Kereső toggle

Ereklyék kultusza és a bibliai hit

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Honnan ered az István jobbjához vagy koponyacsontjaihoz hasonló ereklyék
tisztelete az európai kultúrában, a kereszténységben? Erre a kérdésre keresi a választ
írásunk, amely az ókori egyiptomi és görög halottkultusztól és a Biblia ezzel
kapcsolatos álláspontjától elindulva áttekinti az újszövetségi, majd a középkori
kereszténység viszonyát az elköltözött szentek holttesteihez, valamint ezek
hatalmi-politikai jelentőségébe is betekintést ad. A történész, illetve teológus
szerzők ismertetik a katolikusok és protestánsok eltérő véleményét, és érdekes
adalékokkal szolgálnak az István-ereklye Horthy-korszakban betöltött szerepének megértéséhez
is.

Számos nép ősi, pogány hiedelmei közé tartozott, hogy a kiváló emberek
holttestei, csontjai valamiféle mágikus erővel rendelkeznek. Az ókori egyiptomi
vallás halottkultusza szerint az elköltözött ember "ká"-ja ("szelleme",
belső energiája, isteni lényege és nemzőereje) a halál után az égbe száll, ez
azonban nem végleges helye. Amenynyiben ugyanis minden ideális feltétel előáll –
melyek között az is szerepel, hogy a holttestet rendszeresen el kell látni
táplálékkal és öltözettel, vagy áldozati imával helyettesíteni ezt –, akkor a
"ká" újra leszáll, a sír és a holttest közvetlen környezetében tartózkodik, s
a végső cél, hogy újra leszálljon a mumifikált holttestre, miáltal a halott
valamiképpen mégis "él". Az emberek holttestét azért is kellett múmiaként
tartósítani az egyiptomiak vallása szerint, mert annak megléte biztosította a lélek
jóllétét, túlvilági boldogságát.

Az ógörög mitológia is tartalmaz hasonló elemeket. A szegények és elnyomottak
pártfogója, Thészeusz Athéntől távol halt meg és temettetett el, ám később a
delphoi jósdából azt üzenték a jövendőmondók: vigyék haza maradványait.
Plutarkhosz leírása szerint csontjait Athénban "olyan örömujjongással fogadták,
mintha az élő Thészeusz tért volna vissza". A város közepén temették el újra,
és ez lett a szegények és elnyomottak menedékhelye attól fogva. Thébában a város
alapítójának, Oresztésznek a csontjait találják meg és ássák ki Hérodotosz
beszámolója szerint, melyekre azonnal misztérium-kultusz épül rá. A görög
felfogás szerint egyébként, ha valakit nem temettek el, annak lelke nem juthatott be az
alvilágba. A hérószok kultusza pedig csak akkor alakulhatott ki, ha csontjaik,
maradványaik megvoltak. (A hérószok a görögök hite szerint olyan félistenek voltak,
akiknek egyik szülőjük istenség, másik ember volt. Ők maguk – miután nagy
tetteket vittek végbe – meghaltak ugyan, de ezután istenekké váltak.) A meghalt
hérószokhoz sírjaik körül imádkoztak és mutattak be áldozatokat híveik. Egyes
ókori beszámolók szerint az első babilóni birodalmat alapító Nimród – aki a
Bibliában is szereplő "bábeli torony" építését, s ezzel az Isten elleni
lázadást vezette – holttestét szétdarabolták és szétküldözgették, alighanem a
hérószkultuszhoz hasonló tisztelet céljából.

A legtöbb ősi, pogány vallás tartalmaz hasonló elemeket. Az ilyen felfogások és a
hozzájuk kapcsolódó halottkultusz mögött általában olyasféle meggyőződések
húzódtak meg, melyek szerint a szellem az anyaghoz kapcsolódik, vagyis a meghalt ember
szelleme-lelke a holttest körül, annak közelében marad, vagy a túlvilágból
rendszeresen visszatér ahhoz. Ebből fakadóan az elhunyt földi maradványai körül
különböző kultikus cselekményeket (ima, áldozat stb.) kell vagy legalábbis érdemes
végezni.



"Nem a sír, és nem a halál dicsőít Téged!"



Az Egyiptomból, a "vaskemencéből" Isten által megmenekülő Izrael Törvénye a
fentiekkel homlokegyenest ellenkező módon viszonyult a halottakkal kapcsolatos
dolgokhoz. Eszerint aki halottat, emberi csontot, maradványt, vagy akár csak egy sírt
vagy sírral kapcsolatos tárgyat megérint, úgynevezett "súlyos tisztátalanság"
állapotába kerül. Sőt az is, aki olyan házban, helyiségben tartózkodik, ahol
haláleset történt; valamint az ilyen helyen lévő minden tárgy is tisztátalanná
vált. Míg a "könny? tisztátalanság" (menstruáció, magömlés, tisztátalan
állat holttestének érintése stb.) esetén egy napig kellett a közösségen kívül
tartózkodni, majd az esti fürdővel és a ruha kimosásával az megszűnt, a halotti
tisztátalanság hét napi elkülönülést követelt meg, több fürdővel, két ízben
pedig egy vörös tehén hamvával kevert vízzel is meg kellett hinteni az érintetteket,
a házat, a tárgyakat, hogy megtisztuljanak (Mózes 4. könyve 19,11-22).
Figyelemreméltó az is, hogy ha valaki ilyen tisztátalanságból nem tisztította meg
magát, a mózesi rendelkezés szerint halálbüntetést érdemelt, mert "még rajta van
az ő tisztátalansága" (ez arra utal, hogy magától, az idő múlásával nem múlt
el soha, viszont az illető érintéssel mindazoknak átadta, akikkel érintkezett).

Természetesen nem orvosi, higiénikus, biológiai értelemben vett tisztaságról volt
itt szó, hanem az emberek és a választott nép természetfölötti-spirituális
tisztaságának megőrzéséről, a halállal kapcsolatos démonoktól való
mentességről. A halálbüntetés súlyos szankciója a dolog rendkívüli súlyára
figyelmeztetett. A főpap például egyáltalán nem érintkezhetett halottal, még saját
szülei, gyermekei, rokonai holttestéhez sem mehetett be, hogy teljes szellemi
tisztaságát megőrizze, hasonlóan az ún. "tisztulási" (nazireus) fogadalmat tett
emberek sem.

A bibliai felfogás szerint az elhunyt szelleme elhagyja a földi szférát, a testnek
pedig meg kell adni a végső tisztességet, ám ezután a halottak és az élők testei
radikálisan szét lettek választva. Az Újszövetségből is tudjuk, hogy a városokon
kívül lévő sírokat fehérre meszelték, éppen azért, hogy véletlenül se érintse
meg őket senki, hiszen akivel ez előfordult, hét napot el kellett vesztegetnie, míg
megtisztult. Jézus, aki az Újszövetség szerint a mózesi Törvényt hűségesen
megtartó zsidó volt, maga is elfogadta ezt az értékrendet: "Jaj néktek képmutató
írástudók és farizeusok, mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek
kívülről szépeknek tetszenek, belül pedig holtaknak csontjaival és minden
undoksággal (tisztátalansággal) rakvák." (Máté evangéliuma 23,27)

Az ószövetségi zsidó kultúrában nyoma sincs tehát a holttestek, sírok pogány
népekre jellemző tiszteletének. Ennek hátterében az a meggyőződés állt, amely
még a bűnbeesés bibliai történetéből fakad. Eszerint az emberi életnek nem
szükségszerű befejezése a halál, s ezt Isten eredendően nem így tervezte el. A
halál a bűn következményeként, átokként és büntetésként lett úrrá az emberek
életén, és a Sátán befolyását jelzi. Ezért a halál Isten és az ember ellensége,
nincs benne semmi tiszteletre méltó, utálatos és tisztátalan. "Nem a meghaltak
dicsérik az Urat, sem nem azok, akik alászállanak a csendességbe. De mi áldjuk az
Urat mostantól fogva mindörökké. Dicsérjétek az Urat!" – hangoztatja a 115.
zsoltár; Jézus pedig azt állítja, hogy "az Isten nem holtaknak, hanem élőknek
Istene" (Máté evangéliuma 22,32).

A halottkultusszal szembeni elutasítás másik fő oka, hogy bár a meghalt személyre a
halállal szembeni megvető viszony nem vonatkozik, amennyiben ő minden tiszteletet
megérdemel természetesen – ezért is vállalták a rokonok az eltemetésével járó
hétnapos elkülönülés terhét –, halála után már őhozzá sem kapcsolódhat az
élők közül semmilyen formában senki. A Szentírás szerint ugyanis a halott
szelleme-lelke olyan helyre kerül, ahonnan nem látogathat vissza a földi szférába, az
élők világába, és kapcsolatot sem lehet keresni vele. "Ne találtassék közötted
(…) halottidéző, mert mind útálja az Úr, aki ezeket míveli, és ez ilyen
útálatosságokért űzi ki őket az Úr a te Istened te előled" – mondja Isten
Mózes 5. könyvének 18,10-12. részében. Az Írás szerint ez az okkultizmus
tárgykörébe tartozó cselekedet, a halottakkal való kommunikáció, illetve a
szellemükkel való érintkezés keresése rendkívül súlyos, halálos bűn. "És ha
ezt mondják tinéktek: Tudakozzatok a halottidézőktől és a jövendőmondóktól, akik
sipognak és suttognak: hát nem Istenétől tudakozik-é a nép? Az élőkért a
holtaktól kell-é tudakozni? A tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok! Ha nem
ekként szólnak azok, akiknek nincs hajnaluk: úgy bolyongani fognak a földön,
szorongva és éhezve; és lészen, hogyha megéhezik, felgerjed és megátkozza
királyát és Istenét, s néz fölfelé, és azután a földre tekint és ímé
mindenütt nyomor és sötétség és szorongatásnak éjszakája, ő pedig a sűr?
sötétben elhagyatva!" – ecseteli a halottidézés következményeit Ézsaiás
próféta (8,19-22).

Az erőteljesen életpárti zsidó felfogás és a belőle fakadó életerő egyik
okozója lehetett a környező, intenzív halottkultuszban élő pogány népek
antiszemitizmusának is.

Találhatunk ugyanakkor az Ószövetségben egy olyan történetet, amikor Elizeus
próféta sírjába egy másik embert temettek, akinek holtteste, amikor hozzáért
Elizeus maradványaihoz, feltámadt (Királyok 2. könyve 13,20-21). Ez azonban nem azt
jelenti, hogy Elizeus szelleme-lelke a holttestén vagy annak közelében tartózkodott
volna, hiszen ez elképzelhetetlen a bibliai világképben. A Szentírás tanítása
szerint ugyanakkor Isten Szellemének (a Szent Léleknek) az ereje, erőtere –
keresztény kifejezéssel "kenete" – élettelen tárgyakon is megmaradhat
ideiglenesen, ha ezt Isten céljai így kívánják, sőt át is adódhat onnan másra
(transzferencia). Így például a mózesi Szent Sátor és különösen a frigyláda
hosszú ideig hordozta Isten dicsőségét ("sekína"), amely megölte azokat, akik
illetéktelenül hozzányúltak, csapásokkal sújtott városokat, ahová a ládát a
filiszteusok magukkal vitték – de megáldotta azokat a helyeket, ahol Isten a ládát
örömmel látta. Később a jeruzsálemi Templom volt a sekína, a kenet hordozója.
Illés, vagy az Újszövetségben Pál apostol ruhái hasonlóképpen hordozták Isten
erejét, utóbbi esetében így számol be erről az Apostolok Cselekedeteinek könyve:
"…a betegekhez is elvivék az ő testéről a keszkenőket vagy kötényeket, és
eltávozának azoktól a betegségek, és a gonosz szellemek kimentek belőlük."
(Apostolok Cselekedetei 19,12)

Isten azonban soha nem engedte meg, hogy ezek a jelenségek az adott tárgyak
tiszteletéhez vezessenek. Elizeus holtteste körül nem alakult ki
"halottfeltámasztó" kultuszhely, Pál ruháit nem tisztelték a korai keresztények,
Illés köpenyét sem adták tovább nemzedékről nemzedékre. Amikor mégis előfordult
ilyesmi, az Isten súlyos ítéletét váltotta ki. Amikor az Isten szívből való
szeretetét és szolgálatát a Templom és a ceremóniák tisztelete helyettesíteni
kezdte, a próféták ezt már mágiának, varázslásnak és bálványimádásnak
minősítették (például Jeremiás könyve 7., 26. fejezet, Ézsaiás könyve 66,1-3
stb.), majd a sekína, Isten jelenlétének erőtere elhagyta a Templomot, s az
leromboltatott. Egy másik hasonló eset: Mózes egy rézkígyót készített Izrael
pusztai vándorlásakor, amelyre ha felnézett az olyan ember, akit megmart egy kígyó,
életben maradt és meggyógyult. Ezt az Isten által használt rézkígyót később
némelyek vallásos tisztelet tárgyává tették. Ezékiás király azonban "kedves
dolgot cselekedék az Úr szemei előtt, amint az ő atyja, Dávid cselekedett volt. Ő
rontotta le a magaslatokat, törte el az oszlopokat, és vágta ki az Aserát, és törte
össze az érckígyót is, amelyet Mózes csinált; mert mind azideig az Izráel fiai
jóillatot tettek annak, és nevezék azt Nékhustánnak. Egyedül az Úrban, Izráel
Istenében bízott…" (Királyok 2. könyve 18,3-4)



Elszakadás a Szentírástól



Az első századi apostoli kereszténység teljes egészében a Szentírás által
képviselt zsidó–keresztény hagyományt követve elhatárolta magát a
halottkultusztól. A megölt mártírok testét – mint például Keresztelő Jánosét,
Istvánét, Jakabét – ugyanúgy tisztességgel eltemették, mint bármely más
emberét, és az Újszövetségben nem található a leghalványabb utalás sem arra, hogy
bárkinek eszébe jutott volna, hogy magához vegye Keresztelő János, a megkövezett
István vértanú, a Heródes által kivégeztetett Jakab apostol akármely testrészét,
vagy akár Jézusnak bármely földön maradt használati tárgyát. Ilyesmiket senki nem
gyűjtött, s nem is őrizgetett.

Az egyre nagyobb számban megtérő pogányok közül azonban sokan magukkal hozták régi
szokásaikat is, úgy, hogy ugyanakkor keresztény színezetet adtak a kultusznak. Egy
"igaz" rómainak évente legalább kétszer ki kellett mennie a temetőbe, és ott
áldozatot bemutatnia rokonai sírján. A II. század elején még csak arról
értesülhetünk, hogy a vértanúhalált halt Ignatiosz püspök maradványait hívei
hazavitték Antiokhiába, s ott nagy becsben tartották. Ahogy erősödött a mártírok
tisztelete, úgy szaporodtak a sírjaiknál végzett istentiszteletek, és kezdtek
maradványaik is egyre nagyobb jelentőségre szert tenni egyes keresztények szemében.
De még a IV. század elején is nagy megütközést és az egyházi vezetők részéről
éles elítélést váltott ki valamely vértanú csontjainak a tisztelete. Nagy port vert
fel ekkoriban Karthagóban Caecilianus helyi fődiakónus és egy Lucilla nev? hölgy
éles konfliktusa. Lucilla ugyanis több alkalommal is magával vitte az istentiszteletre
egy mártírnak a csontját, s azt ott elővette, és feltűnően csókolgatta. A
fődiakónus ezt rendkívül ízléstelennek és felháborítónak találta, és végül
erélyesen rendreutasította az asszonyt, mire az nagy haraggal elhagyta az
istentiszteletet.

A IV. század közepétől az Egyiptomban élő keresztények körében kezdett terjedni
az, hogy a helyi szokásnak megfelelően nem temették el a mártírok testét, hanem
csontjaikat bevitték házaikba, s ott őrizgették. Ismeretes, hogy az Egyiptomban élő
Remete Szent Pál élesen elítélte ezt a gyakorlatot, sőt tanítványainak meghagyta,
hogy őt egy titkos helyre temessék el, nehogy az ő maradványai is hasonló sorsra
jussanak. Az erősödő ereklyekultuszt elítélő vélemények azonban a IV. század
folyamán fokozatosan kisebbségbe kerültek, és az államhatalommal szövetségre
lépett hivatalos egyház meghatározó tanítói a korábban teljesen szalonképtelennek
számító ereklyekultusz mellett kezdtek érvelni. A IV. század végéről származó
Apostoli rendelkezések (Constitutio Apostolorum) a következőkre szólította fel a
keresztényeket: "Ti is, püspökök és a többiek, ne higyjétek, hogy a meghaltak
megérintése által tisztátalanokká váltok, sem pedig ne vessétek meg az
ereklyéiket, mintha az efféle dolgok és velük kapcsolatos szokások bolondságok
volnának." A kiemelkedő egyházatyaként tisztelt Nazianzi Szent Gergely pedig így
fogalmazott: "A vértanúk holttestei ugyanolyan hatalommal rendelkeznek, mint lelkük,
akár megérintik, akár tisztelik azokat."

Nagy lökést adott a középkori ereklyekultusz kialakulásához az igen nagy
tekintély? egyháztanító, Augustinus (Szent Ágoston) is, aki István vértanú
testéről így nyilatkozott: "teste hosszú, hosszú időn át feküdt elrejtve. Akkor
találtak rá, amikor Isten úgy akarta. Fényt hozott minden országba és mindenütt
csodákat művelt." (Augustinus: Sermo 319.6.6) Isten államáról (De civitate Dei)
cím? művének X. fejeztében kifejti, hogy a mártírhalált halt szentek
embertársaikat közelebb tudják vinni Istenhez, mint az angyalok. Feltételezése
szerint a szentség (természetfölötti erő) egy szent emberhez való kapcsolódása
folytán az anyag állandó jellemzője lett.

A katolikus felfogás szerint tehát az ereklyék olyan tárgyak, amelyeket a szent
testével való érintkezés megszentelt. Peter Brown vallástörténész A szentkultusz
kialakulása és szerepe a latin kereszténységben cím? könyvében írja, hogy a
"kifejlett" középkori ereklyetisztelet "rendeltetése a praesentia (jelenlét –
a szerk.), a szent fizikai jelenlé-tének biztosítása volt (…) a hívek heves
lelkesedésétől övezett praesentia egy láthatatlan személy jelenlétét jelentette. A
Rómából csapatostul Szent Lőrinc szentélyéhez özönlő hívek nem egyszerűen egy
»helyre« mentek, hogy a szent kegyes pártfogásáért könyörögjenek vagy hogy
halottaikat sírja mellé temessék: azért tolongtak, hogy vele magával találkozzanak:
ad dominum Laurentium, Lőrinc úrhoz mentek (…) aki a láthatatlan személy testi
maradványainak egyetlen darabkájában, sőt e maradványokhoz érintett tárgyakban is
(…) teljes valójában jelen volt."

Brown arról is ír, hogy "azokban a közösségekben, ahol a tényleges hatalmat a
keresztény gyülekezetek számára mindinkább elfogadhatatlan csoportok –
nem-katolikusok vagy barbárok – gyakorolták, a szent »tiszta« hatalma azt a gyakran
erőszakos folyamatot leplezte, melynek során a gyülekezettől támogatott katolikus
püspök megpróbálta eltörölni vagy ellenőrzése alá vonni az egykori világi
hatalmi struktúra által létrehozott vagy engedélyezett »tisztátalan« hatalom
formáit." Amikor például 417-ben Minorca szigetére – ahol a zsidó családok
erőteljes befolyása érvényesült – megérkeztek István vértanú állítólagos
ereklyéi, akkor – az addig Istent közösen dicsérő (!), békésen együttélő –
"zsidók és keresztények hirtelen és baljós módon többé nem köszöntötték
egymást az utcán. A zsinagógát lerombolták, és a zsidó családokat egy időre a
kopár hegyekbe száműzték" – írja Brown.

A reformátorok, Kálvin, Luther és mások a szentségekkel való visszaélés és más
visszásságok mellett éppen az ereklyetiszteletet utasították el nagyon határozottan.
A református egyház II. Helvét Hitvallása a szentek ereklyéiről kimondja: "Még
kevésbé hisszük, hogy a szentek földi maradványait imádni vagy tisztelni kellene.
Azok a régi szentek úgy vélték, eléggé megbecsülik az ő halottaikat, ha
tisztességesen elföldelik tetemeiket, miután lelkük a mennybe költözött, és az
ősök mindennél nemesebb ereklyéinek tartották azoknak jó cselekedeteit, tudományát
és hitét. Ezeket magasztalták a holtak dicséretével, és ezeket törekedtek
kiábrázolni a maguk földi életében." Luther pedig így ír a Schmalkaldeni
Cikkekben, amely mindmáig az evangélikus egyház hivatalos hitvallási iratai közé
tartozik: "Ezen a téren annyi nyilvánvaló hazugság és ostobaság bukkant föl a
kutya- és lócsontokról, hogy már csak emiatt a szélhámosság miatt is – amelyen az
ördög jót nevetett – réges-régen kárhoztatni kellett volna, még ha volna is benne
valami jó. S méghozzá nincs is reá isteni ige, sem parancsolat, sem tanács. Egészen
felesleges és haszontalan dolog ez is, és az a legroszszabb benne, hogy a miséhez stb.
hasonlóan ennek is bűnt eltörlő és bűnbocsánatot közvetítő erőt
tulajdonítottak, mint valami jó cselekedetnek és istentiszteletnek." A protestáns
teológusok álláspontja mindmáig az, hogy az ereklyekultusz tárgyakkal manipuláló
boszorkányság, mágia, amely a keresztény okkultizmus tárgykörébe sorolandó, és
nem más, mint tisztátalan szellemek tárgyakon keresztül történő aktivizálása.
Használatuk végső célja eszerint az igézés, az emberek szellemi életébe történő
illegális beavatkozás.

A reformáció ellenében összehívott római katolikus tridenti zsinat (1545-1563) az
ereklyetisztelet ellenzőit átok alá helyezte, amelyet mindmáig nem vont vissza a
katolikus egyház: "A szent mártírok és más, Krisztussal élőknek szent testeit,
amelyek életükben Krisztus tagjai voltak, és a Szent Lélek templomai, attól fogva az
örökkévalóságig felemelni, dicsőíteni és tisztelni kell a híveknek, amelyek
által Istennek sok jótéteménye állt elő az emberek számára; úgy hogy akik azt
állítják, hogy a szentek ereklyéit nem kell tiszteletben és hódolatban
részesíteni, vagy hogy azokat és más szent emlékeket a hívek feleslegesen
tisztelnek, és hogy azok segítségének elnyeréséért hiába keresik fel a szent
helyeket, mindenestül elítélendők, ahogyan már korábban is elítélte őket és most
is elítéli az egyház.(…) Ha pedig valaki ezekkel a határozatokkal ellentétes
dolgokat tanítana, vagy azon a véleményen lenne: legyen átkozott!" (XXV. ülés)
Így a katolikus ellenreformáció még a korábbinál is nagyobb lendülettel használta,
mintegy szellemi fegyverként az ereklyék kultuszát.



Kinek a keze?



A magyar ereklyék között a középkor és az ellenreformáció óta kiemelkedő
szerepet tölt be az István király jobb-kezének tulajdonított mumifikálódott kéz,
illetve állítólagos koponyája. Századunkban a Horthy-rendszer "keresztény
kurzusa" idején értékelődött fel a "Szent Jobb" kultusza. Olyannyira, hogy
1933-ban a Budapesti Királyi Büntetőtörvényszéken per kezdődött Nagy Lajos
református lelkész ellen, aki a Kálvinista Szemlébe írt olvasói levelében a
"legvaskosabb bálványimádásnak" és "valóságos fetisizmusnak" minősítette
az augusztus 20-i, budavári Szent Jobb-körmenet során történteket. Különösen azt
találta botrányosnak, hogy a Magyar Rádió helyszíni tudósítója a közvetítés
során az egész ország lakóit, sőt a határon túl lakó magyarokat is
felszólította, hogy: "boruljunk le és imádkozzuk el azt a régi imádságot, melyet
Nürnbergben találtak az 1480-as években, egy elfelejtett nyomtatványon: "Oh
dicsőséges szent jobbkéz, melyet magyar óhajtva néz, drága kincse népünknek, nagy
öröme szívünknek. Kérünk, áldd meg országunkat, óh, szent Kéz, óh szent Kéz,
légy oltalmazónk és örökös pajzsunk!" (Megjegyzendő, hogy az ima szövege XVIII.
századi hamisítvány.) A Királyi Büntetőtörvényszék vallás elleni kihágás és
nemzetgyalázás címén nyolc napi elzárásra és 300 pengő pénzbüntetésre ítélte
a lelkészt.

A református egyház részéről tiltakozások hangzottak el az eljárás és az ítélet
ellen, ugyanakkor az Actio Catholica szervezet országos elnöksége kinyilvánította,
hogy "megnyugvással vette tudomásul azt a bírói ítéletet, amely Szent István
első királyunk dicsőséges jobbjának tiszteletben tartását megvédelmezte azokkal
szemben, akik ezt a tiszteletben tartást fetisizmus vádjával bélyegezték meg".

Újabb bírósági perhez vezetett ugyanebben az évben Szabó István református
lelkész terjedelmes tanulmánya, A "Szent Jobb" kalandos története. A lelkészt egy
hónap, 3 évre felfüggesztett börtönnel és 1500 pengő pénzbírsággal sújtották,
ő azonban 1936-ban új kiadásban jelentette meg munkáját. Ebben hangsúlyozta, hogy
mivel csupán feltételezés, hogy a Szent Jobb valóban István király keze lett volna,
így egyáltalán nem méltányos egy hipotetikus tárgy megsértéséért
börtönbüntetésre ítélni valakit. Javasolta, hogy "mielőtt a szent jobbnak
megsértéséért bárkit a bíróság elítélhetne, emeljék ki tartójából a
megsértett ereklyét, adják azt egy protestáns és katolikus tudósokból,
anatómusokból, archeológusokból álló bizottság kezébe, és tisztázzák a
megbántott ereklye mivoltát, korát és származását."

Közismert, hogy István királyt 1038-ban történt halálakor a székesfehérvári
királyi bazilika közepén elhelyezett díszes szarkofágban helyezték nyugalomra.
Néhány évtizeddel később azonban – feltehetően az 1061-es pogánylázadás
kapcsán – a királysír feldúlásától tartó kanonokok kiemelték a testet, s azt a
bazilika járószintje alatt készített sírba helyezték. Innen emelték ki
maradványait szentté avatásához 1083. augusztus 20-án. A holttest kiemelésének
körülményeit részletesen leíró Hartvik-féle István legendában (XII. század
eleje) találkozunk először a király jobb karjának említésével. A szerző beszámol
arról, hogy a sírt teljesen elborította a talajvíz, melyből csak igen
körülményesen tudták a különböző csontokat kiemelni. Mivel közismert volt, hogy
Istvánt jobb kezére húzott híres gyűrűjével temették el, e gyűrűt "a
folyadékban sokáig keresték", de nem találták. Hamarosan kiderült, hogy a király
ép állapotban megmaradt jobbkezét, rajta az azonosítást biztosító "csodás
mív?" gyűrűvel a királyi bazilika kincstárának őre tulajdonította el és
őrizte. Az ő birtokán épült fel tehát a Szent Jobb tiszteletére emelt monostor,
amelynek főoltárán a László király által készíttetett díszes ereklyetartóban
őrizték a középkor századai folyamán, majd átvitték Székesfehérvárra.

Mohács után kezdődött a Szent Jobb történetének – Györffy György, az egyik
legtekintélyesebb István-kutató szavaival élve – "igazolatlan" korszaka.
Székesfehérvárt a törökök 1543-ban elfoglalták, majd szabad rablás kezdődött. Az
ereklyének ettől kezdve nyoma veszett. Csaknem fél évszázaddal később 1590-ben
bukkan fel egy jobb kézfej a mai Dubrovnik egyik kolostorában. Tőlük szerezte meg ezt
Mária Terézia 1771-ben, s hozatta ünnepélyes külsőségek közepette Budára.

Az ereklye hitelességével szemben igen erőteljes kétségek merülnek fel: az ökölbe
szorított puszta kézfej minden azonosításra szolgáló, hitelesítő jel nélkül
került a szerzetesek birtokába, török kereskedőktől történt vásárlás útján.
(Egyes kutatók szerint az akkoriban török uralom alatt álló Egyiptomból származó
múmiadarab lehet.) Kérdés az is, hogy miként rövidült a Mohácsig következetesen
teljes jobb karként emlegetett ereklye kézfejjé. A legnyomósabb érv az ereklye
hitelességével szemben, hogy hiányzik róla az a nevezetes gyűrű, amely alapján a
Hartvik-féle leírás szerint már László korában is azonosították. Csaknem
bizonyosan állítható az is, hogy e kézfejen soha nem is volt ilyen gyűr?: az
ökölbe szorított ujjak kizárják ezt a lehetőséget. Semmi sérülés nincs rajtuk,
ami a gyűr? esetleges eltávolítására utalna. Egyedül a hüvelykujjon találhatók
külsérelmi nyomok, ezen az ujjon azonban a legritkább esetben viseltek gyűrűt.

A szocializmus évtizedei alatt Lenin Vörös téren elhelyezett múmiájának kultusza
háttérbe szorította a vallási ereklyéket. A rendszerváltás után azonban hazánkban
is megkezdődött rehabilitációjuk. Csekély és kétes vallási jelentőségüket –
úgy tűnik – messze meghaladja a politikai életben, a hatalmi viszonyokban betöltött
szerepük. Számos vélemény szerint a különböző ereklyék erőteljes szerepeltetése
a közszolgálati médiában, a hivatalos állami propagandában és a Magyar Parlamentben
sérti az állam és az egyház szétválasztásának alkotmányos elvét, s így sok
állampolgár lelkiismereti és vallásszabadságát.

Olvasson tovább: