Kereső toggle

Három történelmi konkordátum

Pápák és zsarnokok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A konkordátum magyarul egyezményt jelent. A szó a latin concordia kifejezésből származik,
amely szó szerint "szívbéli összhangot, egyetértést" jelent. Így nevezik azokat
a megállapodásokat, amelyek két (vagy több) fél egyetértése alapján köttetnek,
elvben valamennyi fél érdekeinek messzemenő figyelembevételével. "Ellentmondásos
konkordátumok" (Controversial concordates) címen idén jelent meg az Amerikai
Katolikus Egyetem kiadásában egy érdekes tanulmánykötet, amelyben neves történészek
vizsgálják meg három – mindmáig felettébb vitatott – vatikáni konkordátum létrejöttének
körülményeit, előtörténetét és utóhatásait. A Napóleonnal 1801-ben megkötött
konkordátumot William Roberts, a Fairleigh Dickinson University oktatója vette elemzés
alá; Frank J. Coppa, a St. John\'s University tanára a Mussolinivel 1929-ben létrehozott
egyezményt vizsgálta meg, míg Joseph Biesinger, az Eastern Kentucky University
professzora a Hitlerrel 1933-ban kötött vatikáni szerződés történetét foglalta össze.



Pacelli bíboros jobbján Franz von Papennel a Birodalmi Konkordátum aláírásakor

Aki megszüntette a pápaságot: Napóleon



"Őfelsége Róma császárságára támaszt igényt. Erre adott őszinte pápai válaszunk
az, hogy az Egyház Legfelsőbb Feje olyan dologgal dicsekedhet, amellyel egyetlen másik
uralkodó sem: nevezetesen, hogy évszázadok óta sem most, sem soha a múltban nem
ismert el más hatalmat saját államában, mint a sajátját, és egyetlen uralkodó sem
birtokolhatta a Róma feletti legcsekélyebb hatáskört sem" – írta VII. Pius Napóleonnak
1806 márciusában. Dicsekvése elhamarkodott volt. 1808 szeptemberében Napóleon katonái
körülfogták a Quirinalét, a pápa rezidenciáját, és hat ágyút szögeztek a pápai
lakosztályra. Fél év múlva a császár rendeletileg megszüntette a Pápai Államot, Rómát
és környékét pedig Franciaországhoz csatolta. Európa uralkodói a kisujjukat sem
mozdították a pápaság megmentése érdekében.

De nézzük az előzményeket. VI. Pius pápa egy darabig tanácstalanul szemlélte a
francia forradalom eseményeit: 1790-ben a nemzetgyűlés törvényerőre emelte a francia
nemzeti egyház alkotmányát, amellyel a francia katolikusokat elszakították Rómától.
A papoknak is fel kellett esküdniük a Constitution civile-re (polgári alkotmány), amit
a pápa csak egy év múlva tiltott meg számukra, mikor a klérus többsége már letette
az esküt. A Pápai Állam és Franciaország közti ellenségeskedés tetőpontjára hágott,
mikor a jakobinus diktatúra idején valóságos egyházüldözés vette kezdetét,
melynek során negyvenezer francia pap hagyta el hazáját. A forradalom elleni reakció
vezetője, Bonaparte Napóleon tehát elvileg a katolikusok természetes szövetségesének
számított. Ennek ellenére nem alakult ki közöttük szövetségesi viszony. 1797 után
Napóleon csapataival többször is megszállta a Pápai Állam területét. 1798. február
15-én az egyházi állam területén kikiáltották a köztársaságot, és azt
Franciaországhoz csatolták. A 81 éves, agg pápát letartóztatták, és Valence-ba
vitték, ahol hamarosan meghalt. E pillanatban úgy tűnt: vele együtt a több évszázada
fennálló pápaság is megsemmisült. A "lenni vagy nem lenni" kérdésében
egyes-egyedül Napóleonon múlott a döntés. Franciaország első konzula azonban hamar
belátta, hogy a pápaságot adott esetben saját politikai céljaira is fel tudja használni,
ezért úgy határozott, hogy feltámasztja a halottat. A pápaválasztó konklávé
1799-ben ült össze – az akkor osztrák megszállás alatt lévő – Velencében, ahol
három hónapos tanácskozás után megválasztották VII. Piust, aki a polgári államokkal
való békés modus vivendi (együttélés) kialakításának híve volt. Napóleon, aki
vallásilag közömbös, inkább deista beállítottságú ember volt, lehetővé tette a
megegyezést. Erre 1801-ben Párizsban került sor. A konkordátum egyrészt a pápaság
győzelmét jelentette a független gallikán egyház felett, másrészt precedens érték?
volt az állam és egyház viszonyának alakulását illetően: a 17 pontból álló szerződés
visszaállította a pápa világi hatalmát az egyházi állam területén, megtartotta
uralkodó pozícióját és az egyházi hierarchiát, ugyanakkor jelentős engedményekre
is kényszerült: például az időközben császárrá lett Napóleon javára lemondott a
püspökkinevezés jogáról.



Vatikán megmentője: a Duce



Amikor 1922. február 6-án a frissiben megválasztott XI. Pius pápa megjelent vatikáni
palotájának a Szent Péter térre néző erkélyén, és "urbi et orbi" (a városnak
és a világnak) szóló áldással köszöntötte az éljenző tömeget, e régóta
elfeledett szokás felújításával jelezte nagyra törő külpolitikai törekvéseit.
Napóleon konkordátumától az olasz egység létrejöttéig (1861) összesen harminc
hasonló egyezményt kötött a Vatikán más államokkal. Itáliával azonban sehogyan
sem sikerült megállapodnia. Nem is csoda, hiszen az egyházi állam gyakorlatilag azóta
megszűnt létezni. A pápák befolyása Vatikánvárosra korlátozódott, ahol önkéntes
száműzetésben éltek, egészen a Mussolinival kötött konkordátum aláírásáig.

Ugyanabban az évben, 1922-ben Benito Mussolini lett az Olasz Királyság kormányának
miniszterelnöke. Mussolini, aki egy időben szocialista agitátorként is működött,
Popolo d\'Italia (Itália népe) cím? könyvében kijelentette, hogy a kereszténység
minden formáját elutasítja, és a pogányság felélesztésében hisz. Mussolini és
XI. Pius alapjában mélyen egyetértett abban, hogy Róma a caput mundi (a világ fővárosa),
és annak is kell maradnia az idők végezetéig. A Duce fasiszta mozgalma is eleinte
radikálisan vallásellenes eszméket vallott magáénak, míg a miniszterelnöki bársonyszékbe
került Mussolini meg nem érezte, hogy a római katolikus egyház és az állam közötti
konfliktus egyik félnek sem válik javára. Napóleonhoz hasonlóan ő is pragmatikusan
gondolkodott. Mussolini közeledésének apró jeleként értékelték a Vatikánban, hogy
első parlamenti beszédének befejezésekor Istent hívta segítségül, továbbá az
iskolai tantermek falára újra felrakatta a kereszteket, pártjában pedig beszüntette
az ateista propagandát. Cserébe a pápa is óvatos közeledést mutatott: 1923-ban Pisa
püspöke – a pápához közel álló személyiség – levelében dicsérte a kormány
politikáját. Az itáliai katolikusok számára Mussolini neve többé már nem az
Antikrisztussal volt egyenlő.

A Duce végül kijelentette: "Katolikus nemzet vagyunk. Nem azért, mert a lakosság többsége
katolikus, hanem mert a katolicizmus kitörölhetetlen része történelmünknek." Miközben
a katolikusok kivonultak a politikai életből, spirituális hatalmukat egyre intenzívebbé
akarták tenni. XI. Pius 500 boldogot és 33 szentet avatott fel pápasága alatt,
amellyel minden addigi elődjét túlszárnyalta. Köztük volt az ellenreformáció vezéralakja,
a jezsuita Bellarmin bíboros is, ami nem meglepő, hiszen a pápa a szentek ünnepéről
szóló enciklikában a középkori és ellenreformációs szentek ideálját állította
a modern ember elé követendő példaként.

Az olasz fasiszta állammal a lateráni palotában folytak a tárgyalások, egyre növekvő
egyetértésben. Az olasz kormány és a Szentszék közötti megállapodások szövegét
1929. február 14-én látta el kézjegyével Benito Mussolini és XI. Pius. A konkordátum
44 cikkelyében Olaszország biztosította a pápa szuverenitását a másfél négyzetkilométerre
zsugorodott Vatikán Állam felett. A két állam kölcsönösen nagyköveteket cserélt.
Az állam biztosította továbbá az egyház teljes szabadságát, és a katolikus vallást
államvallásnak nyilvánította. A klérus mentesült minden szolgálat alól. Az érsekek
és püspökök kiválasztása a Szentszék joga maradt, de azoknak az államfő előtt
kellett esküt tenniük az alkotmányra. Az állam elismerte a katolikus vallási
szervezetek létjogosultságát, de az egyház cserébe az Olaszországban működő
valamennyi pap és szerzetes számára megtiltotta, hogy bármely politikai pártba belépjen,
és ott szervezkedjen.

Katolikus történészek szerint a Mussolinival kötött konkordátum nem más, mint "opportunista
manőver és klerikális intrika annak érdekében, hogy a liberális Risorgimento egész
örökségét eltörölje" (i. m. 82). A téma szakértőinek egy része azt is kiemeli,
hogy XI. Pius alapvetően csak totalitárius rendszerekkel tudott kiegyezni, mivel "a
katolicizmus ideális államának tükröződését a fasizmusban találta meg" (uo.).
Jellemző, hogy a pápa Pietro Tacchi jezsuita szerzetesen keresztül vette fel a
kapcsolatot 1926-ban Mussolinivel. A páter, aki maga is tagja volt a feketeingesek pártjának,
ezt a jelmondatot vallotta magáénak: "a jó jezsuita jó fasiszta is egyben".
Mussoliniből a római katolikus egyház támogatásával lett diktátor. A Lateráni
Egyezmény ugyanakkor "kéz kezet mos" alapon biztosította a pápaság hatalmának
továbbélését is.



Egyezmény a Gonosszal



Amikor 1933. szeptember 10-én Berlinben Caesare Orsenigo pápai nuncius ünnepi misét
celebrált a frissen aláírt vatikáni–német konkordátum tiszteletére, a szertartáson
jelen lévő Adolf Hitler birodalmi kancellár úgy üdvözölte az egyezményt, mint "az
Egyház és Állam közötti béke és barátság szimbólumát". Az eseményen
prominens katolikus SA és SS tagok is jelen voltak, majd a mise végeztével hálaadó Te
Deum-ot adtak elő.

Bár hálaadó misét állítólag nem minden németországi egyházban voltak hajlandóak
celebrálni a konkordátum tiszteletére (Bajorországban júliusban több magas rangú
papot is eltüntetett a GESTAPO, itt ugyanis nagy volt az ellenállás a szerződéssel
szemben), azért azt nagyjából mindenütt megelégedéssel fogadták Németországban.

Adolf Hitler – hasonlóan Napóleonhoz vagy Mussolinihez – nem volt vallásos ember, bár
katolikus családból származott. A Nemzetiszocialista Párt 1933. január 10-ei hatalomátvétele
után közvetlenül Hitler több ízben is barátságos hangot ütött meg a katolikus
egyházzal kapcsolatban. Megígérte a Reichstagban, hogy az egyházi iskolák jogait és
a katolikus ifjúsági szervezeteket érintetlenül hagyja. Cserébe a katolikusok márciusban
feloldották azt a tilalmat, amelynek értelmében a klérus tagjai nem léphettek be pártokba.
A püspökök felülbírálták a náci párttal kapcsolatos korábbi óvatos magatartásukat.
Faulhaber bíboros örömmel hozta a hírt a Vatikánból, mely szerint a pápa dicsérőleg
említette, hogy Hitler "elsőként emelte fel hangját az európai vezetők közül a
bolsevizmus ellen". A történészek között nincs megegyezés abban a kérdésben,
hogy Vatikánból avagy Berlinből érkezett-e nagyobb nyomás a konkordátum megkötését
illetően (i. m. 128). XI. és XII. Pius szerint a németek akarták a megegyezést. Ezt látszik
alátámasztani, hogy április 7-én az egyezmény lebonyolításával megbízott Franz
von Papen mellett Hermann Göring marsall (Hitler bizalmasa és porosz miniszterelnök) is
Rómába érkezett tárgyalni. A 34 pontból álló egyezmény hamar készen lett, miután
a nácik szinte valamennyi vatikáni követelést hajlandóak voltak teljesíteni. Miután
a német püspökök egyedül a 31. cikkelyben találtak kivetnivalót (ld. keretes írásunkban),
június végén von Papen még egyszer Rómába utazott. A nácik azonban már ekkor
megkezdték a klérus egyes politikailag aktív tagjainak üldözését, június 22-én
pedig valamennyi pártot, így a katolikus Centrumpártot is feloszlatták. Ebből már
világosan látszott, hogy a konkordátum csakis a katolikusok kezét köthette meg,
Hitler azt tett, amit akart. Ráadásul senkinek sem tűnt fel, hogy az egyezményben
nincsenek garanciák a vallásszabadság megvédésére.

Ennek ellenére az egyezmény megszületett, és Hitler számára mindenben előnyösnek
bizonyult: bebizonyította ezzel, hogy rezsimje nem egyházellenes; a Vatikán egy nyíltan
fajvédő, rasszista politikát folytató országgal is jó kapcsolatokat tud ápolni; az
egyház pedig önként visszavonul a politikától. Ezek az előnyök azonban másik
oldalról a Vatikánnal szembeni vádakként fogalmazódtak meg. Az egyezményt aláíró
Eugenio Pacelli bíboros az Osservatore Romano lapjain már 1934 januárjában magyarázkodásra
kényszerült. Azzal védekezett, hogy a Vatikán nem a náci államot ismerte el, hanem a
mindenkori fennálló rendszerrel kötött egyezséget: "Kötött már az egyház
konkordátumot monarchiákkal, köztársaságokkal, demokráciákkal és totalitárius államokkal"
– írta a bíboros.

Hitler hamar érvényesítette "jogait" a katolikus klérussal szemben: 1933.
szeptember 19-én minden klerikális összejövetelt betiltottak a misék kivételével.
Korábbi ígéretét és a konkordátumot megszegve 1936. decemberében a cserkészmozgalmat
beolvasztotta a Hitlerjugendbe, ahová 1939-től minden német gyermeket kötelező volt
beiratni. 1939. január 30-án kilátásba helyezte, hogy az egyházakat az egyesületek
szintjére süllyeszti vissza, megvonva tőlük minden állami támogatást. Márpedig a
konkordátum az egyház számára több százmillió dollár nyereséget hozott, ugyanis
ennyi folyt be a háború ideje alatt egyházi adóként a katolikus egyházba.

A nácik zsidókkal kapcsolatos nézeteiről és a velük kapcsolatos bánásmódról természetesen
mindenki tudott Németországban és azon kívül is. A pápa 1937. március 14-én
kiadott, nagyrészt Faulhaber kölni bíboros érsek által fogalmazott, Mit brennender
Sorge… (Égő aggodalommal) kezdet? enciklikájában általánosságban elítélte a
nemzetiszocialista újpogányságot, az egyházüldözést és a fajelméletet. Felemelte
szavát az Ószövetség és a Jézus előtti (!) zsidóság védelmében, de – mint
hangsúlyozta – ez az égető aggodalom nem vonatkozik a kortárs zsidókra, a Jézust
eláruló gonosz nemzedék leszármazottaira (i. m. 150). XII. Piusnak és Faulhabernek
csak a nem-árja katolikusok ellen elkövetett atrocitások fájtak.

Az idézett tanulmánykötet szerzői szerint mindhárom elemzett konkordátum több
figyelemre méltó közös elemet is tartalmaz. "Mindhárom diktátor a velük kötött
konkordátumot arra akarta fölhasználni, hogy kiterjessze hatalmát országának lakossága
fölött" – írja J. A. Biesinger (i. m. 123). A Mussolinivel és Hitlerrel kötött
konkordátumok ezenkívül nemzetközi legitimációt biztosítottak a fasiszta rezsimek
számára, s az adott országokon belül élő katolikus állampolgárok (alattvalók)
lelkiismeret-furdalás nélkül válhattak a totalitárius rendszerek h? kiszolgálóivá.

(A szerző történész)


Részletek a Harmadik Birodalommal kötött konkordátumból (1933)



16. cikkely

Egyházmegyéje birtokba vétele előtt minden püspök hűségesküt tesz az Állam által
kiküldött illetékes Birodalmi Képviselő előtt a következő formula szerint: "Isten
és az Ő Szent Evangéliuma előtt esküszöm és ígérem, hogy püspökhöz méltóan h?
leszek a Német Birodalomhoz és a(z) … államhoz. Esküszöm és ígérem, hogy
tiszteletben tartom a törvényesen létrehozott kormányt, és egyházmegyém papjaival
is tiszteletben tartatom azt. Szellemi hivatalom betöltésében a Német Birodalom jólétét
és érdekeit szem előtt tartva elkerülök minden olyan káros tevékenységet, amely
azokat sérthetné."



25. cikkely

A vallási rendeknek és gyülekezeteknek joga van magániskolák létrehozására és
fenntartására, az oktatást irányító általános törvények és rendelkezések hatálya
alatt. Amennyiben ezek az iskolák követik az állami iskolák számára előírt
tantervet, tanulóik ugyanazokat a képesítéseket kapják, mint az állami iskolákat látogatók.




29. cikkely

A Birodalmon belül élő nem német kisebbség katolikus tagjai a vallásos szertartásokon,
a vallási oktatásban és egyházi életben az anyanyelv használatának jogát tekintve
nem részesülnek hátrányosabb elbánásban, mint ami már ténylegesen létezik, és
ami összhangban van az idegen államok területén élő, német eredet? és német ajkú
egyéneket érintő törvényekkel.



31. cikkely

Azoknak a katolikus szervezeteknek és társaságoknak az intézményei és tevékenysége,
amelyek kiemelt karitatív, kulturális vagy vallási tevékenységet folytatnak, és mint
ilyenek, egyházmegyei fennhatóság alá tartoznak, védelmet élveznek.

Azok a katolikus szervezetek, amelyek vallási, kulturális és karitatív tevékenységük
mellett mással is foglalkoznak, például társadalmi vagy szakmai kérdésekkel, még ha
országos szervezetekhez tartoznak is, az 1. rész 31. cikkelye szerinti védelmet élvezik
azzal a feltétellel, hogy tevékenységüket minden politikai párttól függetlenül végzik.


Annak eldöntése, hogy mely szervezetek tartoznak e cikkely hatáskörébe, a központi
kormány és a német püspöki kar közös megegyezésen alapuló joga.

Mivel a sport és más ifjúsági szervezetek tevékenységét a Birodalom és az azt
alkotó államok felügyelik, figyelmet fordítanak arra, hogy a tagok számára lehetőség
nyíljon vallási kötelezettségeik gyakorlására vasárnap és ünnepnapokon, és
semmilyen, vallási és erkölcsi elkötelezettségükkel és kötelességeikkel ellentétes
kötelezettség ne nehezedjen rájuk.

Olvasson tovább: