Kereső toggle

Mi a karizmatikus kereszténység

Németh Sándor írása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kereszténység kifejezés nem fordul elő a Bibliában. Jézus és tanítványai az Ószövetség könyveiben található kijelentésekkel, próféciákkal igazolták az új szövetség eseményeit az emberek előtt. Gondosan ügyeltek arra, hogy az evangéliumban ne egy ószövetségi kijelentésekkel ellentétben álló hit- és tanrendszert lássanak, hanem egy olyan zsidó személy életét, munkásságát, akinek földi sorsa, tettei, megfeszítése, feltámadása mint történelmi (üdvtörténeti) tények teljesen és pontosan megfelelnek annak a messiási várakozásnak, mely a zsidó próféták előrejelzésein alapult a Messiás első eljövetelére vonatkozóan.

A kereszténység fogalmát Krisztus születése után a II. század első felében Ignatiosz "alkotta meg" a judaizmustól való elszakadás, a zsidókeresztény korszak után, hogy a zsidóságtól idegenkedő pogány tömegek előtt az Ószövetséghez képest újnak és másnak tüntesse fel mindazt, amit Jézus Krisztus élete, halála, föltámadása hozott el mindenki számára az egyházatyák szerint. Körülbelül az I. század közepétől ugyan Jézus tanítványait keresztényeknek (khrisztianosz) nevezték már Antiokhiában, de akkoriban ez a kifejezés nem egy független hitrendszert jelölt, hanem azokat az embereket, akik hittek abban, hogy a názáreti Jézus az ószövetségi próféták által megjövendölt Messiás (Khrisztosz, azaz Felkent). A khrisztianosz kifejezés azonban a tanítványok szellemi-erkölcsi állapotának, életvitelének minőségi jelzőjeként is értelmezhető.

Először feladat, utána rang

Az Izraelben gyakran használt személynév, a Jézus (héberül Jehósua) név jelentése: Szabadítás. A názáreti önmagát nem nevezte Krisztusnak, sőt megtiltotta tanítványainak, hogy őt Messiásként ismertté tegyék (Máté evangéliuma 16,20). Ez azonban nem jelentette azt, hogy Jézusnak ne lett volna messiási identitása. Az evangélium szerint tisztában volt természetfölötti származásával, kiválasztottságával, elhívásával már gyermekkorában. Nyilvános szolgálatának ideje alatt Istentől való származását és vele való azonosságát fejezte ki azzal, hogy Istent Atyjának nevezte. Simon Pétert pedig boldognak mondta, amikor az felismerte és megvallotta róla, hogy ő az Isten Fia, a Messiás.
Feltételezhetően több okból is mellőzte Jézus földi szolgálatának ideje alatt a Krisztus cím használatát. Az egyik ilyen ok az lehetett, hogy a názáreti a Messiás kifejezést elsődlegesen megvalósítandó feladatnak, szolgálatnak tekintette, és csak ennek teljesítése után értelmezte azt méltóságként, címként. A messiási feladatkör betöltésére is csak azután vált képessé, hogy a Jordánban való megkeresztelkedése után Isten felkente Szentlélekkel (Szent Szellemmel).
Jézus ezután vált a szó szoros értelmében Felkentté, és kezdte el a "nem látott dolgok" szétosztását Galileában és Júdeában. Keresztelő János tanítványainak kérdésére – "Te vagy-e az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?" (Máté evangéliuma 11,3) – Jézus nem isteni származásának méltóságával, rangjával, hanem az általa végzett messiási tevékenység jeleire hivatkozva válaszolt: "A vakok látnak, és a sánták járnak; a poklosok megtisztulnak, és a siketek hallanak; a halottak föltámadnak, és a szegényeknek evangélium hirdettetik…" (Máté evangéliuma 11,5)
Az idézet azt is igazolja, hogy Jézus karizmatikus ajándékait mások javának szolgálatára használta; a csodákat, jeleket pedig tevékenysége elsődleges, központi részének tekintette, amelyek által (mindenekelőtt halálból való feltámadása által) bizonyosodott be róla, hogy elvégezte a messiási cím elnyeréséhez szükséges feladatokat, és betöltötte az ezzel összefüggésben álló célokat földi élete, szolgálata, keresztáldozata, föltámadása során. Antiokhiában és a birodalom más helyein a tanítványokat azért is nevezték khrisztianoszoknak, mert nemcsak Jézus hívei és erkölcsi követői voltak, hanem Mesterükhöz hasonlóan a Szentlélek által felkent, karizmatikus személyek, akik csodákkal és jelekkel, valamint az evangélium hirdetésével is kimutatták a Messiáshoz való szoros tartozásukat.
Az evangélium egyik központi állítása az, hogy Jézus Krisztus földi szolgálata után mint főpap elküldi a Vigasztalót, és a benne hívő embereket megkereszteli Szentlélekkel és tűzzel, vagyis tanítványait ugyanazzal a természetfölötti valósággal keni fel, mint akivel Isten kente fel Őt. Az Isten teremtő Szellemével fölkent embereket nevezzük karizmatikus hívőknek.

A Szellem emberei

Az Ószövetség főszereplői is karizmatikus személyek voltak. Felkenetésük Isten szuverén választása alapján, természetfölötti módon – mint például Ábrahám, Mózes, Sámson, Sámuel, Illés stb. esetében – történt; de a kenetet közvetíthette Isten embere is kézrátevés, olajjal való megkenés által is: így szállt Isten Szelleme (rúach) például Jákobra, Józsuéra, Dávidra stb. Az Ószövetség ugyan nem mondja ki direkt módon, hogy Isten Szellem, de a Szellemet (rúach) Isten lényegéhez tartozó természetfölötti valóságként láttatja, melynek jellemzői azonosak Isten személyének tulajdonságaival (például mindenható, mindentudó, szent és igaz stb.).
Az ószövetségi felkenetésnek sem az volt a célja, hogy egyeseket a többség fölé emeljen. A természetfölötti kenetből a Biblia hősei konkrét feladatok elvégzése, üzenetek tolmácsolása céljából részesedtek, hogy így Izrael népét szolgálják és igazgassák. Az Izraelre és az emberiségre vonatkozó üdvtervnek megfelelően a célokat, feladatokat, üzeneteket a felkentek számára a Mindenható határozta meg, akik ebből üdvtörténelmet hoztak létre, miután különféle karizmatikus megtapasztalási módok által felismerték a személyük számára kijelölt feladatokat, célokat, és az ezek elvégzéséhez szükséges természetfölötti képességeket (karizmákat) Isten Szelleme (rúach) megosztotta velük.
Az ószövetségi karizmatikus emberekhez különböző szinten kapcsolódott a természetfölötti: voltak olyanok, akiken megnyugodott ("rajta volt"); másokkal velük volt; és voltak olyanok, akikben benne volt Isten rúachja (amely nem azonos az ember szellemével, rúachjával). Karizmatikus személyeken keresztül cselekedett Isten, és avatkozott be a természetes élet rendjébe, állapotába, hogy abban az üdvtervnek megfelelő változást, eseménysorozatot indítson útnak. A felkent ember így Isten eszközévé is vált. Különösen igaz volt ez a prófétákra, akiket Hóseás "a Szellem embereinek" (ís-harúach, Hóseás könyve 9,7) nevezett.
A prófétával szembeni követelmény az volt, hogy Isten rúachjától szóljon. Ezért az igaz próféták személyiségük minden területét alárendelték a Mindenható akaratának, hogy "Isten szájá"-vá válhassanak. A próféta (az ószövetségben náví) legitimitásának előfeltételét az isteni elhívás és a küldetés adta, ezen felül Isten jelenlétében kellett élnie, hogy megőrizze szellemi képességét az Úr kijelentésének meghallására. A próféta szolgálatának hitelessége csak akkor maradt meg, ha a népnek azt az Igét közvetítette, amit Isten közvetlenül szólt hozzá.
Isten rúachja politikai vezetőkre is rászállhatott, hogy Izraelt Isten akaratának megfelelően kormányozzák, vagy az ellenség fölötti győzelemre vezessék. Az Egyiptomból való kivonulásban, a pusztai vándorlásban, a honfoglalásban Isten természetfölötti ajándékai és a karizmatikus személyek játszották a döntő szerepet. Mózes, Áron, Józsué és mások karizmái ugyanabból a természetfölötti forrásból származtak, mint Jézusnak és tanítványainak kegyelmi ajándékai. Ezért ha a khrisztianosz eredeti jelentéstartalmát vesszük figyelembe, akkor nem túlzás az az állítás, hogy az Ószövetség hősei korai khrisztianoszok voltak, vagy legalábbis azok előfutárai. Az első karizmatikus keresztény nemzedék szellemi identitása, attitűdje pedig számos vonatkozásban hasonlított az Ószövetség fölkent embereiére.
Az apostolok és István pünkösd utáni beszédei azt bizonyítják, hogy a korai keresztények az ószövetségi karizmatikus személyiségek szellemi örököseinek is tartották Jézust és önmagukat. Különösen a zsidó hallgatóság előtt fogalmazták meg nyomatékosan azt az erős szellemi-erkölcsi folytonosságot, amely szerintük Izrael és a korai keresztény gyülekezet között fennállt. Álláspontjuk szerint – a kettő közötti azonosság mellett – Jézus és a korai egyház újdonsága abban állt, hogy az atyák és a próféták által kinyilatkoztatott ígéretek a názáreti Jézusban megvalósultak. Míg az Ószövetség karizmatikus emberei ezt előre jelezték a Szentlélek által, addig az apostolok és a korai gyülekezet az ígéretek beteljesedéséről mint történelmi tényről tettek bizonyságot.
Az apostolok ószövetségi próféciákkal igazolták a nemzeti Megváltót váró kortársaiknak azt, hogy Jézus a Felkent, akinek a zsidó szent Írások szerint szükséges volt meghalnia, feltámadnia, a világból eltávoznia a mennybe, hogy a nemzetek is az Ábrahámnak adott ígéretek örököseivé válhassanak – ami azonban nem jelenti Izrael elutasítását, sem a pogány vallások, kultúrák elfogadását, szakralizálását. Tanításaik szerint a nemzetek csak azután léphetnek be az új szövetségbe, ha Ábrahám és Izrael Istenéhez megtérnek, elfogadják Jézus Krisztust és evangéliumát, és engedelmeskednek Isten Igéjének. Az apostolok meg voltak győződve arról, hogy Jézus a szenvedő szolgára vonatkozó messiási próféciákat betöltötte első eljövetelekor, mely által lehetővé vált a bűnbocsánat, az örök élet hit általi elfogadása (megtérés mellett) nemzeti-etnikai hovatartozásától függetlenül mindenki számára. Ez az újdonság azonban nem jelenti Izrael üdvtörténeti szerepének, küldetésének a végét. A korai egyház szerint a Messiásnak e korszak (aión) végén elsősorban Izrael nemzeti helyreállítása, megváltása miatt kell eljönnie a Földre másodszor is, hogy a zsidóság mint messianisztikus nemzet Isten által kijelölt helyét és elhívását elfoglalja.

Hogyan élhetünk Istennel együtt?

Az első század egyházában ismeretlen volt az, amit a mai közgondolkodás kereszténységnek fogad el, ami alatt elsősorban a történelmi egyházak hitrendszerét és vallásgyakorlatát érti, és ezt tekinti a magukat kereszténynek mondó más közösségek mértékének. A korai egyház minden tekintetben karizmatikus kereszténységet képviselt, amit összetartozónak érzett Izraellel, erős folytonossági szálak kötötték az Ószövetség hit-hőseihez – ennek akkoriban nem volt alternatívája előttük, ez maga volt az evangélium, a kereszténység. Ismeretlen volt előttük Jézus keresztáldozatának rituális ismételgetése, és elutasították a Szentlélek ereje és karizmái nélküli igehirdetést és istentiszteleti formát.
A khariszma görög kifejezést kegyelmi ajándéknak, adománynak fordítják általában. A fogalom által jelölt ajándékok azokhoz az "isteni javakhoz" tartoznak, melyek birtokába egy ember ingyen, ajándékképpen, érdemtelenül és hit által, kegyelemből való megajándékoztatás útján juthat. János apostol kijelentése szerint "a törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus Krisztus által lett" (János evangéliuma 1,17). Kegyelemből való ajándékozásról, kegygyakorlásról akkor beszélhetünk, amikor magasabb rangú, szintű személy, csupán jószándékból és jókedvéből megosztja javait ajándékozás formájában az alacsonyabb rangú, szintű személlyel, hogy azt saját életterébe és állapotába emelje fel.
Az apostolok tanítása szerint az Isten és ember közti távolságot és szintkülönbséget a törvény nem tudta kiküszöbölni. A törvény erkölcsi normáinak betartására és követésére tett sikertelen történelmi erőfeszítések egyértelművé tették, hogy ezt a végtelennek tűnő távolságot kizárólag az erősebb, hatalmasabb fél kezdeményezése hidalhatja át. Az evangélium azért jó-, öröm- és győzelmi hír, mert a Mindenható részéről megtörtént az emberiség irányába a hídverés, az ennek útjában álló, Izraelt és a nemzeteket övező diabolikus erőket az emberré lett Isten Fia legyőzte – és így közvetlenül, személyesen hajolt le és fordult oda a Teremtő Felkentjén keresztül minden emberhez, hogy felkínálja mindenki számára mindazokat a kegyelmi ajándékokat, amelyek által minden egyén felemelkedhet és az Istennel együtt élhet.
A karizmatikus keresztény élet középpontjában nem teológiai tantételek, normarendszer, hanem a Krisztus (Messiás) személye áll, akivel Isten Igéje alapján azonosul a hívő. A korai egyház Jézus Krisztust és a Szent Szellemet is Isten legfőbb kegyelmi ajándékainak tekintette, akik Isten ember iránti szeretetének visszavonhatatlan bizonyítékai. A korai karizmatikusok a feltámadt Krisztusban a megigazulás, örök élet, egészség, szabadság stb. áldásait fogadták el és vették, a Szentlélektől (Szellemtől) pedig a karizmákat, melyekkel Istennel való személyes közösségüket és az egyházat építették.
A "karizmatikusság" általános fundamentuma az, hogy az egyén kizárólag a Szentlélek kijelentése által juthat helyes Isten- és Krisztus-ismeretre. Ehhez az evangélium hirdetése és hallgatása is csupán egy olyan eszköz, amin keresztül a Szentlélek közösséget (koinonia) teremthet az ember szelleme és Jézus Krisztus személye, valamint az Atya között. Tényleges krisztusi élet egy emberben csak akkor születhet meg, ha szívét (szellemét) a Szentlélek (Szellem) meggyőzi és szellemi ismeretből részesíti, hogy Jézus föltámadt a halálból és ő a Messiás.
Ezt az apostoli meggyőződést szakította meg az a történelmi tradíció, amely szerint az egyháztag a csecsemőkeresztségben már kereszténnyé lett, és ezután, ha egyháza tanításait elsajátítja és vallásgyakorlatát követi, üdvözülni fog. A Szentlélek szabadon és szuverén módon is képes helyes Krisztus-ismeretre vezetni embereket, még akkor is, ha valaki a kinyilatkoztatással ellentétes vallási rendszert fogadott el előzetesen. Az esetek többségében azonban azt lehet tapasztalni, hogy a történelmi tradíciók követése által az egyének ugyan egyházuknak, amelybe beleszülettek, hűséges tagjává, vélt vagy valós értékeinek védelmezőivé válhatnak – miközben egyúttal Jézus Krisztus és Szentlélek-ellenes nézeteket hangoztathatnak, a karizmatikus keresztény élet képviselőivel szemben ellenséges magatartást tanúsíthatnak, sőt nem egyszer legelszántabb üldözőikként lépnek fel velük szemben.

Megajándékozottak

Pál apostol a kegyelem és a karizmák transzcendenciáját a Korinthosziakhoz írt 1. levelében fejtette ki. Ezek a "láthatatlan javak" valóságos dolgok, de nem a tapasztalati világban találhatóak, hanem az efölötti régióban, a láthatatlan világban, amely az apostol számára sokkal valóságosabb, mint az embert körülvevő fizikai világ. "Amiket szem nem látott, fül nem hallott, és emberek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek." (1. Korinthoszi levél 2,9) Az apostol Ézsaiás próféta kijelentése alapján értelmezi a láthatatlan dolgok megismerésének módját: "Isten kijelentette az Ő Lelke (Szelleme) által."
Ugyanezen a helyen Pál összefoglalja az Ószövetség nagy tanulságát, mely szerint Isten Lelkének (Szellemének) dolgait (kegyelmi ajándékait, karizmáit) a lelki ember (anthróposz pszükhikosz) nem tudja megragadni, megérteni, sőt előtte ezek a láthatatlan, szellemi természetű dolgok bolondságnak tűnnek. A karizmák, kegyelmek vételének előfeltétele az újjászületés, Krisztus Szellemének a hívőben való lakozása; ők az apostol szerint megismerhetik Isten ajándékait, mert az Isten dolgait "sem ismeri senki, hanem az Istennek Lelke (Szelleme)". A kijelentés által Isten ajándékait megismerő és elfogadó személyt nevezi Pál szellemi embernek (anthróposz pneumatikosz).
Pál ismeretelméletében a két típusú ismeret, a természetes és a természetfölötti élesen el van választva egymástól. Az anyagi világról az ember érzékszervein keresztül szerez tapasztalatot, ismeretet, míg Isten természetfeletti birodalmáról a Szentlélek kijelentése által. Az Újszövetség az Isten megismerésében egyfajta hármasságot tanít: 1) Az evangélium hirdetésén és hallgatásán keresztül a Szentlélek kijelentheti az embernek, hogy Jézus a Messiás. 2) Az igazság Szelleme Krisztus-ismeretre tanítja a hívőt. 3) A tanítványt Jézus Krisztus az Atyához vezeti.
A Szentlélek karizmáit az Újszövetség nem esetleges és ritka, hanem egyetemes ajándékokként mutatja be, melyek a krisztusi élet folytatásához, az ebben való beteljesedéshez, valamint a keresztény szolgálat végzéséhez nélkülözhetetlenek, annak ellenére, hogy a hívők különböző mértékben részesednek ezekből. Az apostoli felfogás szerint a különböző karizmákat (khariszmata) a Szentlélek osztogatja, ahogy akarja. A szolgálatok ajándékait (diakonia, ilyen például az apostol, próféta, pásztor stb.) az Úr (Küriosz, a Krisztus) adja az egyháznak; míg a különféle hatékonyságú cselekedetek (energémata, azaz munkák, működések, tettek) elvégzésére Isten választja ki a hívőt (1. Korinthoszi levél 12,4-6).
Általánosságban azokat a keresztény hívőket nevezik karizmatikusoknak, akik a Szentlélek karizmáit elfogadják és használják személyes és közösségi hitéletükben. Ettől azonban nem válik valaki automatikusan "karizmatikus személyiséggé" is. A karizmatikus személyiség ismérvei közé tartozik, hogy a karizmák mellett rendelkeznie kell olyan elhívással és küldetéssel Istentől, mely nagy hatékonyságú és hatású, természetfölötti cselekedeteket, munkákat, életműveket is eredményez. Ez az elhívás, küldetés is kegyelemből való kiválasztáson alapul, ami azt jelenti, hogy nem az elhívott személy minősége, természetes alkalmassága és érdemei alapján történik, hanem Isten szuverén döntése szerint, a célja pedig valamilyen feladat elvégzésére, "szolgálat munkájára" irányul, amely minőségének, sikerének végérvényes megítélésében kizárólag Isten az illetékes. Isten karizmatikus embereinek feladatuk végzéséhez szükséges képességeik forrása nem a saját természetük, tehetségük, hanem abból a kenetből származnak, amelyet Isten helyez az életükre.

Olvasson tovább: