A bálványtemplomnak még az árnyéka is tilos: a nyári hőségben sem lehet abban sétálni avagy tartózkodni mintegy két méterre annak ajtaja előtt, de a templom háta mögött (ahol senki sem látta) meg lehetett pihenni. Maimonidész szerint bálványimádó templomra rá sem szabad tekinteni, sőt olyan városban, ahol ilyen található, zsidónak laknia sem volna szabad, sem hússal ilyen városon átmennie. "Tilos hallgatni a bálványtisztelet hangszereit, vagy szemlélni a bálványimádás szépségeit, ha annak célja a gyönyörködés." Tilos továbbá olyan tárgyak eladása nem zsidóknak, amelyről biztosan tudható, hogy azokat pogány kultuszokhoz fogják felhasználni (tömjén, füstölők, gyertya stb.). Nem lehet pénzt kölcsönözni bálványtemplomok építésére, és azok díszítésére. Természetszerűleg nem megengedett az ilyen épületek, tárgyak előtti meghajlás, kalaplevétel vagy egyéb tiszteletadási forma. "Ha séta közben tövis ment (egy zsidó hívő) lábába bálványképek előtt, vagy pénzt ejtett le előttük, ne hajoljon le, hogy a tövist kiszedje, vagy a pénzt fölvegye, nehogy úgy tűnjön, mintha a bálványok előtt hajolna meg. Üljön le, vagy fordítsa a hátát a bálványok felé, és csak azután tegye azt." De a java még csak most jön. A zsidónak ugyanis a pogány istentiszteleti helyek pusztulását kell óhajtania! "Ha lerombolt bálványtemplomot lát, azt kell mondania: »Áldott légy Urunk, Istenünk, Világnak Királya, aki kiirtottad a bálványozást e helyről!«" 



"A bálványoktól a műkincsekig" – a kereszténység válasza



Pálnak ugyancsak radikális véleménye lehetett a pogány görög–római kultúráról és azok műkincseiről, mikor Athénban "látta, hogy a város telis-tele van bálványokkal". Az Areioszpagosz testülete előtt mondott védőbeszédében nyíltan ki is fejtette ennek okát: "Miután tehát Istentől származunk, nem vélekedhetünk úgy, hogy az istenség akár művészien formált aranyhoz, ezüsthöz vagy kőhöz, akár emberi elgondoláshoz hasonló." A kereszténység a legkorábbi időktől fogva óvta híveit a pogány bálványimádástól. A II. század közepén élt filozófus bírálójuk, Kelszosz így értekezett erről Igaz szó cím? művében: "A keresztények a szobrokat teljességgel elutasítják. Ha azért, mert kő, fa, bronz vagy arany, amelyet ez vagy az munkált meg, nem lehet isten: akkor bizony nevetséges ez a bölcsesség. Hiszen ki az, ha nem egészen ostoba, aki isteneknek tekinti őket, nem pedig az isteneknek szánt ajándéknak vagy képmásnak?… Azt is tartják, hogy ezek a szobrok bizonyos lények tiszteletére készültek, akár hasonlítanak hozzájuk, akár nem; de azt tartják, hogy ezek nem istenek, hanem démonok, és aki Istent tiszteli, az nem szolgálhat a démonoknak." Kelszosz a lényegre tapintott akkor, amikor megállapította: a keresztények ezért utasítotják el az oltárok, képek, szobrok, templomok építését, mert az azoknak vagy azokban bemutatott pogány áldozatok minden esetben démonok (gonosz és tisztátalan szellemi lények) jelenlétét vonzzák magukhoz. 

A magukat kereszténynek valló császárok a "konstantini fordulat" után határozták el a pogány kultuszokkal szembeni kemény adminisztratív fellépést. 346-ban rendeletileg betiltották a pogány istenek imádását; tíz évre rá pedig templomaikat is bezáratták. 395-ben az egész Római Birodalom lakosságát kötelezték a kereszténység felvételére, 408-ban pedig valamennyi pogány kultuszszobrot és oltárt el kellett pusztítani, a templomokat pedig át kellett engedni állami használatra. Justinianus törvénykönyve még 451-ben is megújította a parancsot: "Egyet sem szabad megnyitni tisztelet és imádás céljából azokból a templomokból, amelyeket régebben bezártak. Távol legyen korunktól, hogy visszaadjuk az ősi tiszteletet a szégyenletes és förtelmes bálványoknak; hogy koszorúkkal borítsuk a szentségtelen templomok kapuit; hogy tüzeket gyújtsunk szentségtelen oltáraikon; hogy tömjént égessünk rajtuk; hogy áldozati állatokat vágjunk; hogy bort öntsünk ki áldozati edényekből, és azt higgyük, hogy Istent tiszteljük azzal, ami puszta bálványimádás." 

Ennek ellenére a VI. század elején – számos barbár ostrom és földrengés után – Róma látogatói még mindig megcsodálhatták a görög szobrászok alkotásait. Cassidorus, Theoderik császár tanácsadója írta: "Ha valaki felmegy a Capitoliumra, olyan művet lát, amely az emberi lángelmét is felülmúlja." A keresztény klerikus értelmiség szelleme már nem háborgott a pogány kultúra emlékművein, sőt, egyes egyházatyák valósággal rajongtak a pogány műveltségért: Hieronymus (Szent Jeromos) még némi lelkiismeretfurdalással, Augustinus (Szent Ágoston) és Ambrosius (Szent Ambrus) azonban már nyíltan. A despiritualizálódott, dogmatikailag megmerevült katolicizmus számára a pogány istenek puszta szimbólummá, díszítőmotívummá váltak. A keresztények már nem érezték a bálványimádással való kacérkodásnak, ha ugyanolyan templomokat és bazilikákat emeltek, mint a pogányok, sőt némely pogány templomot fel is használtak istentiszteleti célokra. Nagy Szent Gergely szerint a pogány templomokban csak az isteneket ábrázoló szobrokat kell összetörni; a hely megtisztítására elegendő szenteltvízzel való meghintés. De erről sem volt egyöntet? vélemény. Honorius és Arcadius 399-ben kiadott rendelete értelmében: "Amiként megtiltottuk (a pogány) áldozatokat, akként az az akaratunk, hogy a nyilvános épületek díszítményeit meg kell őrizni." 608-ban Phokas császár IV. Bonifác pápának adja át a római Pantheont, amelyet a következő évben templommá szentelnek. Az alexandriai Kürillosz pátriárka Menuthiszban Ízisz templomába helyeztette el két egyiptomi szent ereklyéjét, ezzel kész is volt az átalakítás. Athénban a Parthenon csak úgy maradhatott fenn, hogy Szűz Máriának szentelt templom lett belőle. 



Az iszlám és a bizánci ikonoklaszták



Az iszlámot megelőzően a nemzetségi-törzsi társadalom keretei között élő arabok hiedelemvilága a természet erőinek tiszteletére alapult, de a törzsek bizonyos tárgyakat is megkülönböztetett tisztelettel vettek körül, melyektől cserébe elvárták a törzs hatékony védelmét és megsegítését. A Hanífa törzs például hosszú ideig tisztelt egy datolyából, vajból és aludttejből készült bálványt. Mikor beköszöntött az aszály, s a bálvány nem tudott segíteni, a törzs egyszerűen megette. Egy kortárs költő ezt a verset írta a nevezetes esetről: "Megette Hanífa törzse urát, / Ha ínség jött, s ha jött az aszály. / Nem félte a nép hatalmas urát; / Hisz\' ártani nem tud neki már." A törzsi társadalmakra általában jellemző többistenhit? kultusz egyik központja már az iszlám születése előtt a mind nagyobb szerepre jutó mekkai szentély, a Kába lett. Erről a 25 x 10 centiméteres, tojás alakú fekete meteoritkőről azt tartják, hogy Allah földre került jobbkeze, s körülötte a feljegyzések szerint 360 törzsi bálvány állt. Mohamed 630 januárjában foglalja el Mekkát, és az általa kidolgozott iszlám nevében – amely a bálványimádással szakító Ábrahámot vallotta ősének –, elpuszította az arab törzsek "kultúrhagyatékát". Kompromisszumként egyedül a Kába-kő tiszteletét hagyta meg, ahová azóta is minden iszlám hitet valló férfinak életében egyszer el kell zarándokolnia. Az iszlám, amely a Kába-kövön kívül minden más bálványtárgyat (szobrokat, oltárokat) gyökerestül kiirtott, és saját templomait is legfeljebb írásos vagy növényi ornamentikával díszítette, látványos sikereket ért el a hódítás terén. A pogány kultuszok és kultúra felé ajtót nyitó kereszténység viszont Nyugaton és Keleten is defenzívába szorult. Sokakban felvetődött a változtatás szükségessége.

A kortársai által arabbarátnak, "szaracénszívűnek" is nevezett III. Leó bizánci császár uralkodásának kilencedik évében, 726-ban nyíltan fellépett a kereszténységben addig uralkodó képtisztelettel szemben. Konstantinápoly egyik negyedében volt egy különös tiszteletnek örvendő Krisztus-ikon, amelyet császári parancsra összetörtek. (Tegyük hozzá: a feldühödött tömeg a megbízottakat a helyszínen agyonverte.) Az ikonoklaszta (képromboló) mozgalom a császár fiának, V. Konsztantinosznak uralkodása alatt hágott tetőfokára. Programja érdekében nemcsak államigazgatási intézkedéseket hozott, hanem teológiai írásokat is közzétett. A 754-ben összehívott hierai zsinaton végleg betiltatta a képek tiszteletét – 765-ben már nyilvánosan megszégyenítettek és meglincselték a képtisztelő szerzeteseket. 

V. Leó 814-ben a külpolitikai sikertelenségek hatására nagy erővel újította fel a képrombolást. Érdemes egyik leveléből idézni: "Miért van az, hogy a keresztények mind vereséget szenvednek a pogány népektől? Én azt hiszem, hogy ennek oka a képek tisztelete, és semmi más… Csak azok haltak természetes halált, s csak azokat kísérték a nekik kijáró tisztelettel a császári sírokhoz, akik nem imádták a képeket… Az ő nyomdokukba szándékozom lépni akkor, amikor elvetem a képeket." Minden szem reá szegeződött, amikor vízkereszt ünnepén az Aja Szófia székesegyházban tüntetően elhaladt Krisztus és az Istenanya oltárterítőbe szőtt képmása mellett, és senki sem látta meghajolni. Hat esztendővel később egy templomban gyilkolták meg, de a képek még két utódja alatt kegyvesztettek maradtak. A képrombolók és képtisztelők közötti küzdelem csak a IX. század közepén dőlt el véglegesen az utóbbiak javára, akik rajongásukban odáig mentek, hogy még Krisztus bárányként történő ábrázolását is megtiltották: "Nehogy a hívő egy percre is megfeledkezzék arról, hogy Krisztus mint Isten, valóban emberi testet öltött és leszállt a földre." 



Modern korok bálványirtó dühe



A képrombolás kérdése – ezúttal a nyugati kereszténységben – a reformáció idején került újra terítékre. Husz János és követői a XV. században a második parancsolatra hivatkozva tömegével vetették máglyára a templomi szobrokat, kegytárgyakat. 

A magát Husz János követőjének valló Luther azonban mindig is másodlagosnak tartotta a képtisztelet kérdését. Szerinte ott, ahol a szívben él a Krisztus, ez nem számít központi kérdésnek. 1524 és 1527 között írt műveiben pedig kifejtette: a képtilalom csak a zsidóságra vonatkozik. A követőiből alakult evangélikus egyház ezért máig is az oltárképekkel, szobrokkal és más vallásos kultusztárgyakkal kapcsolatban a legtoleránsabb reformata ecclesia. Luther e téren megmutatkozó toleranciájával azonban sok reformátor nem értett egyet. Wittenberg városi tanácsa például már 1522-ben elhatározta a "pápista undokságok" eltakarítását – Luther óvatos elhatárolódása ellenére. 

A legmerészebb képrombolók, például Karlstadt szerint az egyházban nincs szükség feszületekre, Krisztus-ábrázolásokra, szentképekre. Osiander 1523-ban Mühlhausent tisztította meg a pápista fertelmességektől. Egy évvel később pedig Zürich templomaiban jelentek meg a városi tanács rendeletére ácsok, festők és kőművesek, hogy hozzáfogjanak a templomi képek lemeszeléséhez, a szobrok és más kegytárgyak eltávolításához. 

A tett hátterében a nagyhatású reformátor: Zwingli állt. Kálvin hasonló fellépése Genfben szintén közismert. 

Franciaországban a hugenották elleni háború (1562–98) idején semmisítettek meg rengeteg templomi "műemléket", de ez semmi volt a francia forradalom e téren (is) véghezvitt pusztításához képest. 1793-ban a párizsi kommün tisztviselőinek kezdeményezésére egyház- és vallásellenes mozgalom indult Franciaországban. A kommün kísérletet tett az Ész kultuszának bevezetésére, ezért bezáratta a templomokat. A kampánynak, melynek során számos kolostor, templom, szobor és festmény pusztult el, decemberben vetett véget Robespierre és a konvent vallásszabadságról kimondott határozata. A mozgalom han-gulatát egy kortárs író, Mercier így idézte fel az Új Párizs cím? könyvében: "A házak udvarán faszenteket és fából készült feszületeket égettek. A máglyák lángjai a második emeletig csaptak fel, s az ablakokból tűzbe hajították a jakobinizmus által elítélt köny-veket… A Nemzeti Konvent elé miseruhákba és karingekbe öltözött embertömeg vonult kettős sorokban, talicskákat hoztak, tele kelyhekkel, gyertyatartókkal, ezüst- és aranytányérokkal. A tömeget féktelen jókedv töltötte el."

A XX. századi ideológiavezérelt, totalitárius diktatúrák képrombolásainak következményeit mindmáig fel sem mérték. Ezekben az országokban a kultusztárgyak és valódi műkincsek elpusztítása egyetlen célt szolgált: a múlt eltörlését, majd ezt követően az "emlékezet totális átírását". Hitler egy hónappal hatalomra jutása után meghirdette a "vér és történelem realitásából" eredő kultúrprogramját, amelynek céljai között szerepelt "a bolsevista és kozmopolita művek összegyűjtése, elrettentő bemutatása, majd a középületek fűtésére történő hasznosítása", valamint a közterületek megtisztítása a "nemzeti érzékenységet 

sértő szobroktól". Sztálin Szovjetuniójában ezerszámra robbantották fel a kolostorokat, ősi ortodox templomokat, vagy alakították át őket raktáraknak és más alantas célokra. Mao Ce-Tung Kínájában az úgynevezett "kulturális forradalom" idején pusztították szisztematikusan a főleg Tibetben található buddhista szent helyeket. A kínai kommunisták úgy vélték: a templomok, szobrok és kegytárgyak akadályozzák őket az "új Tibet" felépítésében. A vallási tárgyak elpusztítása a Szovjetunióban és Kínában is kiterjedt a magántulajdonra. Az Albán Kommunista Párt vezére, Enver Hodzsa 1967-ben minden templomot és mecsetet bezáratott országában, és – papíron – a történelemben először kikiáltotta az albán ateista államot. A "Kárpátok Nimródja", Nikolae Ceausescu "szisztematizáció" címen 2000-ig 13 ezer falut akart lerombolni, hogy a földművelőket mesterséges falanszterközösségekbe kényszerítse. A kommunista párt lapjában így indokolta e tettet: "Az emberi értékek helyreállításának abban a folyamatban, amelyet az új élet építése jelent, szükségszerű előfeltétele, hogy az állam lépjen túl a vallásos ideáktól való függőségen." Hogy mit jelentett ez a gyakorlatban? 1977-től legalább húsz templomot (köztük több XVII. századi műemléket) romboltak le egyedül Bukarestben, ebből hetet csak a "Szocializmus győzelme sugárút" építése miatt töröltek el a föld színéről. A tálibok mostani szoborrongálása is csak csak azt bizonyítja: Orwell 1948-ban írt 1984-e 2001-ben is aktuális.

(a szerző történész)

Olvasson tovább: