Kereső toggle

Hogyan hozzuk ki a maximumot életünk minden pillanatából

XXI. századi sikerkalauz

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az ezredforduló Amerikája egyik legkeresettebb szerzőjének tartják  T. D.
Jakes afro-amerikai keresztény prédikátort. Ezredvégi példabeszédek címmel nemrég
jelent meg egyik sikerkönyve Magyarországon (Új Spirit Könyvek, Budapest 2000) –,
melynek témáját alcíme jól jellemzi: Hogyan hozzuk ki a maximumot életünk minden
pillanatából? A "XXI. századi sikerkalauzként" emlegetett könyv iránti
széleskör? érdeklődést az is mutatja, hogy evangéliumi szerzőknél szokatlan
módon Jakes műve az Egyesült Államokban az egyik legtekintélyesebb világi
könyvkiadónál, a Penguin Putnam Inc.-nél jelent meg. Az alábbiakban a könyv
bevezetőjét közöljük teljes terjedelmében.



T. D. Jakes

Valahol a pazar emlékművek és a történelem tárgyi leleteinek mezsgyéjén a
gondosan ápolt gyep bolyhos zöld takarója alatt nyugszanak Amerika harmincötödik
elnökének földi maradványai. Idő előtti halála elszomorította és megdöbbentette
nemzetünket. Életének egy orvlövész golyója vetett véget, amely látszólag a
semmiből jött, de amely végeredményben minden amerikai szívét átlyukasztotta. Az
újságok heteken át országszerte az ezzel kapcsolatos szívszorongató,
gyomorfelfordító történetekkel voltak tele: a tragédia, az intrika és az emberi
brutalitás drámájával. Annak a napnak az igazi tragédiája azonban örök időkre
velünk marad.

Aznap reggel sok millió amerikai úgy ébredt és úgy kelt fel, hogy ez a nap is éppen
olyan lesz, mint a többi, amely a megszokott módon telik el – egy nap a sok közül.
Senki nem tudhatta még 1963. november 22-ének azon a fagyos reggelén, hogy a nap
végén a titkosszolgálat emberei kétségbeesetten futkosva próbálnak majd
megállítani egy olyan eseményt, amely valósággal kataklizmaként tört ránk, mint
egy meteor, amely feltartóztathatatlanul száguld bolygónk felé. Aznap este azonban
aligha volt olyan otthon szerte az egész országban, amelyre így vagy úgy ne lett volna
hatással ez a szörny? fejlemény. A nemzet elveszítette a vezetőjét, a világ
elveszített egy hőst, és minden férfinak, nőnek, gyermeknek szembe kellett néznie
azzal, hogy előbb-utóbb a legszebb tündérmesének is vége szakad – és sajnos
egyáltalán nem minden befejezés happy end.

Egy fiatal élet fonala megszakadt, egy ígéretes jövő darabokra hullt. Kennedy elnök
halála aláhúzta a bibliai Jób szavait: "Az asszonytól született ember rövid
életű." (Jób könyve 14,1) Mindnyájunknak rá kellett döbbennünk, hogy ez a rövid
élet nagyon hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül képes véget érni.

A dologban talán az volt a legmegrázóbb, hogy elnökünkkel együtt naivitásunkat is
elveszítettük. John Kennedy a társadalom gazdag, privilegizált hatalmi köreiből
származott, és így sem kerülhette el a tragédiát és a bajt. És ha ő az összes
pénze, befolyása és a rendelkezésére álló titkos ügynökök szolgálatai ellenére
ilyen könnyedén kivágattatott az életből, mint ahogy az érett almát leszakítják a
fáról, akkor miért ne történhetne ez meg bármelyikünkkel? Az aznap esti híreket
nézve a tévében talán mindnyájan arra gondoltunk, hogy mi is asszonytól
születtünk, és az életünk rövid. Kennedy elnök testét nyugalomba helyezték
(november 25-én), felesége, Jacqueline pedig a sírjánál lehajolva meggyújtott egy
fáklyát, amely örökké fog égni, hogy jelezze annak az oly gyorsan kiégett életnek
a végét. John Kennedy élete fellángolt, majd kialudt, mint a gyufa. Előbb
valósággal berobbant a történelem lapjaira, hogy aztán éppoly gyorsan, ahogy
fellángolt, ki is hunyjon.

Sírkövére az alábbi egyszer? feliratot vésték:



John Fitzgerald Kennedy 1917–1963



Az első dátum azt a pillanatot jelöli, amikor ez az ember belépett az időbe. A
második dátum pedig a távozásának időpontja. A gyermekek, akiket fölnevelt, a
műveltség és képzettség, amelyet megszerzett, a célok, amelyeket elért, mind ott
vannak összesűrítve a két dátumot összekötő gondolatjelben. Mindaz a szeretet,
amelyet kapott és adott, mindaz a kihívás, amellyel szembenézett, és amelyen
felülkerekedett, és mindazok az emberek – férfiak és nők –, akiket motiválni
tudott: mindaz, amit elért, az ma már csupán egy vonás két dátum között; egy
szerény kis írásjel. Ennyi marad mindannyiunk életéből: egy közbevetett űr két
kőbe vésett dátum között, amely mellett a legtöbben szó nélkül elmennek, és
amelyet csak nagyon kevesen vesznek észre.

Jób tisztában volt az embernek ezzel a mulandóságával. Salamon is kétségbeesetten
kiáltott fel: "Felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!" (Prédikátor
könyve 1,2) Salamon páratlan hírnevet és elismerést szerzett magának, hogy aztán
kijelentse: az életben a beteljesedést a nagyság és a közmegbecsülés önmagában
nem képes megadni. Mindkét bibliai férfiú erőteljes figyelmeztetést hagyott maga
után örökül, melyek üzenete, hogy igyekezzünk maximálisan kihasználni az
életidőnket, és állítsunk fel a dolgaink között fontossági sorrendet, tartsuk az
időnket drágának, hiszen az élet törékeny és mulandó. Igyekezzünk a lehető
legtöbbet kihozni abból az életből, amelyet Isten ma még biztosít számunkra, hiszen
holnapra a helyzet gyökeresen megváltozhat.

Az ifjak, akik azt hiszik, hogy az élet soha nem ér véget, talán csak legyintenek, és
nevetnek az ilyen gondolatokon. Pedig a valóság rendkívül egyszer?: a szenvedély
tüzében fogantatunk meg, és a sürgető várakozás villanásával lépünk be ebbe a
világba, majd életünk hamar lángra lobban, hogy dicsfénybe és ragyogásba
öltözzék. Egy ideig a tündöklő ragyogás különböző szintjein lángolunk, majd
tüzünk egy szempillantás alatt ellobban. J. F. K.-hoz hasonlóan mindnyájan halandóak
vagyunk, és az életünk ezen a földön egyszer véget ér.

Igen, barátom, az élet nem több egy két dátum közé beszorított gondolatjelnél!
Közbevetett idő két nagy találkozás között. Mi az életet években mérjük, mint
ahogyan a vizet pohárban vagy literben. Milyen parányi mérőeszköz is egy pohár egy
óceánnal szemben! Ugyanígy az élet maga is elenyésző az örökkévalósággal
összevetve. Egy szünetjel csupán az örökkévalóság szimfóniájának két hangjegye
között.

Úgy gondolom, hogy egy adott személy életét nem lehet kellőképpen felmérni
életének napjai alapján, hiszen a napok jelentésüket veszítik az
örökkévalósággal szemben. Nem az a kérdés, milyen hosszan, hanem hogy milyen jól
élünk. Ami igazán számít, hogy az életünket összetevő pillanatokból ki tudjuk-e
hozni a teljességet.

Ahhoz a gyermekhez hasonlóan, aki a tengerparton szaladgálva kagylókat gyűjtöget, és
egy zacskóban hazaviszi őket, mi is összegyűjtjük, és magunkkal visszük az
életünk során adódó eseményeket és pillanatokat. A napokat nem tudjuk megtartani:
mindig elmúlnak. Meg tudjuk viszont őrizni az emlékeket.

"Mondta azért nekik [Jézus]: Meglássátok, hogy eltávoztassátok a
telhetetlenséget; mert nem a vagyonnal való bővölködésben van az embernek az ő
élete." (Lukács evangéliuma 12,15) Az élet tehát az anyagi javak megszerzésével
sem mérhető. A sikert lehet ünnepelni ugyan, imádni viszont nem szabad; el lehet
érni, de keresni nem érdemes. Hiszen látjuk: az igazi siker jóval több puszta
gazdagságnál. Az anyagi gazdagság csak arról szól, hogy mid van. Az igazi vagyon
viszont az, ami te magad vagy. Ilyen vagyonunk a lehetőségeink, ilyen vagyonunk a
kreativitásunk, ilyen vagyonunk az a lehetőség, hogy a megfelelő prioritásokat

felállítsuk az életünkben, hogy a teljesítőképességünket a maximumra fokozzuk,
és jó helyre fektessük be az erőnket. Ez a vagyonunk onnan származik, hogy Isten
szeret bennünket.

A minap egy autó hátulján láttam egy matricát, amely így szólt: "Az győz, aki a
legtöbb játékkal hal meg." Nekem viszont az az érzésem, hogy amikor az ember az
utolsót lélegzi, talán az foglalkoztatja legkevésbé, hogy mennyi játékot sikerült
megszereznie. Az, hogy milyen autónk van, mekkora az irodánk, vagy milyen titulus
díszeleg a névjegykártyánkon: mindennek már semmi jelentősége nincs az életünk
végén. Rengeteg ember teljes erejét bevetve küzd, hogy feljusson a sikerhez vezető
szamárlétrán, hogy aztán élete utolsó pillanataiban azt kívánja, bárcsak több
időt szentelt volna a szeretteire és a barátaira. Sem a részvények, sem a
kötvények, sem a járadékok, sem a pénzpiac nem melegíti fel az embert élete telén.
A főkönyv lapjai és a blokkolóóra nem szolgáltatnak melegséget. Sem az
aranyrögök, sem a világ összes gyémántja nem jelentenek vigasztalást. Bár
mindnyájan érünk el és kell is elérnünk bizonyos célokat, fontos továbbá arról
is értekeznünk, hogyan tehetjük mindezt a leghatékonyabban, eközben nem szabad
megfeledkeznünk a gazdag élmények azon nagyobb vagyonáról, amely messze
fölülhaladja a mulandó javak és szolgáltatások élvezetét.

Ami a legfontosabb, hogy mivel töltjük be az örök múlt és az örök jövő közötti
űrt. A két dátumot Isten határozta meg, és senki meg nem változtathatja. Sok embert
láttam már, akik dollárezreket költöttek arcfelvarratásra, derékkarcsúsításra,
hajpótlásra és ránceltüntetésre. Az igazság azonban az, hogy a korost nem tudjuk
kortalanítani. Az időt nem lehet megállítani.

Annyit viszont tehetünk, hogy uraljuk, ami fölött van uralmunk, megváltoztatjuk, amit
meg tudunk változtatni – és túléljük, amit nem! Egy személy végeredményben nem
több azoknál a dolgoknál, amelyeket megtett, azoknál a helyeknél, ahol járt, és
azoknál az eseményeknél, amelyek megtörténtek vele. Az élet nem egyéb, mint az
összegyűjtött pillanatok notesza. Nem az a fontos, hogy mennyi ideig gyűjtötte valaki
a pillanatokat. Végeredményben csak az számít, mi történt az örökkévaló múlt
és az örökkévaló jövő között. A lényeg az a kis gondolatjel a két dátum
között.



Töltsd be az űrt!



Emlékszel, amikor még diák voltál? A számonkérés egy bizonyos típusától
mindnyájan rettegtünk. Nem a többválasztásos teszttől. Ott mindig volt az embernek
némi esélye, hogy kizárásos alapon megkeresse a helyes választ, vagy az ott felsorolt
lehetőségek láttán a memóriája felserkenjen és eszébe ötöljenek a megtanultak.

Az esszékérdések sem voltak olyan veszélyesek, hiszen az ember kellő gyakorlattal el
tudta leplezni a bizonytalanságát tudományosnak ható kifejezésekkel és bonyolult
mondatokkal. Ha elég hosszan írsz, van rá esély, hogy a tanár sosem jön rá, hogy
fogalmad sincs róla, mi a helyes válasz! A számonkérés legnehezebb fajtája még csak
nem is az "Igaz vagy hamis?" kérdések voltak. Hiszen ott az ember becsukott szemmel
is ötven százalék eséllyel indult.

Nem ezek a kérdések jelentették a dolgozatnak azt a részét, amelynek hatására a
rosszul felkészült diák megfáradt szíve egy pillanatra még dobogni is elfelejtett.
Ez a rémség nem más volt, mint a "Töltsd ki az üres helyeket!" cím? feladat,
amely kivétel nélkül mindig sarokba szorított. Az ilyet ugyanis az ember vagy tudja,
vagy nem! És Isten irgalmazzon annak a diáknak, aki nem tudja a pontos választ, ha
egyszer a tesztlapon soron következő kérdés azt követeli, hogy töltsük ki az
üresen hagyott helyet!

Talán pontosan ezért tűnik az élet is annyira nehéznek. Aki ugyanis nem tudja a
választ, az nem tudja kitölteni az üres helyet. Mindnyájan a választ keressük, a
választ szeretnénk megtudni, miközben az időnk telik a két dátum között. Meg kell
tudnunk a választ, különben az üres hely üresen is marad, mi pedig a betöltetlenség
érzésével halunk meg.

Mindnyájan ismerünk ilyen embereket, akik úgy értek el életük végére, hogy a
befejezetlenség még ott lebegett a fejük fölött. Lehet, hogy gazdag, de befejezetlen;
lehet, hogy vonzó, de befejezetlen; lehet, hogy köztiszteletben álló, de befejezetlen:
hányan és hányan illenek bele ezekbe a kategóriákba! Pedig azt nem engedhetjük meg
magunknak, hogy életünk eltöltött napjai után ne legyen mit felmutatnunk!

Az ember megszületik, majd nem sokkal később meg is hal, és ami a kettő között van,
az egy nagyszabású teszt, ahol az a feladatunk, hogy töltsük ki az üresen hagyott
helyet. Vannak, akik sztárokhoz méltó teljesítményekkel töltik ki, mások az
intellektusuk ápolásával. Vannak, akik a szerencsétleneken való segítéssel
igyekeznek kitölteni, másoknak meg mintha az lenne a sorsuk, hogy önmagukon
segítsenek. Függetlenül azonban attól, hogy milyen irányban indul el az ember,
végeredményben mindnyájan ugyanoda jutunk el. Előbb vagy utóbb megszólal a csengő,
a dolgozatnak vége, és a végeredményt a teljesítményünk alapján állapítják meg,
következésképpen azt, hogy valójában kik is vagyunk, valahol ott kell keresni a
belépés és kilépés dátuma közötti szűk helyen. Minden ott van bent, azon az
üresen hagyott helyen a két pont között.

Ha azzal foglalkozunk, hogy mások választásait ítélgetjük, az az időnknek nem a
legmagasabb rend? és legjobb felhasználási módja. Nagyon hamar elközelít az a
pillanat, amikor számot kell adnunk arról, hogyan töltöttük el röpke földi
tartózkodásunkat. És nem csupán valamiféle távoli, homályos örök ítéletről van
szó, amely – mivel annyira távoli – nem is annyira félelmetes. Persze, én hiszek
benne, hogy ez az ítélet hamarosan bekövetkezik, de az igazság az, hogy naponta nagyon
sokféleképpen megmérettetünk. Nem kell ahhoz meghalnunk, hogy döntéseink
következményeivel szembesüljünk; nap mint nap együtt kell élnünk az eredményekkel.


Ki mondhatja meg, ki éri el a legjobb eredményeket az élet tesztjében? Hogyan lehet a
legtökéletesebben kitölteni az üresen hagyott helyet? Nem vagyok biztos a válaszban.

A minap mentem az autópályán. Teljesen átlagos, zsúfolt nap volt. Megpróbáltam a
lehető legjobban kihasználni az időmet, és a lehető legtöbbet elvégezni. Fél
kézzel vezettem, a másik kezemmel pedig egy papírlapra jegyzeteket firkáltam. A
mobilom kihangosítóra volt kapcsolva, hogy a titkárommal egyeztetni tudjak néhány
dolgot. Éppen egy találkozóra siettem, és az utolsó simításokat végeztem bizonyos
dokumentumokon annak az információnak a segítségével, amelyet telefonon kaptam.

Egyszer csak felfigyeltem rá, hogy velem párhuzamosan balkéz felől egy korombeli
úriember autózik. Óriási volt a kontraszt közöttünk! Én üzletemberimage-ben,
tengerészkék öltönyben, ropogósra vasalt fehér ingben, gondosan megválasztott és
elegánsan megkötött nyakkendőben. A fejem fájt egy kicsit, és fáradt voltam, mert
már túl rég óta túl keveset aludtam.

A mellettem autózó férfi viszont teljesen friss és vidám volt. Lágyan ringatózott
valami zenére, amely olyan hangosan szólt, hogy még én is hallottam a csukott ablakon
keresztül. Mosolygott és szemmel láthatólag rendkívül jól érezte magát.
Rövidnadrág volt rajta, egy kopott póló és baseballsapka. Ütött-kopott,
toldozott-foltozott autóján messziről látszott, hogy rég volt már, amikor jobb
időket is látott. A férfiról viszont sugárzott, hogy a világon semmi gondja nincs!

Fejcsóválva beletapostam a gázba, és közben azon gondolkodtam, vajon ki a sikeresebb
kettőnk közül.

"És valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle; és akire sokat bíztak, többet
kívánnak tőle." (Lukács evangéliuma 12,48) Annak az úriembernek, akit láttam a
másik kocsiban, nyilvánvalóan mindenből kevesebbje volt, mint nekem. Kevesebb
felelőssége, kevesebb befolyása és kevesebb követelése. A másik oldalon viszont
kevesebb stressze, kevesebb vesződsége, kevesebb nyugtalansága és kevesebb nyomás
rajta. Melyikünk írta a helyes választ az üres helyre? Végül arra a
következtetésre jutottam, hogy valamiképpen mindkettőnknek igazunk van. Az élet
mindkettőnknek feltett egy kérdést, amelyet teljesen eltérő módon válaszoltunk meg.

Minden döntés arról szól, hogy eldöntsük, mi a legjobb nekünk. Minden döntésnek
van jutalma és bizonytalansági tényezője. Ezeket összegezve kell a döntést
meghoznunk, és aztán a következményekkel együtt élnünk. Én nem dönthetek
helyetted – mint ahogy senki más sem. A leghasznosabb dolog, amit tehetek az, ha
rádöbbentelek: a döntéseidet neked kell meghoznod! No igen, sok az életben a rajtunk
kívül álló tényező, Isten azonban megadta nekünk azt az ajándékot, melynek
segítségével el tudjuk dönteni, hogyan aknázhatjuk ki legjobban a ránk bízott
életet.

A lehető legrosszabb dolog az, ha az ember egyáltalán nem hoz döntést. Képzeljük
magunk elé azt az eltévedt utazót, aki az útkereszteződéshez érve a végtelenségig
mérlegeli a lehetőségeket, és nem képes eldönteni, merre is induljon! Mondanom sem
kell, hogy sehová nem fog eljutni.

Életünk során rengeteg időt kell eltöltenünk mérlegeléssel. Igen, feltétlenül
meg kell bizonyosodnunk róla, hogy a döntés, amelyet meghozunk, a saját döntésünk,
és nem valaki más véleményére alapszik. Igen, mérlegelnünk kell a lehetséges
előnyöket és bizonytalansági tényezőket, és meg kell állapítanunk, hogy a
döntés hasznos-e számunkra. Előbb vagy utóbb azonban eljön az a pillanat, amikor
cselekedni kell. Az élet egyik legnagyobb tragédiája az, ha az utazás végére érve
az ember rádöbben, hogy többet tehetett volna, jobban nevethetett volna, nagyobb
erőbedobással játszhatott volna, és elevenebben élhetett volna, ha akkor azt a
bizonyos napot torkon ragadja, és a kívánt irányba kormányozza, ha meghozza a tudatos
döntést arról, hogy mit akar csinálni.

Mindnyájunknak ki kell töltenünk az üres helyet! Mindannyiunknak ugyanazt a tesztet
kell megoldanunk! Lehet, hogy az élet csupán gondolatjel két dátum között, mi
azonban szeretnénk a legtöbbet kihozni belőle. A legbölcsebb dolog, amit tehetünk,
hogy igyekszünk minimalizálni a bizonytalansági tényezőket, terveket szőni a
váratlan fejleményekre nézve is; és az, hogy élvezzük az eksztázisokat,
átvészeljük a csalódásokat, és szembenézünk az elkerülhetetlennel. Mindent
összevetve tehát a tanácsom nagyon egyszer?: mindig, de tényleg mindig hozd ki a
maximumot a pillanatból!

Jakes könyvéről szóló recenziónk: Ezredvégi
példabeszédek

Olvasson tovább: