Kereső toggle

A kereszténység és az öröm

Manifesztációk és botrány

Németh Sándor írása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kilencvenes évek elejétől a modern pünkösdi-karizmatikus mozgalomban a hit és az érzelem közötti összefüggés újra reflektorfénybe került. A karizmatikus öröm friss megtapasztalása következtében világméretekben gyakran egész tömegekre kiterjedő, hosszas nevetés jellemezte a pünkösdi-karizmatikus összejöveteleket; emiatt egyesek "nevető ébredésnek" nevezték a jelenséget, míg mások szerint a "Szent Lélek (Szellem) öröme" áradt rá a hívőkre, amit a nevetés mellett más érzelmi-fizikai megnyilvánulások is kísértek (mint például: földreesés, tánc, sírás, örömkiáltások, ugrálás, futás stb.).
Az erőteljes örömtől telített istentiszteleteken történt szokatlan események főleg Észak-Amerikában kaptak nagy publicitást a vallási és világi médiában egyaránt. Az "öröm-ébredés" képviselői szerint a Szent Lélek (Szellem) szokatlan működésének célja az, hogy a hívőket felfrissítse, érzelmi, fizikai gyógyulásban részesítse, és az Isten személye iránti, úgynevezett "első szeretetre" visszavezesse. Nézetük szerint ugyanis a nyolcvanas években a pünkösdi-karizmatikus mozgalom is kiszáradt, istentiszteleteik merevvé, komolykodóvá váltak, és a formalizmus, dogmatizmus irányába elmozduló mozgalomban a tanítások háttérbe szorították az Istennel való közvetlen és személyes megtapasztalásokat, élményeket.

Az erőteljes örömtől telített istentiszteleteken történt szokatlan események főleg Észak-Amerikában kaptak nagy publicitást a vallási és világi médiában egyaránt. Az "öröm-ébredés" képviselői szerint a Szent Lélek (Szellem) szokatlan működésének célja az, hogy a hívőket felfrissítse, érzelmi, fizikai gyógyulásban részesítse, és az Isten személye iránti úgynevezett "első szeretetre" visszavezesse. Nézetük szerint ugyanis a nyolcvanas években a pünkösdi-karizmatikus mozgalom is kiszáradt, istentiszteleteik merevvé, komolykodóvá váltak, és a formalizmus, dogmatizmus irányába elmozduló mozgalomban a tanítások háttérbe szorították az Istennel való közvetlen és személyes megtapasztalásokat, élményeket.
Az "új hullámnak" rövid időn belül nemzetközi "erőközpontjai" alakultak ki (Észak-Amerikában például a floridai Lakelandben, Pensacolában, az oklahomai Tulsában, valamint Torontóban, Dél-Amerikában Buenos Airesben, Európában Angliában, Kelet-Közép-Európában pedig Budapesten, a Hit Gyülekezetében). A Hit Gyülekezetével 1995 februárjától 1998 júniusáig 152 istentiszteletet tartottunk a Budapest Sportcsarnokban. Az összejövetelek átlagos létszáma tízezer fő volt, a három év alatt legalább nyolcvanezer ember fordult meg ezeken az istentiszteleteken. Tizenötezer ember fogadta el Jézus Krisztust személyes Megváltójának, és 6800-an részesültek vízkeresztségben. Valamennyi ilyen konferenciánk nemzetközi jellegű volt, külföldi vendégeink hatvan különböző országból érkeztek, egy-egy istentiszteletünkön átlagosan mintegy ezer külföldi vett részt. Egyes szomszédos országokból (Csehországból, Szlovákiából, Romániából) autóbusszal érkeztek a vendégek, de más közeli nemzetekből is rendszeresen népes küldöttség vett részt a konferenciákon. 1997-től e "titkos összejöveteleinket" az interneten video és audio élő adásban közvetítettük legalább hat nyelven szinkrontolmácsolással (angol, német, orosz, román, szlovák, cseh), s "az ország legtitokzatosabb egyházának" ezen istentiszteleteiről összesen 228 órányi videofelvételt lehetett megvásárolni nyilvánosan. Állítólagosan "rasszista" és "idegengyűlölő" közösségünkbe rendszeresen érkeztek Izraelből, illetve afrikai, ázsiai és arab országokból is vendégeink: Ghánából, Nigériából, Vietnamból, Egyiptomból, Iránból, Irakból stb. Eközben rendszeresen (heti két alkalommal, mintegy négyezer ember részvételével) tartottuk istentiszteleteinket a Folyondár utcai Vasas Sportcsarnokban, és lázasan építettük a Hit Parkot és Csarnokot a Gyömrői úton. (Így töltöttük el a később egyesek által "válságnak" és "katasztrófának" minősített időszakot…)

Támadások kereszttüzében

Az "öröm-ébredésről" olyan értékes, mértéktartó bírálatokat is írtak, melyeket nagyon is ajánlatos a modern pünkösdi-karizmatikus mozgalom résztvevőinek figyelembe venniük; de heves és agresszív reakciókat, romboló kritikákat is kiváltott, főként a szesszacionista teológiai felfogás szélsőséges hívei körében. Észak-Amerikában az új ébredés ellen Hank Hanegraaff, John MacArthur stb. által írt könyveknek volt elsősorban erőteljes visszhangja. Az általuk megfogalmazott kritikák között azonban alig lehetett értékes véleményt találni, álláspontjukat, magatartásukat teológiai előítéletek, rosszindulat, rombolási szándék és inkorrektség jellemezték.
Az "új hullámmal" szemben a következő főbb vádak fogalmazódtak meg: az úgynevezett "öröm-ébredés" pszichológiai manipuláció által gerjesztett csalás, hamis ébredés, az ördög munkája, mert Isten – úgymond – nem nyilvánul meg önkívületi viselkedésben, ez az egész "miszticizmussal és érzelemhajhászással átitatott, vallásos karnevál". Hanegraaff szerint a modern pünkösdi-karizmatikus evangelisták kultikus és elhibázott nézeteket vallanak a Szent Lélekről, álláspontja szerint a földreesés ellentétes a keresztény hittel, ilyeneket hindu guruk, kuruzslók és hipnotizőrök tesznek. Egyébként is – véli a kritikus –, a pünkösdi-karizmatikus hívők megcsalatott emberek, vezetőik szándékos csalók, sarlatánok, akik hipnózis segítségével szolgai állapotba taszítják a hívőket. Ezeken az összejöveteleken pedig nem más, mint tömeghisztéria, agymosás történik.
Hanegraaff szerint a pünkösdi-karizmatikus mozgalomban nem ébredés, hanem a "nagy aposztázia" zajlik, amelyben a keresztény hit lényege "szisztematikusan a feje tetejére áll". A mozgalom gyümölcsei az okkultizmuséihoz hasonlóak: káosz, kiábrándulás, depresszió. "A kereszténységben változik a lényeg – a hittől az érzések, a tényektől a fantázia, az okoktól az ezoterikus kinyilatkoztatás irányába mozdul el. Én ezt a változást hívom hamis ébredésnek" – idézi Hanegraaffot Michael L. Brown Senki meg ne csaljon titeket című könyvében. Hanegraaffnak lesújtó véleménye van a pünkösdi-karizmatikus dalokról is: "Napjaink hamis ébredése olyan dalokat produkál, amelyek csak felületesnek, sekélyesnek és szégyenletesnek nevezhetők." A pensacolai ébredésnek sem kegyelmez a haragos "hitvédő", annak ellenére, hogy az ottani vezetők erőteljesen hangsúlyozzák a bűnbánatot és a szentséget. A pensacolai bizonyságokat mégis a jonestowni, wacói és Heaven's Gate-i szörnyűségekkel hozza összefüggésbe.

Öröm helyett komorság

A modern pünkösdi-karizmatikus mozgalom napjainkban is a legdinamikusabban növekedő keresztény irányzat, amely a Jézus Krisztusba vetett hit és a megtérés mellett központi szerepet tulajdonít a Szent Lélekben (Szellemben) való alámerítkezésnek. Isten országát szellemi aspektusból ragadja meg, és arra törekszik, hogy annak hirdetését bibliai jelek kísérjék. Képviselői az apostolok tanítása alapján állnak, amikor azt állítják, hogy a názáreti Jézus helyettesítő áldozatának, megfeszítésének tényei a megigazulást, újjászületést, valamint a Szent Lélekben (Szellemben) való alámerítkezést tették lehetővé. Ha ezek az események realizálódnak egy hívő életében, akkor Pál apostol szerint már "ti nem vagytok testben, hanem Lélekben (Szellemben)".
A karizmatikus felfogás szerint e feltételek megvalósulása után az ember és Isten között közvetlen és személyes, bensőséges közösség jön létre, melyben a hit, a békesség, a szeretet mellett az öröm is elmaradhatatlan alkotóelem. A pünkösdi-karizmatikus mozgalom az Isten országát megkülönbözteti, de nem választja el az igazi egyháztól, Krisztus testétől. Felfogásuk szerint az egyháznak Isten imádása mellett a legfontosabb feladata az Isten országának keresése, ez pedig Pál definíciója szerint "igazság, békesség és Szent Lélek (Szellem) által való öröm" ("dikaioszüné kai eiréné kai khara en pneumati hagió"), helyes fordításban "öröm a Szent Lélekben (Szellemben)". (Rómaiakhoz írt levél 14,17)
Tehát a hívőnek és az egyháznak Istennel való vertikális közösségében a kitűzött irány és megfelelő állapot az igazság és békesség mellett az öröm is. Mindhárom transzcendens valóság, a Mindenható meghatározó személyiségjegye, ezért ahol vagy akin az Isten uralma megvalósul, ott az igazság, békesség mellett az öröm is kifejeződik. Isten jelenlétéből öröm árad ki, ezzel az ó- és újszövetségi karizmatikus személyek egyaránt tisztában voltak. Ez az ismeret azonban az egyháztörténelem során elhomályosult, sőt egyes keresztény irányzatokban megtagadták.
A történelem során a katolikus teológia viszonylag megértőbben viszonyult a karizmatikus megtapasztalásokhoz és az ezekkel összefüggő fizikai, érzelmi megnyilvánulásokhoz. A katolikus felfogás szerint minden időben kísérték csodák, gyógyulások és különböző szellemi élmények az egyház szolgálatát, mint például: jelenések, elragadtatások, Istennel való misztikus egyesülések stb. Ezek a karizmatikus megtapasztalások főleg az imádkozó szerzetesrendekben voltak gyakoriak, de a legbefolyásosabb katolikus személyiségek – akik közül többeket később Róma szentté avatott – életük sorsfordulójaként értékelték az Istennel való természetfeletti élményeiket (például Augustinus, Szent Antal, Szent Katalin, Assisi Ferenc, Blaise Pascal, Pio páter stb.).
Pascal a "tűz éjszakájáról", amikor az Úr jelenléte csodálatosan megérintette, feljegyzést készített egy cédulára, amit egész életében ruhájába rejtve hordott magánál. A kiváló matematikus és fizikus egyik fontos felismerése Istenről a tűz élménye volt. Egész teste, csontjai tűzben égtek karizmatikus megtapasztalása alatt, amelyről azt is leírta, hogy "…Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak az Istene, nem pedig a filozófusoké és a tudósoké. Bizonyosság. Érzés. Öröm. Békesség. Jézus Krisztus Istene…"
A középkori katolikus tradícióban a szellemi megtapasztalások forrását gyakorta azért nem vizsgálták meg, mert elterjedt felfogás volt a klérus körében, hogy a szentekkel kapcsolatos legendákra, mítoszokra a kegyes egyháztagoknak szükségük van, s a szellemi élmények megítélése megrendítheti Istenbe vetett hitüket.
A karizmatikus-misztikus tradíció azonban a katolikus egyházban nem volt uralkodó irányzat. Az egyházi életet általában a komor, ünnepélyes, merev ritualizmus, a túlvilág felé fordulás, elköltözött emberekkel való kapcsolatkeresés, az öröm helyett a sírás, a gyász, a halál szelleme jellemezte.
William DeArteaga A Szellemet meg ne oltsátok! című könyvében azt állítja, hogy a reformátorok minden katolikus szellemi élményt a babonaságok körébe soroltak, a hiteles szellemi megtapasztalásokról sem vettek tudomást. Meggyőződésük szerint ugyanis a katolikusok között azért nem történhettek Istentől való csodák, élmények, mert tanításaik szembenállnak a Bibliával.
Különösen Kálvin János, aki egyébként kiváló teológus volt, ügyelt kínosan arra, hogy a protestantizmus élesen elhatárolódjon a katolikusok misztikus szellemi tradícióitól. Kálvin nemcsak a Szent Lélek (Szellem) karizmái megszűnésének elméletét (a szesszacionizmust) dolgozta ki, hanem a megtérésen kívül minden szellemi megtapasztalást, élményt tagadott. Vélekedése szerint a hívők a jelenlegi korban ilyet nem kaphatnak Istentől. Kizárólag a Bibliában szereplő személyek nyerhettek kijelentéseket karizmatikus élmények által.
A genfi reformátor a legfontosabb keresztény erénnyé a Szellem gyümölcsei (szeretet, öröm, békesség stb.) helyett a szigorúságot és a komolyságot tette a hívők számára. Még a házasulandó ifjú pár is csak zene és énekszó nélkül "keresztényekhez illő komolysággal" érkezhetett templomi esküvőjére. Tilos volt az öröm kifejezése, a nevetés az istentiszteleteken, Kálvin felfogása szerint az ember kizárólag csendben, az Igében való elmélyüléssel közeledhet az Istenhez.
A protestantizmus antikarizmatikus, élmény- és érzelemellenes tradíciója kétségkívül nem bibliai alapokon áll, hanem Luther és főleg Kálvin hozták létre; az ő munkásságuk következtében lett a protestáns életérzés meghatározójává a szigorúság és komolyság mellett az érzelmi, intellektuális hidegség és a depresszió is.

Zajos istenkeresés

A protestáns világon belüli ébredési reformkísérletek (például a pietizmus) egyik célkitűzése az volt, hogy az emberek szívét, lelkét felszabadítsa a merev, száraz dogmatizmus béklyója alól az Isten jelenlétére, a Szent Lélekkel (Szellemmel) való közösségre. Az "öröm-ébredés" történelmi előfutárának számosan Jonathan Edwardsot (1703–1758) tekintik, akire nagy hatást gyakorolt John Locke Tanulmány az emberi értelemről című írása. Edwards a bibliai antropológia alapján felülvizsgálta Locke következtetéseit, aki élesen elválasztotta az értelemtől az érzelmet. Edwards álláspontja szerint a hívők gondolkodásának összhangban kell állnia szívükkel, amelynek a lélek (érzelem, elme, akarat) is részét képezi, mert a kegyelem egységbe forrasztotta a hívő személyiségét. A presbiteriánus lelkész tudatosan törekedett arra, hogy igehirdetése ne csak a hallgatók intellektusára hasson, hanem megragadja a képzeletüket és felszabadítsa érzelmeiket Isten iránt. Álláspontja szerint "az igaz hithez annyira hozzátartozik az érzelem, hogy nem is létezik igazi hit érzelem nélkül".
A protestáns pietizmus és az ébredések leghevesebb ellenfelei, sőt üldözői a Kálvin szesszacionizmusát követő lelkészek közül kerültek ki, akik az elmúlt időkben a karizmák és az élmények megszűnéséről vallott téves teológiai felfogásukból fakadó előítéleteiktől determináltan minden Istennel kapcsolatos szellemi élményt következetesen az ördögtől valóként, csalásként, képmutatásként, szélsőségként, veszélyes eretnekségként, fanatizmusként, az ébredések vezetőit pedig szélhámosokként, ördögi személyekként bélyegezték meg.
A zsidó "pietista" mozgalom, a haszidizmus Isten-képében a boldogság és az öröm volt a domináns vonás. A klasszikus haszid elv szerint a világot az öröm válthatja meg, a Tórának való engedelmességnek az az igazi célja, hogy az isteni jelenlét közelségéből származó ujjongó örömöt megtapasztaljuk. A kozmoszt a diszharmóniától, a rossztól, a konfliktusok sorozatától a Messiás tudja megváltani. Ez az esemény késik, de minden haszid türelmesen várja, és a Messiás eljöveteléig jobban teszi az ember, ha nem a rajta kívüli valósággal törődik (amibe mellesleg bele lehetne őrülni), hanem a bensőséges szellemi-lelki világgal, mert ez kapcsolja az egyént a Mindenhatóhoz. A haszid program szerint: "Táncoljunk – Isten figyel bennünket. Énekeljünk – Isten hallgatja dalunkat. Örüljünk – mert Isten szereti vígan látni népét. Imádkozzunk teljes és nyitott szívvel, hisz semmi sem hozhat oly közel a mindenség Urához, mint az őszinte imádság." (Haim Potok: Vándorlások)
A haszid mozgalmat is nagyon sok támadás érte eleinte a judaizmuson belül amiatt, hogy miszticizmusával állítólag aláássa a Tóra tekintélyét, illetve háttérbe szorítja annak tanulmányozását. Azonban a haszid szempontok mindegyike megtalálható Dávid zsoltáraiban. Dávid király a látszatvalóság hétköznapi szürkeségéből üldöztetések, hányattatások, bajok közepette is őszinte szívből és érzelmekből fakadó énekekkel és imádságokkal, hangos, nem egyszer ujjongó örvendezéssel, tánccal és tapssal lépett át a Mindenható jelenlétébe.
Az ilyen eszközökkel való közeledés Istenhez a csendességet, a transzcendentális meditációt, elmélkedést előtérbe helyező vallásossággal kétségkívül ellentétben áll. A pünkösdi-karizmatikus mozgalomban az Isten jelenlétéhez való dávidi közeledési mód azért terjedt el, mert a mozgalom egyre inkább a bibliai emberképet és kozmológiát teszi magáévá, amelyben az emberi testnek mint fizikai valóságnak is különleges jelentősége és szerepe van, mert a megváltásnak a részét képezi. A hagyományos vallásokban a testnek és az érzelmeknek az istentiszteletben való háttérbeszorításában az a gnosztikus felfogás áll, amely szerint az anyagvilághoz hasonlóan a test rossz és gonosz, és nem tartozik bele Isten megváltói tervébe. Ezzel szemben a zsidó-keresztény tradíció eredendően az anyagi világot és a testet is jónak tekinti, melyeket ugyan a bűn és következményei romlottá és nyomorúságossá tettek, de Jézus Krisztus megváltói műve által a hívő ember teste ("szarx", hús-vér test) már most a Szent Lélek (Szellem) temploma, melynek az Isten keresésében és tiszteletében fontos szerepe van, feltámadása után pedig a szellem tökéletes kifejezési formájává válik.

Miért támadható a karizmatikus mozgalom?

A Biblia nem élmény- és érzelemellenes; mesterkélten állítják szembe a hitet az érzelemmel, az Igét az élménnyel. A Biblia legfontosabb tényei egyes emberek Istennel kapcsolatos élményei és az ezek során kapott kinyilatkoztatások. A pünkösdi-karizmatikus mozgalom e prioritás helyreállítására és a kettő közötti egyensúly megteremtésére törekszik, annak ellenére, hogy az "új hullámot" kísérték valóban szélsőséges dolgok. Ezek azonban nem a mozgalom lényegét képezik, mint ahogy azt a rosszindulatú kritikusok láttatni igyekeztek. Az istenélményekben a fizikai, szellemi manifesztációk nem gyümölcsök, ezek származhatnak közvetlenül a Szent Lélektől (Szellemtől), de lehetnek az emberi természet reakciói is az isteni jelenlétre; a külső szemlélő számára pedig esetlegesen visszataszítónak tűnő megnyilvánulások önmagukban sem nem bizonyítékai, sem nem cáfolatai a keresztény megújulásoknak.
Az Evangélium szerint gyümölcseiről lehet megismerni a fát. A bibliai gyümölcsök pedig a következők: a bűnös életvitellel való szakítás, Isten szeretete, imaélet, testvéri és felebaráti szeretet, kiegyensúlyozott és rendezett családi élet, kreatív tevékenység és munka stb. A pünkösdi–karizmatikus mozgalom körüli viták mögött világnézeti és különböző teológiai felfogások közötti ellentétek is állnak, melyek közel kétezer éve kísérik a kereszténység történelmi útját. Nem valószínű, hogy ezek a konfliktusok, viták egyik napról a másikra megoldódnának, de a pünkösdi-karizmatikus mozgalom növekedése azt mutatja, hogy egyre több keresztény szeretné maga mögött hagyni a szigorúsággal, gyásszal és bizonyos morbiditással összefüggésben álló vallásosságot, és az örömre alapozni Istennel való együttélését.
A Szent Lélek (Szellem) személyét és karizmáit, valamint az Istennel kapcsolatos szellemi élményeket elfogadó embereknek azonban számítaniuk lehet arra, hogy a jövőben is szélsőségeseknek és fanatikusoknak fogják minősíteni őket pusztán azért, mert kívülről szinte lehetetlenség felismerni az erőteljes öröm áradásának természetfeletti forrását. Míg a Szent Lélek (Szellem) személyét el- és befogadó hívők élményeik okaként folyton a Földre való eljövetele után is láthatatlanságban maradt Vigasztalót emlegetik, a kívülállók számára ez a legjobb esetben is csupán egy vallási eszmény, és nem realitás. Ezért a fizikai, szellemi jelenségekre természetes magyarázatot keresnek, egy kis rosszindulattal pedig az egészet nevetség tárgyává tehetik. A vitában gyakran elhangzanak Jézus szavai, aki a Szent Lélek (Szellem) működését a szélhez hasonlította: "A szél fú, ahová akar, s annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő, és hová megy. Így van mindenki, aki a Lélektől (Szellemtől) született." (János evangéliuma 3,8)
Ahogyan a láthatatlan szél útját sem lehet követni, jelenlétét csupán a hatásaiból lehet érzékelni, ugyanígy a Szent Lélek (Szellem) láthatatlan valóságát a Földön mindig csak megnyilvánulásaiból és gyümölcseiből lehet felismerni. A Vigasztaló érzékfeletti mivoltáról egy másik helyen is beszélt Jézus a tanítványoknak: "És én kérem az Atyát, és más Vigasztalót ád néktek, hogy veletek maradjon mindörökké; az igazságnak ama Lelkét (Szellemét), akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt, és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik és bennetek marad." (János evangéliuma 14,16–17) A Szent Lélek (Szellem) létezését, illetve karizmáinak a jelen korban való működését tagadók és az ezeket elfogadók álláspontja között áthidalhatatlan szakadék áll fenn. Ezért a konfliktusok kiélezése helyett kölcsönös türelemre van szükségük. És a vitára pont kerül, amikor eljön a Messiás.

Olvasson tovább: