Kereső toggle

Megjegyzések egy ünnepről

Pünkösd tegnap és ma

Németh Sándor írása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nagy valószínűség szerint Jézus Krisztus születése után a harmincadik évben teljesedett be a keresztény meggyőződés szerint az Ószövetség sávuót, azaz hetek nevű ünnepe. A második legnagyobb ószövetségi zarándokünnepre – melynek konkrét időpontját mindig az ötvennapos kalkulációval határozták meg (az első zsengék ünnepétől számított hét hét eltelte utáni napon) – nemcsak Júdeából, Szamáriából, Galileából, hanem az akkori világ zsidó diaszpórájának jelentősebb közösségeiből is érkeztek zarándokok Dávid városába, Jeruzsálembe, hogy ilyen formában is kifejezzék a Mindenható személye iránti feltétlen tiszteletüket.

A rendszerint május végén vagy június elején megtartott ünnepet a héber Szentírás három különböző néven említi. A sávuót, a hetek ünnepe (chág hássávuót) mellett a jóm hábbikkurim (Mózes 4. könyve 28,26), azaz az első zsengék napja elnevezés a nyári búzatermés első zsengéjének a templomban bemutatott áldozatára utalt. Így a sávuót a nyári búzaaratás kezdetét is jelentette. A harmadik név a chág hákkácir, azaz az aratás ünnepe (Mózes 2. könyve 23,16) pedig arra utalt, hogy pünkösd volt a nyári aratási idény hivatalos kezdete. Görög nyelven a sávuótot pentekosztének nevezték (amelyből a magyar pünkösd kifejezés is származik), ami arra utalt, hogy az első zsengék utáni ötvenedik napon került sor e nagy jelentőségű zarándokünnep megtartására.

A visszaszámlálás

Az Újszövetség, mindenekelőtt az Evangéliumok állítása szerint a Messiás első eljövetelekor az Ószövetség ünnepeinek menetrendjét követte. Így Jézus feltámadása a harmadik napon a halálból éppen az első zsengék ünnepén történt. A zsidó–keresztény kinyilatkoztatás lényege a romolhatatlan és halhatatlan élet megosztása a halál fogságába került emberiséggel. A Biblia a halált elsősorban nem természetes eseménynek, az élet részének, hanem olyan, az élettől idegen és azzal szemben álló sötét szellemi realitásnak mutatja be, amely Isten és az ember közös, nagy hatalmú ellensége, s amely az embert nemcsak megfosztja és elszakítja a saját fizikai testétől, életétől, szeretteitől, népétől, és mindazoktól a javaktól, amiket Isten jónak teremtett, hanem elválasztja az Istennel való személyes közösségtől is. A Szentírás szerint bolygónk és az emberiség Ádám bűnbeesése után került a halál uralma alá. Jézusnak – akit Pál apostol utolsó Ádámnak és új embernek egyaránt nevez – a halálból való feltámadása azonban új korszak nyitányát jelenti, amit az apostol így jelentett be: "Ámde Krisztus föltámadott a halottak közül, zsengéjük lőn azoknak, akik elaludtak." (Korinthosziakhoz írt 1. levél 15,20)
A keresztény értelmezés szerint Jézusnak, mint embernek a föltámadása a halálból az egész emberiség jövőben sorra kerülő végső föltámadásának kezdetét (első zsengéjét) jelenti. E felfogás szerint Izrael helyreállítása és a világnak a szatanikus erők alól való felszabadítása előtt a Messiásnak első eljövetelekor a halottak föltámadása "első zsengéjének" kellett lennie. Pontosan emiatt történt az első zsengék ünnepnapján, vagyis a páskha ünnepe utáni harmadik napon a Názáreti föltámadása. Jézus visszatérését az életbe feltámadott "hús-testben" azért értékelték tanítványai evangéliumnak (jóhírnek, örömhírnek, győzelmi hírnek), mert ez az esemény egyértelműen bizonyította előttük, hogy az ember számára van élet a halál után, és nem semmisül meg a halálban, nem olvad be egy személytelen kozmikus tudatba, és nem is reinkarnálódik, hanem testben fel fog támadni örök üdvösségre vagy kárhozatra.
Az első zsenge ünnepe azonban nemcsak korszakváltásra mutató esemény, hanem ekkor kezdték el a viszszaszámlálást is pünkösdig. A visszaszámlálás ideje a föltámadás és a pünkösd közötti időszak. Ezekben a napokban Jézus több ízben is megjelent, kizárólag a tanítványainak: "Kiknek az ő szenvedése után sok jel által meg is mutatta, hogy ő él, negyven napon át megjelenvén nékik, és szólván az Isten országára tartozó dolgokról" (Apostolok cselekedetei 1,3). A visszaszámlálás idejének (a zsidó hagyományban: szefirá háómer) befejező szakaszában, a negyvenedik naptól Jézus már a mennyben foglalt helyet, hogy "Úrrá és Krisztussá tegye őt az Isten" (Apostolok cselekedetei 2,36), és beteljesítse az ötvenedik nap, a pünkösd tartalmát, azaz elküldje az Atya ígéretét, a Szent Lelket (Szellemet), akit Jézus közvetlenül a mennybe való felvétele előtt ismételten megígért tanítványainak: "Hanem vesztek erőt (dünamisz), minekutána a Szent Lélek eljön reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig." (Apostolok cselekedetei 2,8)

Akitől az istentisztelet esemény lesz

A mai keresztény egyházak többségének Szent Lélek-teológiája alapvetően összhangban áll a Biblia tanításaival, ennek ellenére a hívők tömegei a Szent Lélekkel (Szellemmel) nem élnek olyan szoros, bensőséges és személyes közösségben, mint Jézus első követői, a zsidókeresztények. Az Ószövetség kijelentései alapján álló judaista irányzatok közül többnek is reálisabb képe volt az Isten Szelleméről (rúách), mint számos mai egyháztagnak, akik a Szent Lélekről nagyon elvont, misztikus és be nem azonosított képet hordoznak magukban, annak ellenére, hogy a Szentháromság harmadik személyébe vetett hitüket rendszeresen megvallják.
Az ószövetségi Izrael az Isten Szelleméhez mindenekelőtt olyan hatalmas szellemi erőt, energiát társított, amely rendkívüli eseményeket, csodákat produkál a látható fizikai világban, a természetes élet rendjében, fölkent embereken keresztül (lásd például Mózest és az Egyiptomból való kivonulást kísérő csodákat vagy Illés, Elizeus próféták csodáit, jeleit). Másokat, mint például Józsuét, Gedeont, Dávidot rendkívüli politikai, katonai sikerekhez segítette Isten Szelleme. A prófétákat pedig nem szemináriumokon, egyetemeken tanították meg Isten ismeretére, az Ige meghallására és hirdetésére, hanem közvetlenül Isten Szellemétől nyertek ismereteket, látásokat a Mindenható Izraellel, nemzetekkel, egyházzal kapcsolatos céljairól, terveiről, akaratáról, álláspontjáról. Jézus tanítványai egyszerű halászemberekként nem nagyon voltak tisztában a Szent Lélek-teológiával egészen pünkösdig. Viszont reális megtapasztalásuk és képük volt arról, hogy mit jelent, ha egy ember a Szent Lélek (Szellem) erejével felkenten bemegy a zsinagógába, templomba, hogy Szent Írásokból olvasson föl és azokat megmagyarázza hallgatóságának. Péteréknek egyetlen ilyen istentiszteleten sem volt idejük elaludni vagy akár unatkozni. A Jézusból kiáradó isteni erő mindig figyelemre, csodálatra méltó eseményeket idézett elő.
Az Evangéliumokból egyértelműen kiderül, hogy Jézus nem volt csodatevő gyermek, mint ahogy azt egyes keresztény tradíciók híresztelik róla. A Názáreti ugyan csodálatos isteni származással rendelkezett, de az isteni természetből, erőből szó szerint kiüresítve magát, valóságos, korlátozott emberi képességekkel, tehetséggel rendelkező gyermekként és fiatalemberként élt. Apja mesterségét folytatta mintegy harmincéves koráig Názáretben. Életének ebben a korszakában ismeretlen volt Júdeában és Galileában egyaránt.
Jézusban a változás a Jordán folyóban való megkeresztelkedése után történt meg, amikor Isten Szelleme rászállt. Ettől a pillanattól fogva más ember lett, bár addig is törvénytisztelő, istenfélő zsidóként élt szűkebb hazájában. A Szent Lélek megváltoztatta a Názáretit. Felruházta olyan természetfeletti ajándékokkal, amelyek által képessé vált a betegeket meggyógyítani, démonokat kiűzni az emberekből, halottakat feltámasztani, és sok más rendkívüli jelet és csodát cselekedni. Maga Jézus sem önmagának tulajdonította a csodatevő képességet, hanem az Úr Szellemének, amellyel Isten őt fölkente, hogy "a szegényeknek az evangéliumot hirdesse, a töredelmes szívűeket meggyógyítsa, a foglyoknak szabadulást hirdessen, a vakok szemeit megnyissa és szabadon bocsássa a lesújtottakat".
Számos mai felekezet Jézusban elsősorban tanítót, vagy erő nélküli szenvedő, meghaló megváltót lát. Elfeledkezik az Evangéliumok beszámolójáról, arról, hogy Jézus, miután tanította az embereket Isten dolgaira, rendszeresen betegeket gyógyított, és hatalommal parancsolt tisztátalan szellemeknek, démonoknak, hogy távozzanak az emberekből. Jézus szolgálatának központi részét képezték ezek az események, és ezeknek az evangéliumi csodáknak, jeleknek voltak szemtanúi az apostolok, akik világosan felismerték, hogy a Szent Lélek ugyan láthatatlan személy, de jelenléte, működése nagyon is kézzelfoghatóan megtapasztalható: betegeket gyógyít, bűnbocsánatot közvetít, démonizáltakat szabadít föl.

Ki adja vissza a só ízét?

Jézus földi szolgálatának példáján keresztül a tanítványok megtanulták, hogy a Szent Lélek erőteljes, hatalmas szellemi valóság, aki képessé teszi az embereket Isten dolgainak a megvalósítására a Földön. Ezzel szemben a mai keresztények többsége a Szent Lélektől elsősorban nem bűnbocsánatot, gyógyulást, szabadulást vár, hanem egyfajta vallási áhítatot, érzelmi élményeket és ösztönzést arra, hogy rituális előírások, egyházi tekintélyek fegyelmezett, tisztelettudó követőjévé válhasson.
A valóságos, élő pünkösdi események ma a keresztény világ jelentős részében a kereszténységtől idegen, szélsőséges, fanatikus vallási magatartásnak minősülnek. Pedig ideje lenne ezeknek az embereknek elgondolkozniuk azon, hogy vajon mi történne, ha Jézus egy vasárnapi szertartásukat meglátogatná. Alapos okkal feltételezhető, hogy számos keresztény számára visszataszítóan hatna az a karizmatikus erő, ami a Názáretiből ma is kiárad. Lehet, hogy közülük többen a legszívesebben újra megfeszítenék Jézust, ha tudnák. Bizonnyal lennének szép számmal olyanok is, akik elfelejtenék azonnal mindazt, amit addig műveltek, keresztény szolgálat, istentisztelet neve alatt. Ha Jézus a kereszténység felvételének ezredik évfordulóját ünneplő magyar egyházakat sorra látogatná, a templomok, imaházak, kápolnák minden bizonnyal megtelnének démonoktól szabaduló emberek hangos kiáltásaival, görcsben vonagló, földön hempergő emberekkel, akiket éppen a tisztátalan szellemek szaggatnak, mielőtt végleg elhagynák őket. Az egyházi ingatlanok minden bizonnyal a legkülönbözőbb súlyos betegségekből meggyógyultak örömkiáltásaitól, ugrálásaitól lennének hangosak és zajosak. És nem elhanyagolható tény lenne az sem, hogy ezeken a helyeken bűnbocsánatban részesülő, üdvösségüket megismerő tömegek tolonganának, akiket nem a nemzeti-keresztény kormány terelt be az egyházba, hanem Isten erejének az embereken való működése vonzotta oda őket.
Ez ma még Magyarországon csupán álom – de az apostolok számára nem az volt. A Szent Lélek pünkösdkor való eljövetele után ők azt folytatták, amit Jézus elkezdett: hirdették Isten országát, betegeket gyógyítottak, démonokat űztek, halottakat támasztottak föl stb.
A kereszténység kétezredik évében a pünkösd számos európai országban, így hazánkban is munkaszüneti nap. Sajnos csupán ennyi, és nem több. A korai keresztény egyház idejében a különböző provinciákban pünkösd munkanap volt. De ők "megteltek mindnyájan Szent Lélekkel", "új nyelveken szóltak", "betegekre tették a kezüket és azok meggyógyultak" és nemzeteknek és népeknek hirdették "Istennek nagyságos dolgait". Akkoriban ez volt a pünkösd. Ez jelezte, hogy az első zsenge, vagyis Jézus föltámadása után elkezdődött a visszaszámlálás, a nemzetek aratása, az evangélium hirdetése a népek-nemzetek számára isteni erőkben, csodák és jelek kíséretében. Az első keresztény pünkösdkor az ünnepnapra Jeruzsálembe érkezett zsidók, akik hallották a "sebesen zúgó szélnek zendülését", látták a felház körül az olthatatlan tüzet, és hallották, hogy saját nyelvükön hirdetik a Szent Lélekkel (Szellemmel) betöltött tanulatlan apostolok Istennek nagyságos dolgait, "vajon mi akar ez lenni?", tették fel a kérdést a pünkösddel kapcsolatban. A választ Péter fogalmazta meg: a pünkösd az, "ami megmondatott Jóel prófétától: és lészen az utolsó napokban, ezt mondja az Isten, kitöltök az én Lelkemből (Szellememből) minden testre; és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok és a ti ifjaitok látásokat látnak, és a ti véneitek álmokat álmodnak. És éppen az én szolgáimra és szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban az én Lelkemből (Szellememből) és prófétálnak." (Apostolok cselekedetei 2,16-18)
A sávuót, azaz pünkösd zsidó ünnepnek számított körülbelül Krisztus születése után 30-ig, és miután az Atya elküldte Jézus kérésére a Szent Lelket tanítványainak, azóta a pünkösd Isten Szellemének és karizmáinak kiáradását, megnyilvánulásait jelenti a hívőkben, amely által elkezdődhet a nagy nyári aratás. A pünkösd beteljesedése az apostolok személyiségét és cselekedeteit is megváltoztatta: "Betelének mindnyájan Szent Lélekkel (Szellemmel) és az Isten beszédét bátorsággal szólják vala." (Apostolok cselekedetei 2,31)
A keresztény egyházat a Szent Lélek (Szellem) kiáradása hozta létre. A tanítványok számára ezután a természetfölötti valóság lett a normális. Isten keze őket is képessé tette az evangélium szolgálatára, hogy beszédük és cselekedetük által a halál völgyében veszteglő világba behatolhasson rajtuk keresztül Isten országa. A csodatevő Szent Lélek (Szellem) az apostoloknak is erőt és hatalmat adott a gonoszság erői, a betegségek, a démonok fölött. A keresztény egyházat ez az isteni személy hozta létre, és ő tartotta fenn Jézus művének folytonosságát az apostolok szolgálatán keresztül. "Úgyannyira, hogy az utcára hozák ki a betegeket, és letevék ágyakon és nyoszolyákon, hogy az arramenő Péternek csak árnyéka is érje valamelyiket közülük. És a szomszéd városok sokasága is Jeruzsálembe gyűlt, hozva betegeket és tisztátalan lelkektől gyötretteket; kik mind meggyógyulának." (Apostolok cselekedetei 5,15-16)
A Szent Lélek erejéből a történelem során vallási dogma, eszmény, üres ceremónia lett csupán, s ennek következtében az egyháztagok, felekezetek elidegenedtek a Mindenható erejétől, és megtagadták a Szent Lélekkel való személyes betöltekezést. Ezáltal a kereszténység olyan lett, mint az ízét vesztett só, amiről Jézus azt mondta, hogy "nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek" (Máté evangéliuma 5,13). Az éltető Szellemét elveszített kereszténységből halott és tehetetlen vallás lett. Újjászületése és föltámadása csak a pünkösd tényleges tartalmának megvalósulása alapján lehetséges. Akkor, ha az egyháztagok többsége vissza akar térni a kereszténység eredeti erejéhez, a Szent Lélekkel való betöltekezéshez, és a vele való szoros, személyes életközösséghez.

Olvasson tovább: