Kereső toggle

Vita egy Flavius-idézetről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Alig néhány soros szöveg. Azóta, hogy egy Rómában élő, görögül író zsidó
szerző i. sz. 93-ban papírra vetette, szinte egyfolytában vitatkoznak róla. Kutatták
szerzőségét, szövegének hitelességét; nyomozták forrásait és hogy ki, mikor,
hogyan idézte; ízekre szedték szavait és mondatait; nagyító alá vették stílusát,
szófűzését. Hogy miért kell ilyen nagy hűhót csapni e csaknem kétezer éve íródott
nyúlfarknyi szöveg körül? Azért, mert Josephus Flavius Jézusról szóló néhány
soros tanúsága – ha valóban ő és valóban ilyen formában írta – a legkorábbi külső
bizonyíték, amely megerősíti az evangéliumok történeti hitelességét.

Jószéfből Josephus



Josephus Flavius – akit akkor még Jószéf ben Mattitjáhunak neveztek – a "Nagy
Király városában", Jeruzsálemben született, arisztokrata papi családban. Anyai ágon
a Hasmoneus királyokkal rokon vérből származott. Önéletrajzában azzal dicsekedett,
hogy már tizenkét éves korában olyan mélyen ismerte a Tórát, hogy papok jártak
hozzá tanácskozni. Tizenhat évesen egy bizonyos Bannus tanítványaként a sivatagban,
"szerzetesi" magányban töltött el három évet. Mesteréről azt állította, hogy
az esszénus felekezethez tartozott, de a mai kutatás ezt kétségbe vonja. 64-ben,
huszonhat évesen Rómába ment egy küldöttséggel, hogy kieszközölje néhány pap
szabadon bocsátását, akiket Felix júdeai helytartó küldött Rómába, s ahol azokat
jogellenesen vizsgálati fogságban tartották. Erre a küldetésre valószínűleg görögtudása
miatt választották. Egy Alitürosz nev? zsidó színész segítségével kieszközölt
egy kihallgatást Poppaea Sabinánál, Nero feleségénél, aki maga is zsidó származású
volt, s akinek közbenjárására a papokat végül elengedték. Jószéfre nagy benyomást
gyakorolt a világváros Róma.

A 66-ban kitört, s végül is a Szentély lerombolásával végződő zsidó háborúban
Jószéfet a galileai sereg parancsnokává nevezték ki. Vespasianus 67 tavaszán érkezett
meg csapatai élén a tartományba, ahol sorra estek el a zsidók erősségei, melyek
teljesen magukra voltak hagyatva és minden összehangolt terv nélkül védekeztek. A döntő
ütközetet Jotapata városka közelében vívták, ahol maga Jószéf parancsnokolt. Az
erőd hat héten át tartotta magát, míg végül 67. Tammúz 1-én elesett. A vezér
negyvenedmagával elmenekült, s egy barlangban sikerült elrejtőznie. Kis híja, hogy
nem itt fejezte be életét: társai ugyanis kollektív öngyilkosságot akartak elkövetni,
ami elől Jószéf csak üggyel-bajjal tudott megmenekedni.

Az önként fogságra jutott foglyot tüstént Vespasianus elé vezették. Jószéf ekkor
megjövendölte a főparancsnoknak, hogy két éven belül Róma császára lesz, s ha jóslata
mégsem válna valóra, úgy hajlandó fejével fizetni érte. 69. július 1-én Alexandriában
Vespasianust kikiáltották császárnak és ugyanezt tették a Caesareában állomásozó
légiók is. Jószéfet ekkor Titus – akit időközben a júdeai hadműveletek vezetésével
bíztak meg – feloldotta bilincseiből. A beteljesült prófécia óriási tisztességet
szerzett Jószéf számára a rómaiak körében. Ettől kezdve Titus kísérője és tolmácsa
lett. Vallását nem tagadta meg: mikor Jeruzsálem pusztulása után engedélyt kapott,
hogy a romok közül bármit elvigyen, ő egy Tóra-tekercset vett magához.

A háború után Jószéfet Vespasianus meghívta római udvarába, felszabadította, római
polgárjoggal és letelepedési engedéllyel ajándékozta meg, s azt is megengedte neki,
hogy a palotában lakjék. Ő pedig hálából nevének latinosított változatához (Jószéf
– Josephus) felvette a császári család nevét (Flavius). Hazája földjét nem látta
többé. Bár az udvarban megbecsült, sőt kiváltságos helyet élvezett, a zsidók –
korábbi harcostársai – ahol csak tudtak, igyekeztek ártani neki. A felkelés bukása
után Küréné tartományba menekült zelóták például azzal vádolták az udvarban,
hogy ő robbantotta ki a 66-os háborút. Vespasianus azonban nem adott hitelt rágalmazóinak.



A zsidók krónikása



"Korának zsidói közül annyira kivált, hogy nemcsak honfitársai előtt állt a
legnagyobb becsben, hanem a rómaiak előtt is, olyannyira, hogy Róma városában nyilvános
helyen szobrot állítottak neki, könyveit pedig arra méltatták, hogy a könyvtárban
adjanak helyet neki" – írta róla a IV. századi egyháztörténész, Euszébiosz. A
Rómában letelepedett Flavius helyzete némiképpen hasonlított a bibliai Eszter királyné
körülményeihez. Minthogy a zsidóknak birodalomszerte igen sok ellenségük akadt,
elhatározta, hogy felvilágosító műveket ír, amelyekből egyrészt a császárok
megtudhatják a zsidók történetével és vallásával kapcsolatos igazságot, másrészt
a rómaiakat is szimpatikusabbá tudja tenni honfitársai körében. Először a Zsidó háborúról
szóló művét (Zsh.) készítette el, mégpedig arám nyelven, "a környékbeli barbároknak",
azaz a parthus királyság területén lakó arám nyelv? népességnek, leginkább a
babilóniai zsidó közösségnek.

Flavius történetírói erényeit sokan vitatták, vitatják. A háborúban játszott saját
szerepéről például meglehetősen homályosan ír, ami érthető, hiszen nem akar vádlóinak
muníciót adni. A m? fő célkitűzése, hogy pogány olvasói előtt bizonyítsa: a
zsidók egyáltalán nem akartak háborút Rómával, azt csak a "rablók" (értsd: a
zelóták) kényszerítették rájuk. A kortárs római történészek, például a
meglehetősen zsidóellenes Tacitus szerint ugyanis az egész zsidó nép egy akarattal
vett részt a háborúban. A zsidók története (Zst.) húsz könyvének célja a zsidó
nép ősi voltának bizonyítása, valamint a pogányok felvilágosítása a zsidó vallással
és történelemmel kapcsolatban. Ennek függelékeként adta ki életrajzát, mivel abban
az időben támadta őt a tiberiási Justus azzal, hogy ő volt Galileában a háborús párt
vezére, elnyomta a békepártot, Róma ellensége volt, rablóportyákat szervezett, nőket
erőszakolt meg. Flavius műveinek történeti forrásértékét növeli – s ezt még
ellenfelei is elismerik –, hogy számos olyan történeti dokumentumot őrzött meg számunkra,
amelyek egyébként elpusztultak volna.

Műveinek fogadtatásáról ő maga így vall A zsidók története befejező részében:
"Én nyugodtan kezébe adtam mindkét császárnak (Vespasianusnak és Titusnak) a könyvemet,
olyan időben, amikor az események úgyszólván még egészen frissek voltak, mert jól
tudtam, hogy az igazság ösvényéről nem tértem le, és bízvást remélhettem, hogy jóváhagyják,
amit írtam. De történelmi művemet azonnal átadtam sok más embernek is, akik közül
néhányan végigküzdötték a háborút, mint például Agrippa király és néhány
rokona. Titus császár azt kívánta, hogy egyes-egyedül az én művem legyen az ő
tetteinek egyetlen hiteles forrása, sőt saját kez? aláírásával rendelte el művem
kiadását, Agrippa király pedig előadásom hitelességének igazolására hatvankét
levelet írt." Flavius a kortárs zsidó történelem krónikása volt. S minthogy rajta
kívül még sokan – köztük maguk a császárok – részesei voltak az általa leírt
eseményeknek, ha a szépítést talán igen, de a hazugságot bizonyosan nem vették
volna jó néven alattvalójuktól.



Flavius és az Újszövetség



Josephus Flavius élete (i. sz. 37-100 körül) nemcsak a zsidó történelem mai napig
leggyászosabbnak tartott eseményével, hanem a kereszténység születésével is
egybeesett. Jogosan vetődik fel tehát a kérdés: ha Flavius valóban a szemtanú
hitelességével bíró történetíró, megemlékezik-e az Újszövetségben is említett
eseményekről?

Mielőtt erre a kérdésre válaszolnánk, meg kell említenünk, hogy Órigenész,
Caesarea III. század közepén élt püspöke egyértelműen tagadta, hogy Flavius
keresztény lett volna. De kiderül ez Flavius saját műveiből is: hiszen például az
ószövetségi történetek feldolgozásában nyomát sem találjuk a keresztény értelmezésnek.
Így tehát bizonyos, a kereszténységgel kapcsolatos eseményekről vagy nem is
tudhatott, vagy ha tudott is, nem akart róluk számot adni, mint ahogy az esszénusok
vagy a szaddokeusok felekezetének eseményeiről sem tudósított részletesen. Az Újszövetség
és Flavius művei közötti párhuzamokat tehát mindenekelőtt az általános történelmi
eseményekkel kapcsolatban kereshetjük; melyek közt alkalmanként a kereszténység
korai történelmével kapcsolatos tényekre is rábukkanhatunk.

Az Újszövetségben főleg Lukács evangéliumára és a szintén általa írt Apostolok
cselekedeteire jellemző a történeti adatok (például császárok, helytartók, különféle
politikai események) pontos megjelölése. Ezeket jószerével egyedül a Flavius műveiben
fellelhető adatokkal tudjuk egybevetni: ilyenek példának okáért Theudás (Csel 5,35)
és a galileai Júdás felkelése (Csel 5,37), a Claudius alatti éhínség (Csel 11,28),
a zsidók kiűzése Rómából Claudius idején (Csel 18,2), I. Heródes Agrippa halála
(Csel 12,20–23), az egyiptomi lázadó (Csel 21,38), a főpapok és helytartók
sorrendje, hivatalba lépésük ideje, működésük, mint például Annás főpapsága
(Csel 4,6), Pilatus helytartó (Lk 23–24), Felix, a helytartó és felesége Drusilla
(Csel 24,24), Festus, a helytartó (Csel 24,27), II. Agrippa király és nővére, Bereniké
(Csel 25,23), s folytathatnánk a sort.

Flavius azonban nem kifejezetten politikai eseményekről is beszámol műveiben.
Keresztelő János kivégzéséről – amiről a Biblia is beszámol (Mk 6,14–29) –
ezt írja: "Heródes kivégeztette ezt a derék embert, aki a zsidókat arra oktatta,
hogy tökéletességre törekedjenek, legyenek igazságosak egymás iránt, jámborak
Isten iránt, és csak akkor merítkezzenek alá. (…) Seregestül tódultak hozzá az
emberek, és nagyon szívesen hallgatták ezeket a beszédeket; ezért Heródes attól
tartott, hogy ennek a férfiúnak a tekintélye, akire úgy látszik, mindenki hallgatott,
a népet még majd lázadásba kergeti; ennélfogva jobbnak tartotta még idejében
eltenni őt láb alól, mintsem hogy valami fordulat következzék be, és akkor bánkódjék
majd, amikor már itt a veszedelem. Ilyenféle gyanú miatt tehát Heródes bilincsbe
verette Jánost, Makhairosz várába vitette és ott kivégeztette." (Zst. XVIII, 5, 2)

Jakabnak, Jézus testvérének (Mt 13,55; Mk 6,3; Gal 1,19; Csel 15,5–21) kivégzéséről
ugyan hallgat az Újszövetség, Josephus tanúságát azonban hitelesnek veszi a korai
hagyomány: "Tehát (Annás főpap) a nagytanácsot törvényszéki ülésre hívta össze,
és elé állította Jakabot, aki testvére volt Jézusnak, akit Krisztusnak neveznek, s még
néhány más embert; törvénysértéssel vádolta őket és végül megköveztette"
(Zst. XX, 9, 1). Jogosan vetődik fel a kérdés: ha e helyt Jakabbal kapcsolatban
Josephus beszél Jézusról "akit Krisztusnak neveznek", vajon másutt említi-e műveiben?
A válasz ezúttal nem is olyan egyszerű.



A Jézus-hitvallás – hamis vagy eredeti?



Igen, A zsidók története tizennyolcadik fejezetében, valamennyi kiadásban olvasható
egy néhány soros szöveg, amely Jézus Krisztus csodatevő és tanító szolgálatáról,
kereszthaláláról és feltámadásáról számol be (lásd keretes szövegünket). A
probléma ott vetődik fel, hogy egyrészt Órigenész határozottan tagadta Flavius
keresztény voltát, márpedig egy nem keresztény aligha vallhatta volna Jézust Messiásnak;
másrészt a jelenleg olvasható szöveg először a IV. században bukkan fel Euszébiosz
Egyháztörténetében, s a korábbi források – amelyek ismerik és citálják Flaviust
– nem idézik a Jézusról szóló tanúságtételt. Nem csoda, ha e két nyomós érv
hatására már a XVI. századtól kezdve kétségbe vonták a tanúság hitelességét.
Napjainkra a tudósok körében három vélemény kristályosodott ki a testimonium szövegének
hitelességével kapcsolatban: a) annak szövege elejétől végéig hamisítvány, kései
keresztény betoldás; b) Flavius eredeti megfogalmazásában is volt egy Jézusról szóló
rész, de nem szerepelt benne a keresztény hitvallás; c) a ma olvasható szöveg teljes
egészében hiteles. (Bővebben lásd keretes írásunkat.) Mint az alábbiakból látható,
az elmúlt húsz év kutatásai nyomán az első változatot ma már csaknem teljes
bizonyossággal ki lehet zárni.

1971-ben Shlomo Pines publikálta Flavius kérdéses szöveghelyének IX. és X. században
készült szír és arab fordítását. Ezek nem tartalmazták a "ha egyáltalán lehet
őt embernek nevezni", illetve az "ő volt a Messiás" kitételeket. Pines szerint
ezek a keleti művek Flavius eredeti – betoldások nélküli – kéziratát használták
a fordításhoz. 1995-ben újabb érdekes megfigyelést tett a kérdés kutatója, G. J.
Goldberg, aki szoros kapcsolatot vélt felfedezni az emmauszi tanítványokról szóló
Lukács-tudósítás és a Flavius-tanúság eredeti szövege között. A bibliai történet
közismert: a Jeruzsálemhez közeli Emmausz felé búsan ballagó tanítványokhoz
egyszer csak odaszegődik a feltámadott Jézus, és faggatja őket, mi az oka bánatuknak.
Ők azokra az eseményekre hivatkoznak, "amelyek estek a názáreti Jézuson, aki próféta
volt, cselekedetben és beszédben hatalmas az Isten előtt és az egész nép előtt, és
mimódon adták őt a főpapok és a mi főembereink halálos ítéletre, és megfeszítették
őt. Pedig azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani Izraelt" (Lk 24,19–21).
Goldberg szerint olyan szoros a kapcsolat a két görög szöveg között, hogy Lukács és
Flavius feltehetően egy közös "ősforrást" használt megszövegezésekor.

Ennél azonban egy sokkalta egyszer?bb megoldás is létezik: mi van, ha mindkét szöveg
az "átlag" júdeaiak Jézus Krisztussal kapcsolatos véleményét fejezi ki? Addig,
amíg a feltámadott Jézust fel nem ismerték, az emmauszi tanítványok is ugyanazt
vallották Jézusról, mint akik kívülállóként követték figyelemmel életét: próféta
(Flaviusnál "bölcs") volt, tanította az igazságot, hatalmas csodákat tett, sok
embert megnyert, majd a főpapok feljelentésére Pilatus keresztre feszíttette. Tanítványai
is addig reménykedtek benne, hogy ő a Messiás, amíg ez a szomorú tény be nem következett,
letargiájukból még a Jézus feltámadásáról hírt hozó asszonyok sem tudták őket
kimozdítani, sőt – mint a történetből kiderül – ez eleinte magának a feltámadott
Jézusnak sem sikerült! Josephus Flavius aki – Órigenész hitelesnek tartott véleménye
szerint – soha nem tért meg, történetírói szempontból hiteles és korrekt képet
rajzolt Jézusról és a kereszténység kezdeteiről, amely nem mond ellent az evangéliumoknak.
A Jézus-tanúság jelentőségéből mit sem von le az, hogy annak szerzője nem vált hívővé,
sőt így talán még elfogadhatóbb bizonyítékát nyújtja az evangéliumok történeti
hitelességének.


A tanúság szövege

1. Josephus Flavius: A zsidók története XVIII, 63–64. (I. század vége)

"Ebben az időben (tudni illik Pilatus helytartósága idején) élt Jézus, ez a bölcs
ember, ha ugyan szabad őt embernek neveznünk. Ugyanis csodákat művelt és tanította
az embereket, akik szívesen hallgatják az igazságot, és sok zsidót és görögöt
megnyert. Ő volt a Krisztus. És ámbár főembereink följelentésére Pilatus keresztre
feszíttette, most is hívek maradtak hozzá azok, akik addig szerették. Mert harmadnap
feltámadt és megjelent közöttük, mint ahogy Istentől küldött próféták ezt és
sok más csodálatos dolgot előre megjövendöltek felőle. S még ma is megvan a keresztények
felekezete, amely róla vette a nevét."

2. hieronymus (szent jeromos): Híres emberekről 13. (IV. század)

"Az Úrról ilyenformán írt (tudni illik Flavius): »Abban az időben élt Jézus, ez
a bölcs férfiú, ha egyáltalán embernek szabad őt mondanunk. Mert csodálatos
dolgokat cselekedett és meggyógyította azokat, akik szívesen fogadták az igazságot.
Úgy a zsidók, mint a pogányok közül sok követője akadt, és azt hitték róla, hogy
ő a Krisztus. S bár a mi vezetőink irigysége folytán Pilatus keresztre feszíttette,
mindazonáltal akik először szerették őt, kitartottak a hitben. Mert megjelent nekik a
harmadik napon élve – ezt és sok más csodát is előre megmondtak a róla jövendölő
próféták. És még a mai napig sem hagyta el az ő beszédeit a keresztények általa
kiválasztott nemzetsége."

3. Euszébiosz: Egyháztörténet I, 11, 7 (IV. század)

"Üdvözítőnkről így emlékezik meg (tudni illik Flavius)…" (ugyanaz szó
szerint, mint az 1. tanúság szövege)

4. Agapius: Egyetemes történelem (X. század)

"Hasonlóképpen (nyilatkozik) Júszifúsz, a zsidó. Mivel azt mondja a zsidók pusztulásáról
írt könyveiben: »Ebben az időben volt egy bölcs ember, akit Jézusnak hívtak. Kegyes
életet élt és ismert volt erényeiről. És a zsidók és más nemzetek közül sokan
lettek tanítványai. Pilatus kereszt általi halálra ítélte őt. De azok, akik tanítványai
lettek, nem hagyták el tanítását. Beszámoltak arról, hogy három nappal
keresztrefeszítése után megjelent nekik és hogy élt: következésképpen talán ő
volt a Messiás (al-masíh), akiről a próféták csodákat beszéltek."


A hitelesség körüli vita főbb állomásai

230–250 körül Caesarea püspöke, Órigenész idézi Josephus tanúságtételét
Jakabnak, Jézus testvérének halálával kapcsolatban (Zst. XX.), s azt állítja, hogy
Josephus nem hitt Jézus Krisztusban. A Jézusról szóló részt sem idézi a Zst. XVIII.
könyvéből.

324 körül Euszébiosz egyháztörténész teljes egészében idézi
Flaviustól a Jézus-tanúság ma ismert szövegét, amelyben Flavius Jézust "Messiásnak"
mondja.

X. század. Agapius arab történetíró idézi Flavius szövegét, de a
keresztény elemek nélkül. Krónikájának szövegét azonban csak 1971-ben idézik először
a témával kapcsolatban.

XVI. század. J. Scaliger először vonja kétségbe a Jézus-tanúság
szövegének hitelességét, azon az alapon, hogy Flavius nem volt keresztény.

XVII. század. Richard Montague, Norwich püspöke kijelenti, hogy az
"Ő volt a Messiás" kijelentés Flaviusnál későbbi keresztény betoldás.

1737. Whitson kiadja az első teljes angol Flavius-fordítást, amelyben
amellett érvel, hogy a Jézus-tanúság teljes szövege hiteles. Szerinte a szövegrészt
Josephus korának szemüvegén keresztül kell olvasni, s így a "megvallás" keresztény
elemei nem is annyira ijesztőek; továbbá Josephus nyugodtan lehetett zsidó-keresztény
hívő ("ebionita").

XVIII–XX. század első fele. A tudósok zöme azzal érvel, hogy a
passzus vagy teljesen, vagy részben hamisítvány (Schürer, Niese, Norden, Zeitlin,
Lewy, Juster).

1929. H. St. J. Thackeray a betoldás elméletet támogatja, s szerinte
Josephus "görög segítői" (akik a m? szövegét stilizálták) voltak a ludasak a
Jézus-hitvallás megszövegezésében. Észrevesz több azonos pontot Lukács evangéliuma
és Flavius művei között, amiből arra következtet, hogy az evangélista jelen
lehetett Rómában Flavius felolvasó-estjein, sőt akár még találkozhatott is vele.

1931. R. Eisler Jézus, a Messiás c. munkájában felveti, hogy keresztény
cenzorok Flavius eredeti szövegét nagyrészt törölték, és egy egészen új szöveget
iktattak bele.

1941. Ch. Martin szerint a Flavius-féle tanúság egyes mondatai betoldások,
de az egész alapszöveg hiteles.

1954. Paul Winter azzal érvel, hogy csak három mondat betoldás a szövegben,
a többi eredeti. Ez a teória széles körben elfogadást nyert.

1960 körül. Hans Conzellman megjegyzi, hogy Flavius szövege igen közel
áll a "lukácsi kérügmához" (Lukács hitvallásához), amelyből arra következtet,
hogy az egész szóban forgó rész keresztény hamisítvány.

1971. Shlomo Pines publikálja a Flavius-tanúság IX. és X. századi szír,
illetve arab fordításának szövegét. Ezek nem tartalmazzák az "ő volt a Messiás",
illetve a "ha egyáltalán lehet őt embernek nevezni" mondatokat. Pines szerint ezek
a keleti művek Flavius eredeti – betoldások nélküli – kéziratát használták.

1984. J. Neville Birdsall szóstatisztikai alapon kimutatja, hogy a tanúság
szövege stílusában teljesen eltér Josephus egyéb szövegeitől, ezért az feltehetően
egészében hamisítvány.

1995. G. J. Goldberg szoros kapcsolatot vél felfedezni az "emmausi tanítványok"
Lukácsnál olvasható szövege és a Flavius-tanúság között. Ebből arra következtet,
hogy mindkettő egyetlen közös – mára elveszett – keresztény forrásból
eredeztethető.

Olvasson tovább: