Kereső toggle

Az igazat mondd, ne csak a valódit

Rágalom vagy bizalom

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egyre többek véleménye, hogy a magyar politikai életet, a médiát az utóbbi időben
a megszokottnál erőteljesebben jellemzi a rágalmazás, befeketítés, becsületsértés
atmoszférája, sőt egyesek szerint már szinte uralni kezdi a közéletet. Megfigyelési
ügyek, sajtóperek pro és kontra, botrányok és bestseller botránykönyvek. Harminchárom
rágalmazási és becsületsértési kereset a bíróságon országgyűlési képviselők
ellen két év alatt (ám a parlament egy honatyának sem oldotta fel a mentelmi jogát, jóllehet
az ezekre a vétségekre nem is vonatkozna). Azoknak, akik még nem éltek hasonló jelleg?
korban, új, érdekes és megrázó élettapasztalat közelről látni, hogyan is működik
az ilyesmi valójában: milyen összetett és furfangos, szinte tudományos módszerei
vannak mások megbecstelenítésének. Az alábbi eszszé a jog oldaláról világítja
meg a rágalmazás anatómiájának kérdését, majd a jog terén elvégzett vizsgálódás
tapasztalatait a befeketítés bibliai ősmintájával összevetve próbálja megragadni e
jelenség lényegét.

A rágalmazás vétségét a Büntető Törvénykönyv szerint az követi el, "aki
valakiről, más előtt, a becsület csorbítására alkalmas tényt állít vagy híresztel,
vagy ilyen tényre közvetlenül utaló kifejezést használ". Az akár egy évig terjedő
szabadságvesztést is maga után vonó cselekedet két év büntetésre is vezethet, "ha
a rágalmazást a) aljas indokból vagy célból, b) nagy nyilvánosság előtt, c) jelentős
érdeksérelmet okozva követik el" (1978. évi IV. törvény, 178. §).

Hasonló jellegű, ám polgári jogi eset a jó hírnév sérelmének esete, amely akkor
valósul meg, "ha valaki más személyre vonatkozó, azt sértő, valótlan tényt állít,
híresztel, vagy való tényt hamis színben tüntet fel" (1959. évi IV. törvény, 78.
§). Mint már ebből is kitetszik, e cselekedet egyik – legegyszer?bb – típusa csak
az, amikor "objektíve valótlan tényállítást fejez ki" valakinek a közlése,
magyarul "egy az egyben" hazudik. Mondhatnánk, ez a hazugság legegyszer?bb esete.

Sokkal gyakoribb azonban – mivel a rágalmazó számára sokkal célravezetőbb – a
hazugság keverése igaz állításokkal. A való életet leképezni igyekvő jog ennek különböző
fajtáit is igyekszik meghatározni: így például a hírnévrontás "megvalósulhat a
teljes valóság megismeréséhez szükséges tények téves következtetésre indító
csoportosításával is". Ebben az esetben a hazugság "alapanyagául" önmagukban
objektíve igaz állítások szolgálnak, ezek elrendezése azonban azok összességét mégis
valótlansággá teszi. A hírnévrontás "a valótlan tények továbbításán túl
adott esetben bekövetkezhet a való tények közlésével is. Így akkor, amikor a valóságot
a tények megtévesztő csoportosítása, az egyes tényálláselemek elhallgatása útján,
vagy rejtett utalásokkal, félreérthető megfogalmazással stb. hamis színben tüntetik
fel".

Egy másik eset: értékítélet (vélemény, bírálat, jellemzés) is okozhatja a jó hírnév
sérelmét, "ha közvetlenül vagy közvetve tényállítást fejez ki, olyankor tehát,
amikor valótlan tényállításokon alapszik, nyíltan vagy burkoltan ilyen tényállítást
fejez ki, továbbá ha megtévesztő jellegű, téves következtetés levonására ad
alapot". Ez akár célzatos kérdések által is megtörténhet a jogszabály szerint.

Ismét másik érdekes eset: "A hírnévrontás sajátos esetben hallgatással is bekövetkezhet,
pontosabban elhallgatás útján, amennyiben ez a magatartás alkalmas a valóság
meghamisítására. Olyankor áll ez fenn, amikor valakiről (vagy valamivel kapcsolatban)
nem közlik a teljes valóság megismeréséhez szükséges igaz tényeket, csupán
azoknak egy részét, és emiatt az érintettről alkotott értékítélet tévessé válik.".



A Rágalmazó



"És parancsola az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél.
De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert amely napon ejéndel
arról, bizony meghalsz. […] A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet
az Úr Isten teremtett vala, és monda az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy
a kertnek egy fájáról se egyetek? És monda az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből
ehetünk; de annak a fának a gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá
az Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok. És monda a kígyó
az asszonynak: Bizony nem haltok meg; hanem tudja az Isten, hogy amely napon ejéndetek
abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és
gonosznak tudói. És látá az asszony, […] és evék, és ada vele levő férjének
is, és az is evék. És megnyilatkozának mindkettőjüknek szemei…" (Mózes 1. könyve
2,16–17; 3,1–7)

A kígyó héberül náchás, ami suttogót jelent, de ebből eredően varázslót, igézőt,
jövendőmondót is, rövid magánhangzókkal ejtve (nachas) pedig jelentése: varázslás,
jövendölés, igézés. A kígyó rendkívül hipnábilis (hipnotizálható és hipnotizálni
képes) volta nemcsak Walt Disney Maugli-filmjének Ká figurájáról közismert, hanem
etológiai (állat-viselkedéstani) tény.

A Biblia első könyvének kígyóját – régi zsidó hagyományt követve – a Biblia
utolsó könyve azonosítja a Sátánnal: "És vetteték a nagy sárkány (a görög
drakón szó tengeri kígyót jelent), ama régi (ősi) kígyó, aki neveztetik ördögnek
(görögül: diabolosz) és a Sátánnak, ki mind az egész föld kerekségét elhiteti,
vetteték a földre, és az ő angyalai is ővele levettetének […] a mi atyánkfiainak
vádolója levettetett, ki vádolja vala őket éjjel és nappal a mi Istenünk előtt."
(Jelenések könyve 12,9) Eszerint a kígyó nemcsak "suttogó/varázsló", hanem Szátán
és Diabolosz is. A bukott angyalok fejedelmének e két Szentírás-beli neve – előbbi
héber, utóbbi görög szó – pontosan ugyanazt jelenti.

A héber szátán jelentése: ellenség, vádló, rágalmazó. (A vádirat, feljelentés
az Ószövetség szent nyelvében: szitná, amely ugyanebből a szógyökből származik
– lásd például: Ezsdrás könyve 4,6). A Sátán vádolja be, rágalmazza meg Jóbot
Isten előtt (Jób könyve 1–2. fejezet), akinek ezzel kezdődik meg hosszú és könyörtelen
kálváriája, melynek végén azonban igaznak bizonyul; és ugyanez a bukott angyal
szidalmazza a jeruzsálemi Templom újjáépítésén fáradozó Jósua főpapot is, akit
Isten angyala ment meg ennek következményeitől (Zakariás könyve 3,1–7). Mint a
fenti idézetből látszik, a – valódi – keresztényeket és a zsidókat ("a mi atyánkfiai")
éjjel-nappal vádolja Isten előtt.

A héber szátán szót már az Ószövetség Krisztus előtt II-IV. században készült
görög fordítása, a Szeptuaginta is a diabolosz kifejezéssel adja vissza, majd ugyanígy
fordítják az Újszövetség szerzői is. E görög szó tökéletesen pontos megfelelője
a szátánnak, jelentése a szótárak szerint: rosszindulatú, rágalmazó. Jelentését
azonban még pontosabban megérthetjük, ha megvizsgáljuk az eredetét: a diaballó igéből
származik, amelynek jelentése: szétdob, szétvet, szétszakít. A görög – és ezen
keresztül az újszövetségi – gondolkodásmód tehát úgy ragadta meg a rágalmazás
tevékenységének lényegét, hogy az szétszakítja a kapcsolatokat, eltávolítja az
embereket egymástól, megosztottságot hoz létre, háborúságot, viszályt szít. Ezt a
szót egyszer Júdásra vonatkozóan is használja Jézus (János evangéliuma 6,70).

Rendkívül fontos itt megjegyeznünk, hogy az archaikus gondolkodásmódban a név az
illető lény, személy lényegét, legfontosabb tulajdonságát, tevékenységét, küldetését
fejezi ki. A bukott angyalok fejedelmének a rágalmazás, vádaskodás bűne a lényege
és a küldetése. Ebből a bibliai világnézetben egyszersmind az is következik, hogy e
tevékenység minden egyéb bűn forrása.

Ez a látásmód mélyebben ragadja meg e bűn igazi mivoltát, mint amelyik csak a
kommunikáció, vagy az abban előforduló állítások igazságtartalmát vizsgálja. Ez
az ősi bölcsesség már a szándék gonoszságát is tetten éri, és ennek fényében látja
és értékeli az elhangzó mondatok igazságát: a hangsúly a kapcsolatok rosszindulatú
megrontásának szándékán van. Vizsgáljuk meg most már ennek fényében a világtörténelem
fentebb idézett első rágalmazását, a rágalmazás ősmintáját.



A rágalmazás ősmintája



"Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kert egy fájáról se egyetek?" A kérdés
provokatív volta nyilvánvaló, hiszen erről szó sem volt. Az asszony máris mintegy védekezésre
szorul, magyarázkodnia kell Isten és önmaga nevében. Miután elismétli Isten parancsát,
a kígyó támadásba lendül, és három állítást tesz: "1) Bizony nem haltok meg;
2) hanem tudja az Isten, hogy amely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti
szemeitek, és 3) olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói."

A megdöbbentő az, hogy állításai közül több is igaznak bizonyul. Először is: a következő
mondatok arról tudósítanak, hogy valóban "megnyilatkozának mindkettőjüknek szemei".
Isten pedig maga ismeri el később: "Íme, az ember olyanná lett, mint mi közülünk
egy, jót és gonoszt tudván." (Mózes 1. könyve 3,22) Ezzel a kígyó két állítása
igazolódott. Egy maradt még: "bizony nem haltok meg". És valóban, részben ez is
így történt: akkor nem haltak meg, legalábbis azon a napon fizikailag nem, jóllehet
Isten így mondta: "mert amely napon ejéndel arról, bizony meghalsz".

Az Újszövetség értelmezése szerint természetesen a szellemi halál a bűn miatt
azonnal bekövetkezett, amelyet az egymás előtti szégyen és az Istentől való rettegés,
a tőle való spirituális elszakadás megjelenése mutatott. Ám ezt Ádám és felesége
még aligha értelmezte így: számukra a kígyó minden szava beigazolódni látszott,
Isten pedig – úgy tűnt – hazugságban maradt! Ha ezt nem vesszük észre a történetben,
nem értjük meg annak – és egyben az emberiségnek – a valódi drámáját.

Mi több, végül Istennek külön tennie kellett valamit azért, hogy ne maradjon, úgymond,
örökre hazugságban: "Most tehát, hogy ki ne nyújtsa kezét, hogy szakasszon az élet
fájáról is, hogy egyék, s örökké éljen: kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből…"
(Mózes 1. könyve 3,22–23) Míg a kígyó mondatai, mondhatni, maguktól, spontán és
magától értetődő módon bizonyosodtak be, Istennek külön tennie kellett azért,
hogy végül igaza legyen. A rágalmazó elérte célját: megtörtént a "dia-balló",
a "szétszakítás", a "szétdobás" – Isten és ember jó és harmonikus
kapcsolata hatezer évre megromlott.

De miért volt akkor mégis Istennek igaza? A Szentírás – lévén e peres ügyben
Isten- és nem Sátán-párti – Istennek ad igazat mindezek ellenére. Próbáljuk meg
rekonstruálni, milyen alapon.

Isten szerette az embert – és az ember is szerette Istent. Kapcsolatuk nem azon
alapult, hogy Ádám mindent tudott volna Isten titkaiból, hanem alapvetően bizalmi
viszony volt: az Isten parancsának való engedelmesség is a bizalmon és nem tudáson
alapult. Hogy az Úr miért nem árulta el az embernek azt, amit a kígyó – azaz a Sátán,
aki Isten egyik főangyalaként a Teremtés kezdeteinél is jelen volt – ismert és
elmondott neki, azt nem tudjuk. Ám a Biblia felfogásmódjából egyértelműen következik,
hogy Isten ezt semmiképp nem az ember iránti rosszindulatból, hanem éppen kedvelt
teremtményei érdekében tette.

Ahogyan egy – normális – gyermek bizalma és engedelmessége az apja iránt nem azon
alapszik, hogy mindenről tudomása van, amit az apja tud és tesz; vagy ahogyan egy feleség
bizalma sem arra épül – jó esetben –, hogy férje minden lépését ismeri,
mondjuk, az autójában és munkahelyén felszerelt titkos kamerái által. Sőt, ellenkezőleg:
a bizalom fogalmának lényegéhez tartozik, hogy nem (minden) tudáson, hanem a
kapcsolatban meglévő szereteten alapszik. Ez lehet az oka annak, hogy Isten az emberrel
való kapcsolatának helyreállításakor elsősorban hitet, azaz bizalmat kér, nem pedig
tudást, ismeretet (gnószisz) – és minden egyebet csak ezen az alapon fogad el. A
kapcsolat ugyanis ezen a ponton tört ketté – ezen a ponton lehet csak helyreállítani…

Bizalom nélkül semmilyen normális kapcsolat nem létezik. A másikról való
(minden)tudáson alapuló kapcsolat hidegen korrekt lehet ugyan, de szeretet szükségképpen
nem lehet benne, hiszen a gyanakvás intézményesítésén alapul. Isten és ember
kapcsolatában és a valódi emberi kapcsolatokban azonban ez az út nem járható. A rágalmazás
ősmintájából fakadó belső lényege tehát a bizalom szétverése, s így éppen az
olyan kapcsolatok megszüntetése, amelyek esetleg az egyén vagy közösség számára életfontosságúak.
A különböző kommunikációs trükkök (az objektíve valótlan állítások, vagy a
valós tények hamis színben vagy célirányosan csoportosítva történő előadása,
esetleg egyes tények elhallgatásával való manipulálása) ennek csak eszközei.

E bűn erkölcsi "elemzésekor" ezért a mögötte álló szándékra kell nagyon
figyelni: valóban az igazság iránti olthatatlan vágy vezette a leleplező szerepében
fellépő kígyót? Vagy ahhoz hasonló-e inkább, mint az "igazságnak" ama bajnoka,
aki egy ötéves kislánynak részletesen és életszerűen előadná, hogyan nemzették
őt a szülei. Vajon igazat mondana egy ilyen ember? Az igazság elemeiből építkező
hazugság hatékonyan vezetett hatezer éve helyre nem állítható bizalmi válsághoz
Isten és ember között, ugyanúgy, ahogyan mély és helyreállíthatatlan károkat
okozna az említett kisgyermek esetében is.

Ez a rágalmazás ereje. Bukása előtt a Sátánt Hélél ben Sáchárnak hívták,
amelynek jelentése: Ragyogó (Fényes, Világos, Dicsőséges), Hajnal fia (erről részletesen
írtunk a Hetek 2000. április 15-i számában, a 15. oldalon – a szerk.). Éppen régi,
Istentől kapott lényegét, a világosságot fordította át és használja rágalmazásra.
Ám ez már hideg fény. "[…] a Sátán is átváltoztatja magát Világosság Angyalává"
– írja Pál (Korinthosziakhoz írt 2. levél 11,14).

E bűn fenti ősmintája a volt főangyal természetfölötti – az emberét messze felülmúló
– intelligenciájának tanújele. Részint objektíve valós tények hamis csoportosítása
által, részint a helyzet helyes értékeléséhez szintén szükséges dolgok elhallgatása
által (például azé a tényé, hogy Isten szereti az embert), részint pedig – a
szociálpszichológia előítélet-elméleteiből ismert – "önbeteljesítő jóslat"
alkalmazása által a rágalmazás sokkal hatékonyabb és magasabb szintjét valósította
meg, mint az egyszer? hazugság (jóllehet egészében véve ez a totális hazugság). Az
emberek ugyanis érzékenyek az igazságra, ezért a színtiszta hazugságra nem vevők:
szívük megnyitásához, a hazug üzenet bejuttatásához több-kevesebb igazságot kell
keverni a csaláshoz – így esendő természetünk számára szinte kivédhetetlenné válik.


Ez a diabolikus kommunikáció lényege, szemben az egyszer? hazugsággal. Ezért
tiltotta a mózesi törvény éppen a varázslást, igézést, jövendőmondást (a
nachas-t, lásd fentebb), vagyis az okkult tevékenységeket (occult=titkos) az alábbi
szavakkal: "A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk
és a mi fiainké mindörökké, hogy e törvénynek minden igéjét beteljesítsük."
(Mózes 5. könyve 29,29)



Püthon szelleme



Hasonlóan megrázó az Újszövetségben Pál apostol egyik találkozása a "kígyóval"
(és az okkultizmussal): "Lőn pedig, hogy mikor mentünk a könyörgésre, egy szolgáló
leányka jöve előnkbe, kiben jövendőmondásnak lelke (görögben: pneuma püthona,
azaz Püthon szelleme) vala, ki az ő urainak nagy hasznot hajta jövendőmondásával. Ez
követvén Pált és minket, kiált vala, mondván: Ezek az emberek a magasságos Istennek
szolgái, kik néktek az üdvösségnek útját hirdetik. Ezt pedig több napon át művelte.
Pál azonban megbosszankodván és hátrafordulván, mondá a léleknek (szellemnek):
Parancsolom neked a Jézus Krisztus nevében, hogy menj ki belőle. És kiméne abban az
órában. Látván pedig annak az urai, hogy keresetüknek a reménysége elveszett,
megfogva Pált és Silást, vonák a piacra a hatóságok elé… És velük egyben feltámada
a sokaság őellenük. A bírák pedig letépetvén ruháikat, megvesszőzteték őket."
(Apostolok cselekedetei 16, 16–22)

Püthon a jövendőmondás görög kígyóistene volt (pontosabban egy gigász – az észak-afrikai
óriáskígyót máig pythonnak hívják). Ez az istenség volt a delphoi jósda jövendölést
adó szelleme is, amelynek papnőit a kígyó nevének nőnem? alakjával püthiának
nevezték (elvileg elképzelhető, hogy e rabszolgalány is ilyen beavatott delphoi papnő,
püthia volt, akit eladtak rabszolgának). Tartalmi értelemben a lány szavai igazak
voltak Pált és kísérőit illetően – úgy látszik, "a kígyó" stratégiájára
ez általában jellemző –, ők mégsem örültek a kéretlen reklámnak, tevékenységüket
ugyanis zavarta, akadályozta, és felismerték, hogy a mögötte álló szándék rossz,
démonikus.

A Korinthosztól pár kilométernyire lévő delphoi jósda az egész görög világ legfőbb
kultuszhelye, szellemi centruma volt. Gyakorlatilag minden jelentős görög államférfi,
filozófus, művész, hadvezér kapott itt jövendölést, amely sok esetben egész
sorsukat és népük irányítását is meghatározta. Ez a hely biztosította a görög
világ egységét.

Közismert Oidiposz király története, akinek a püthia azt jósolta, hogy meg fogja ölni
az apját, és feleségül fogja venni saját anyját. Oidiposz sorsát ettől kezdve az e
jóslat elől való menekülés határozta meg: mindent úgy igyekezett intézni, hogy a jövendölés
semmiképpen ne teljesedhessen be – ám éppen kétségbeesett menekülése hajszolta
bele a beteljesedésbe, anélkül, hogy tudta vagy akarta volna.

Szókratésznek erről a helyről üzenték, hogy ő a világ legbölcsebb embere – a
legnagyobb megdöbbenésére (mivel semmihez sem értő embernek tartotta magát),
ugyanakkor máig őt tartják az európai filozófia atyjának. Az "önbeteljesítő jóslat"
ezúttal is működött. A hith? zsidóság és a korai kereszténység éles konfliktusa
a görög–római kultúrával és kultuszokkal abból az – ilyen jelleg? jövendőmondással,
okkultizmussal szembeni – mély, bibliai gyanakvásból és elutasításból táplálkozott,
amely nemcsak a kijelentés igazságtartalmát, hanem annak forrását vizsgálta elsősorban.

Szándékosan választottam e két szélsőséges esetet: a Suttogó (náchás, kígyó),
a Rágalmazó, Vádaskodó (Szátán, Diabolosz) ősmintaként tekinthető fellépéseit,
amelyekben a valós tények hamis színben való feltüntetése, az igazság elemeiből építkező
hazugság legbonyolultabb képletei jöttek létre. Ez teszi igazán próbára az emberi
ítélőképességet és igazságérzéket. Érdekes, hogy az abszolút ősminták a legszélsőségesebbek:
"a kígyó pedig ravaszabb volt a föld minden állatánál". Természetesen az "átlagos",
"emberi" rágalmazás ennél általában egyszer?bb: több valótlan elemet
tartalmaz. Szerencsénkre.



***



Visszatérve a rágalmazás e spirituális őstípusaitól az emberi dimenzióban megvalósuló
változataihoz, jól látható, hogy nemcsak a szöveg elemeinek valóságtartalma számít,
hanem egészének, üzenetének és a mögötte álló szándéknak a mibenlétét is
vizsgálja mind a jog, mind az emberiség ősi bölcsessége. Ahhoz, hogy a mai magyar média,
politika és közélet egyre inkább – a szó szoros értelmében – diabolikus
jegyeket is viselő világában még el tudjunk igazodni, sajnos úgy tűnik, újra szükségünk
van mindkettőre. S ha elfelejtettük volna a jogot és a bölcsességet – lám, minden
rosszban van valami jó –, most újra itt a nagyszer? lehetőség: tanulhatunk és
gyakorolhatunk!

    (A szerző teológus)

Olvasson tovább: