Kereső toggle

Az első parancsolat

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az ókori emberek gondolkodásában a "természetfeletti" éppen olyan természetes
volt, mint a mai kor embere számára az, hogy kizárólag "természetes" szinten
gondolkodjék. Sőt, az akkor élők logikája szerint nem is létezik "természetfeletti",
hiszen az érzékek által fel nem fogható, szellemi világ teljes egységet alkot az érzékileg
tapasztalható, földi szférával. Mi több, ezt az "alanti világot" leginkább a láthatatlan,
de valóságos szellemvilág befolyásolja. A kérdés csak az: megismerhető-e ez a
szellemi valóság? Ha igen, milyen módon? Lehetséges-e ezt a világot befolyásolni?
Egy bizonyos: a bibliai kinyilatkoztatás nem tagadja a természetfeletti létezését,
azokat a módokat azonban, ahogyan az egyes pogány népek eljutottak annak bizonyos fokú
megismeréséhez, törvénytelen, okkult gyakorlatnak minősíti. Sorozatunk első részében
az ókori Egyiptom, Mezopotámia és Kanaán "paratudományait" értékeljük az ószövetségi
kinyilatkoztatás szemszögéből.



Egyiptomi piramisok: a varázslás monumentális kellékei

Jóslás és csillaghit Mezopotámiában



A mezopotámiai vallás bonyolult, sokréteg? halmazt alkot. Nincs mértékadó szent szövege,
viszont kiterjedt mítoszirodalommal rendelkezik, mely időben és térben más-más
alakot ölthet. Az istenek felbukkannak és elenyésznek: népszerűségük úgy változik,
mint a mai filmcsillagoké. A legrégibb mezopotámiai istenjegyzék (i. e. XXVI. század)
még mindössze hat istenséget sorol fel; a későbbi istenlistákon már két-háromezer
név is előfordul. Ezeknek némelyike nagy karriert mondhat magáénak, például a
mezopotámiai panteon egyik legjellegzetesebb alakja az a nőistenség, akit sumerül Mama
vagy Mami, akkádul Bélet-ili (az istenek úrnője) néven emlegettek, s kezében csecsemőt
tartó asszony alakjában ábrázoltak… A mezopotámiai emberek világát – mint a
felvilágosodás előtt élő emberekét általában – nem a materializmus jellemezte.
Az ő univerzumuk telis-tele volt szellemi lényekkel: változatos funkciójú, nagy és
kis istenekkel, erőkkel és démonokkal.

Az istenségeket Mezopotámiában egyedülálló, nem földi, rettentő ragyogással fölruházott,
borzalmas és félelemgerjesztő jelenségnek tekintették. Befolyásolásukra a varázslás
és jövendőmondás eszközéhez folyamodtak, ami különösen az akkád (káldeus) kultúrában
vívott ki magának előkelő helyet. "A jövendőmondás alapjában véve a természetfeletti
erőkkel való érintkezés egyik módja, amelyről azt feltételezik, hogy formálja az
egyén, valamint a csoport történelmét. A jövendőmondás előfeltétele a hit abban,
hogy ezek a hatalmak képesek, és néha hajlandóak is közölni szándékaikat, és ez a
szándék – amennyiben rosszakaratú lenne – jóra fordítható." (Leo Oppenheim) Az
istenség közölheti akaratát önszántából is, amit leggyakrabban az álmok útján
tesz meg. A Bibliában erről olvashatunk József és Dániel történetében. József a börtönben
megfejti a fáraó két főemberének álmát, amelyek pontosan be is teljesednek; majd később
a fáraó "hét szűk és bő esztendőről" szóló álmát is megmagyarázza (1Móz
41).

A babilóni udvarban tartózkodó Dániel Nabukodonozor álmait fejti meg, mégpedig egyedülálló
módon: a próféta nemcsak a megfejtést, hanem magát az álmot is elmondja a királynak
(Dán 2)! A Biblia mindkét esetben hangsúlyozza azonban, hogy ezek az esetek nem az
okkult jövendőmondás kategóriájába tartoznak. Józsefben Isten Szelleme lakott, akin
keresztül maga az Úr adta tudtára az álom jelentését a fáraónak (1Móz 41,38–39);
Dániel pedig éjszakai látomásban ismerte meg a királynak adott kijelentést, szintén
abból a célból, hogy Isten az ő tervét közölje az uralkodóval (Dán 2,19. 30). Különösen
Dániel történetében kap nagy hangsúlyt az, hogy a király bölcsei a szokásos módszerekkel
(álmoskönyvekkel, varázslással) nem tudtak eljutni a megfejtéshez.

Az úgynevezett "műveleti jövendőmondás" során a jós lehetőséget adott egy
istenségnek arra, hogy közvetlenül hasson egy általa felkínált tárgyra, dologra. Ezékiel
próféta szemléletesen írja le a jóslás szerepét a babilóni király Júda elleni
hadjáratában: "Mert megáll a babilóni király az utak kezdetén, a két út fejénél,
hogy jövendőt láttasson; megrázza a nyilakat, megkérdezi a teráfimot, megnézi a májat"
(Ez 21,21). A hepatoszkópia, vagyis az állati májból történő jóslás tipikus babilóni
vallásgyakorlat volt, amely az egész nyugati civilizációban elterjedt, még a rómaiak
is buzgón gyakorolták. Érdekes, hogy a mezopotámiai okkult gyakorlatokban nagyrészt
az állatok játszották az istenség és az emberek közötti közvetítő szerepet, a
mezopotámiai civilizáció csak ritkán és óvatos fenntartással ismerte el, hogy az
istenség embert is használhat szándékainak kifejezésére. Az önkívületi állapotban
(eksztázis) történő prófétálás itt is előfordult ugyan, de leginkább a nyugati-sémi
kultúrkörre volt jellemző, gondoljunk a legnagyobb jövendőmondó hírében álló Bálám
történetére, aki az Eufratész melletti Péthorban lakott (4Móz 22,5).

Az asztrológia tudománya az a jövendőmondási módszer, amely Mezopotámiát leginkább
híressé tette: "Álljanak elő, és segítsenek meg, akik az eget vizsgálják, a
csillagokat nézik, és újhold napján előre megmondják, mi történik" – hirdette
Ézsaiás Babilón pusztulásával kapcsolatban (Ézs 47,13). A babilóni asztrológia
azonban nem nagyon hasonlít a mai horoszkópkészítők sarlatán okkultizmusához! Komoróczy
Géza szavával leginkább "csillagtudománynak" nevezhetnénk, hiszen a babilóni
matematikai csillagászat igen magas szintre jutott: még a görögök is az általuk készített
csillagtáblázatokat használták a naptárkészítéshez, sőt a 365 napos év- és a 60
perces órabeosztást is tőlük örököltük. A babilóni asztronómiai szövegek őrizték
meg a legtovább az ékírás használatát: még az i. e. 8/7-ből is rendelkezünk egy
olyan agyagtáblával, amely Szipparban került elő, és egy rendkívüli konstellációt
(a Mars, Jupiter, Saturnus bolygók együttállását) örökített meg. A horoszkópok,
vagyis a születés dátumából kikövetkeztetett jóslatok a kései babilóni kultúra
termékei (i. e. V–III. század), és főleg a hellénisztikus kori nagy vallási
keveredést jellemzik. Sajnos, ennek befolyása alól a babilóni fogság után visszatérő
zsidóság sem vonta ki magát teljesen, a zsidó misztika ekkor kezdett el virágozni. A
zsidó hónapok neveit is innen vették át, sőt új írástípust is bevezettek az arám
hatására a régi föníciai betűtípusok helyett.



A varázslás hazája: Egyiptom



A varázslás hazáját az ókori ember számára Egyiptom jelentette. Az egyiptomiak elképzelése
szerint a világmindenséget egy mindent átható ősenergia, a hekának nevezett varázserő
tartja össze, amely "előtt nyög az ég, és megremeg a föld". Az egyiptomiak
emberi szobor formájában is megjelenítették a varázserőt. Heka jelen van a Nap bárkájában
is, mert az ő erejére is szükség van ahhoz, hogy a bárka el ne akadjon a túlvilágon.
Egy piramisszövegben egyenesen így beszél magáról: "Én vagyok az istenek atyja. Az
enyém volt minden, mielőtt ti keletkeztetek, istenek, ti, akik engem követve szálltatok
alá. Én vagyok a Varázslat." Heka papjai, a varázslók szinte kivétel nélkül
olyan írástudók voltak, akik jól ismerték a varázslatokkal kapcsolatos "szakirodalmat".
Ezeket templomi könyvtárakban őrizték, és szerzőiknek legtöbbször valamely istenséget
tartották. Az egyiptomiak a mágiát nemcsak magán-, hanem állami célokból, hadviselésszerűen
is bevetették: a középbirodalmi korszakból olyan edények kerültek elő, amelyekre
Egyiptom ellenségeinek (például kanaáni városoknak) neveit írták, majd összetörték
őket, így akarva előidézni azok pusztulását.

A Biblia egy jól ismert történettel jellemzi az egyiptomi varázslópapok képességeit:
nemcsak Mózes botjának kígyóvá változását tudták leutánozni, hanem az Egyiptomra
és isteneire (2Móz 12,12) zúduló első két csapást is: a vizeket vérré változtatták,
békákkal töltötték meg a földet – a harmadik csodánál azonban megállt a tudományuk,
és bevallották: "Isten ujja ez". Pál apostol az Újszövetségben nevüket is közli:
Jánnesz és Jámbresz volt a fáraó két legnagyobb varázsló-papja (2Tim 3,8). Az
egyiptomi mágusok természetfeletti képességeiről már az ókorban is fantasztikus történetek
keringtek. Szofru fáraó (Kheopsz apja) idejében Dzsadzsaemanch varázsló egyetlen varázsigével
elterelte egy tó vizét, hogy egy háremhölgy hajcsatját meg tudják találni. Kheopsz
idejében egy Uba Aner nev? pap egy viaszból készült kis játékkrokodilt életnagyságú,
valóságos krokodillá változtatott. Ugyancsak az ő korában egy Dzsedi nevű, közönséges
származású varázslóról az a hír járta, hogy a levágott fejet is vissza tudta
illeszteni a testre. Kheopsz úgy tette próbára, hogy egy liba nyakát elvágták, testét
a terem egyik, fejét a másik sarkába tették. Ekkor Dzsedi pusztán varázsigék segítségével
összehozta a fejet és a testet, majd egymásba forrasztotta a kettőt, s a liba vidáman
gágogva életre kelt. II. Ramszesz fia, a később Szetna néven is ismert Khaemvésze,
olyan képesség birtokában volt, hogy a pincében becsukva tartott könyvet a padláson
tartózkodva el tudta olvasni. Az utolsó nagy varázsló-fejedelem II. Nektanébó (359–341)
volt, aki analógiás mágia segítségével egy egész ellenséges flottát süllyesztett
el. Állítólag egy puccs elől Makedóniába szökött, ahol praktikáival Nagy Sándor
anyjának, Olümpiásznak is kegyeibe férkőzött… Az egyiptomiak tárgyakkal, sőt írásjelekkel
is gyakorolták a varázslást. A különféle amuletteknek, bajelhárító jeleknek,
ereklyéknek természetfeletti erőt tulajdonítottak. A gyakran értelmetlen varázsigék
közül máig fennmaradt az "abrakadabra" formula.



Ahol minden összefolyt: Kanaán



Az Isten által Ábrahámnak és leszármazottainak megígért Kanaán földje (körülbelül
a mai Sínai-félsziget, Izrael és Libanon területe) a babilóni és egyiptomi kultúra
találkozási pontján feküdt, így egyik hatása alól se vonhatta ki magát. Korábban
a kanaáni szót i. e. XV–XIV. századi mezopotámiai szövegek alapján a "vörös bíbor"
(kinahhu) szóból eredeztették, amely a föníciai tengerpart legfontosabb exportcikkére,
a bíborcsigából nyert festékre utalt. Benjamin Mazar izraeli régész hívta fel a
figyelmet arra, hogy a "kanaáni" megnevezés a Bibliában "föníciai kereskedőt"
jelent. Ilyen értelemben beszél róluk a próféta is: "A koronás Türosz kereskedői
nemesek, és kalmárait tisztelik a földön" – vagyis a legfontosabb föníciai város
arisztokráciáját a kereskedők (kenaaní) alkották (Ézs 23,8). A Biblia egyik legrégibb
irata, a hagyomány szerint Mózes korában keletkezett Jób könyve állítja párhuzamba
a kereskedőket és a kalmárokat: "Alkudozhatnak-e felette a társak (habbárím), vagy
a kalmárok (kenaaním) közt feloszthatják-e azt?" (Jób 41,6) Hozzátehetjük ehhez,
hogy a "Népek táblázata" szerint Kanaán legidősebb fia Szidón, a föníciai-kanaáni
kereskedők másik legfontosabb városának névadója volt (1Móz 10,15).

1928-ban egy szíriai paraszt szántás közben véletlenül bukkant rá a századelő
legnagyobb régészeti szenzációjának tartott kanaáni város, Ugarit (Ras Samra)
romjaira. Az innen előkerült több ezer, ékjeles bet?írással agyagtáblába rótt
irodalmi emlék a kanaáni mitológia egyes részleteit is feltárta. Kiderült, hogy az
ugariti és a homéroszi eposzok (az Iliász és Odüsszeia) között elképesztő hasonlóságok
vannak; sőt a kanaáni és görög istenek nevei, funkciói között is megfeleléseket
találhatunk. A végső soron mezopotámiai eredet? mitológiai hagyományt tehát "a
kalmárok földje", Kanaán közvetítette Nyugatra. De tudunk-e valamit a kanaániak
vallásgyakorlatáról? Ma már a Biblia mellett a régészet is elegendő információval
szolgál ahhoz, hogy kijelenthessük: a jellegzetesen kevert (szinkretisztikus) kanaáni
kultuszok két fő forrását a babilóni és az egyiptomi okkultizmus jelentette. Babilóni
eredetű, akkád nyelven fogalmazott ómen-könyveket, vagyis jövendőmondásra használt
ékírásos agyagtáblákat találtak a régészek Qatna és Hacór romjainak feltárásakor.
Az állatok belső részéből történő jósláshoz agyagból készített májmodelleket
használtak, amilyenek nemcsak Babilónban, hanem a hettitáknál és Hacórban is előkerültek.
Az akkád nemcsak a kor nemzetközi nyelve volt, hanem a babilóni vallás és kultúra közvetítője
is: bizonyára nem véletlen, hogy Megiddó kanaáni rétegéből a kor "nemzetközi
bestsellerének" számító Gilgames-eposz egy töredéke is napvilágot látott. Ezek
után képzeljük el, hogy a Józsué vezetésével Kanaánba bevonuló zsidóknak olyan
megerősített városokat kellett megostromolniuk, melyeknek lakosai – amellett, hogy a
kereskedelem révén nagy vagyonra tettek szert – a kor legmagasabb műveltségi színvonalán
álltak!

A kanaáni városokban a babilóni befolyás mellett legalább annyira érvényesült az
egyiptomi vallás és kultúra hatása is. Az i. e. XVI–XII. század közötti négyszáz
évben a legfontosabb kanaáni városok Egyiptom h?béresei voltak, bár erről a tényről
– nem tudni, miért – a Biblia nem beszél. A Tel Aviv-i egyetem régészei 1985-ben
fejezték be a Jeruzsálemtől északnyugatra fekvő Afek kanaáni város feltárását. A
leletekből egyértelműen kiderült, hogy a város az i. e. XIII. században egyiptomi
kormányzati központ volt, amely kapcsolatokat ápolt a fentebb említett Ugarittal és a
hettita királysággal is. Egy fajansz tálon a következő hieroglif írással írt
feliratot találták: "Akinek a jó isten életet adott, akit szeret »a varázslásban
hatalmas«, az »ég királynője«"; a tál másik oldalán: "Ré fia, aki olyan,
mint Ré, akit szeret a nagy Ízisz, az isten anyja, aki Denderában lakik". Az edény
II. Ramszesz nevét is tartalmazza, valószínűleg a fáraó felajánlása lehetett egy
templomépület emelésekor. A szöveg még az egyiptológusokat is meglepte, mivel Ízisznek
– a varázslás istennőjének – ilyen fokú tisztelete a hellénisztikus időszak előtt
igen ritkán fordult elő. A városból egy sumer–akkád–kanaáni "szótár" (ékírásos
agyagtábla) töredéke is előkerült, amely a szinkrétisztikus törekvések egyértelm?
bizonyítéka.



A Törvény első két parancsa



A zsidó nép nagy utat tett meg, amíg Ábrahám városából, "a káldeus" Urból, négyszáz
éves kényszer? egyiptomi tartózkodás után bejutott Kanaán földjére, hogy azt
Isten ígéretének megfelelően birtokba vegye. A Szináj-hegyi Törvényadás előtti időből
nincs információnk arról, hogyan viszonyultak az őket befogadó, többségi nemzet
vallásához. Józsefről láthattuk, hogy értett az álommagyarázáshoz, de ezt nem az
egyiptomiaknak köszönhette. Mózesről is tudjuk, hogy "taníttatott az egyiptomiak
minden bölcsességére" (Apcs 7,22), de csodatevő erővel csak Isten személyes elhívása
után lett felruházva, így annak semmi köze nem volt az egyiptomi varázsláshoz. A
Kivonulás után Izraelnek adott Törvény azonban már kifejezetten megtiltotta a zsidóknak
az idegen istenek kultuszában való részvétel bármilyen formáját! Ennek a parancsnak
oly nagy jelentősége volt, hogy a Törvény összefoglalásaként is értékelhető Tízparancsolat
első parancsa mindjárt így hangzott: "Ne legyenek neked idegen isteneid énelőttem!"
(2Móz 20,3) A második parancs a politeista vallásokra jellemző istenábrázolásokat
tiltotta meg: "Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz,
amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld
alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat!" (2Móz 20,4–5a) A mózesi Törvény
azonban ezen túlmenően is szabályozta a kanaánita őslakossághoz való viszonyt:
megtiltotta velük a házasodást, vallási szokásaik átvételét, sőt a zsidók a kanaánita
isteneknek még nevét sem ejthették ki a szájukon. A kanaániták babilóni és
egyiptomi elemekből összegyúrt, okkultista praktikáiban sem volt szabad részt venniük:
"Ha bemégy arra a földre, amelyet Istened, az Úr ad neked, ne tanuld el azokat az utálatos
dolgokat, amelyeket azok a népek művelnek. Ne legyen köztetek olyan, aki a fiát vagy
leányát áldozatul elégeti, ne legyen varázslást űző, se jelmagyarázó, kuruzsló
vagy igéző! Ne legyen átokmondó, se szellemidéző, se jövendőmondó, se halottaktól
tudakozódó. Mert utálatos az Úr előtt mindaz, aki ilyet cselekszik. Ezek miatt az utálatos
dolgok miatt űzi ki előled ezeket is Istened, az Úr." (5Móz 18,9–12)

Olvasson tovább: