Kereső toggle

Az Apokalipszis könyve: végső harc a világért

Németh Sándor írása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Messianizmus és Antikrisztus sorozatunk e mostani tanulmányában a bibliai prófétáknak a történelem végéről szóló látomását foglaljuk össze. Az apokalipszis eseményeit elsősorban János Jelenések könyve alapján mutatjuk be a teológia régi és modern eredményeit egyaránt hasznosítva.


A Jelenések könyvének fő témája a világ fölötti uralomért folyó végső harc. Számos keresztény apolitikus beállítottságú ember, aki a világ és a földi élet problémái és kihívásai elől való kitérés megideologizálására használja fel vallását. Így nem csoda, hogy ez a széles vallási tömeg a világ végső krízisével és felbomlásával foglalkozó prófétai könyvvel vajmi keveset tud kezdeni.

Az Apokalipszis jelenetei materialista és deista megközelítésben sem értelmezhetőek. Ugyanis János apostol világnézetében a transzcendencia nem absztrakció csupán, hanem a láthatónál valóságosabb világ, amelyben az emberek erkölcsi-szellemi magatartása és tettei nagy mértékben befolyásolják a természetfeletti realitás végzéseit és döntéseit. A Jelenések könyve alapján a történelem végkifejletének különlegessége a természetes és a természetfeletti valóság közötti sűrű átjárhatóságból származik. A jelenlegi korszak utolsó éveiben a kettő közötti hagyományos határ eltűnik: a földi civilizáció összeolvad a szellemvilággal, a jó és a gonosz angyalok, démonok realitásával, és szellemi erőkkel kapcsolatban álló figurák kezébe kerül a vezető szerep a politikában, a gazdaságban, valamint a kulturális-vallási életben.
A Jelenések könyve sokkal többet foglalkozik a világ sorsával, mint az egyházéval. János apostol eksztázis állapotában kapott utasítást a "hét gyertyatartó között" álló Jézustól: "Írd meg, amiket láttál, és amik vannak, és amik ezek után lesznek" (Jelenések 1,9). Eszerint az Apokalipszis három fő részből tevődik össze: látomásokból, amelyek által a kinyilatkoztató képekben tárja föl a jövő eseményeit az apostol előtt; a másik rész János korára vonatkozik, de szellemi, erkölcsi üzenetei természetesen ma is megszívlelendők. A kijelentések harmadik része pedig a jövővel kapcsolatos tények, igazságok föltárásából áll. A könyv magyarázatánál az allegorikus, a szó szerinti, valamint a történeti értelmezés törvényszerűségeit egyaránt figyelembe kell venni. A szöveg összefüggései, környezete, valamint a vizsgálandó kijelentéssel megegyező – más prófétai könyvekben található – üzenetek figyelembe vétele alapján lehet megállapítani azt, hogy egy konkrét igeszakasznak mi a leghelyesebb interpretációs kulcsa.
A hét gyertyatartó (menóra) a hét kisázsiai gyülekezet szimbóluma. Ez a szimbólum egyébként azt is igazolja, hogy az apostolok, a korai egyház nem a keresztben, hanem a menórában látta fő jelképét. Más igeszakaszok a keresztben a világnak evangéliumot hirdető Egyház jelét láttatják, a belső önmeghatározás jele azonban a hétágú gyertyatartó volt; ugyanis ez az Egyház igazi identitásának korrekt szimbóluma, amely megfelel az ószövetségi szimbólumrendszer jelentéstartalmának is. A gyülekezetekhez közvetlenül a Szentlélek – Szent Szellem – szól, a hétágú gyertyatartó ugyanis Isten hét Szellemét jelképezi, akit pünkösdkor küldött el az Úr a mennyből Jeruzsálembe a százhúsz tanítványnak. A Szentlélek kiáradását lehet az Egyház születésének tekinteni.
A hét kisázsiai gyülekezet számára a Jelenések könyvének első fejezeteiben adott kijelentések általában dicséretekből, intésekből, a bűn feltárásából, utasításokból, buzdításokból, valamint ígéretekből állnak. Azt a nézőpontot, amely a hét gyülekezetnek adott kijelentéseket az egyháztörténelem hét korszakával azonosítja, absztrakciónak lehet nevezni, mert erre vonatkozóan a szöveg nem tartalmaz direkt utalást. A hét korszakot is két nagy kategóriára osztják fel e nézet hívei. Szerintük az első három gyülekezet – vagyis a korai egyház – már eltűnt a történelem színteréről. A fordulatot a pergamoni gyülekezet korszaka hozta el, amikor az egyház összeházasodott a pogány államhatalommal. Az ezt az eseményt követő négy korszak gyülekezete Jézus Krisztus visszajöveteléig működni fog a Földön. Ennek értelmében a kereszténység négy fő irányzatából választja ki az Úr a dicsőséges és a mártír egyházat, vagyis az úgynevezett menyasszonyt, valamint a nagy paráznát, Babilónt.
Az egyházaknak adott kinyilatkoztatásokat a mennyről szóló jelenet zárja le. János apostol látja, hogy a menny ajtaja megnyílt, és új kijelentést hall: "Jöjj fel ide, és megmutatom néked, amiknek meg kell lenni ezután. És azonnal elragadtatám lélekben (szellemben)." (Jelenések 4,1b–2a) Az apostol látomásában feltűnik a világmindenség középpontja, a királyi trón, s a benne ülő személyt szellemi lények imádják és magasztalják. Ebben a mennyei jelenetben a Messiás, a "megöletett Bárány" mint Júdából származó oroszlán, Dávid gyökere jelenik meg, hogy átvegye a királyi trónon ülő kezéből a hét pecséttel lepecsételt könyvet a szellemi lények és angyalok dicséretének közepette.
Az Apokalipszis negyedik és ötödik fejezetében található trónjelenetet számos teológus az Egyház földi korszakának lezárásaként és Izrael megváltásának kezdeteként magyarázza. A Messiásnak mint a zsidóság vér szerinti leszármazottjának a "trón előtti megjelenése" és az, hogy a jelenkori történelmet lezáró isteni beavatkozásokat tartalmazó könyvet Júda oroszlánja a kezébe veszi, azt jelenti, hogy az elkövetkezendő időszakban a mennyben helyet foglaló Messiás legfontosabb feladata többé már nem az Egyház "táplálása és ápolása", hanem a világ szuperhatalmaival, nemzeteivel, valamint az ezeket irányító láthatatlan, szatanikus erőkkel szembeni harc lesz Izraelért.
A látomás megértésének kulcsát a Mózes könyveiben található "megváltó vérrokon törvénye" tartalmazza. Mózes III. könyvének 25. fejezete alapján a jubileumi év előtt is visszaváltható volt valakinek az ingatlanja, földje, ha a megváltási árat egy közeli vérrokona meg tudta fizetni. Mózes IV. könyvének 35. fejezete szerint e vérrokonnak "vérbosszulóvá" is kellett válnia, ha hozzátartozóját szándékosan megölte valaki. E rokonnak a visszaváltásra és vérbosszúra való jogát az ószövetségi Izraelben a vének – az akkori "önkormányzati vezetők" – előtt igazolnia kellett. Másrészt a testületnek tanúsítania és bizonyítania kellett, hogy a megváltási eljárás törvényes. A Jelenések könyvének 5. fejezetében a mennyben ülésező vének a Messiásról elismerik, hogy a megváltás árát Júda oroszlánjaként és Dávid gyökereként, vagyis a zsidóság vérrokonaként kifizette. Így illetékessége Izrael és a zsidóság megváltására a mennyei törvényszék előtt is megerősítést nyer, és ezután a Messiás betöltheti a "vérbosszuló" rokon szerepét a Földön Izrael és a zsidóság szándékos gyilkosaival szemben. Az Apokalipszis könyve arról szól, hogy Jézus Krisztus a zsidóság megváltó vérrokonaként érvényesíti – ítéletek és csapások által – jogait és illetékességét a történelem utolsó éveiben. A látomásban a mennyei testület nemcsak a megváltó jogait ismeri el, hanem már győztesként is ünnepli, akinek megváltói eljárását győzelem fogja kísérni.

A fékek kioldása

Az Apokalipszis alapeseményei az apostol leírása szerint a hét pecsét felnyitásából bomlanak ki. János világszemlélete alapján a földi eseményeket, embereket, hatalmakat láthatatlan szellemi lények irányítják. A pecsétek felnyitása következtében a világot, a történelmet irányító szellemi erők több évezredes erőegyensúlyába Isten radikálisan beavatkozik. A történelmet addig meghatározó és fenntartó szellemi erőegyensúly felbomlásából természetes nézőpontból előre ki nem számítható, a világra meglepetésszerűen rátörő apokaliptikus eseménysorozat származik, melynek során a szellemi gonoszság és sötétség tényezői előtt a Földön olyan, szinte korlátlan lehetőség nyílik meg, amilyenre az elmúlt hatezer év emberi történelmében még nem volt példa.
Számos teológus szerint az emberi és szatanikus gonoszság egyesülését és földi térnyerését Pál apostol II. Thesszalonikai levelében olvasható előrejelzésének megvalósulása teszi lehetővé, aki szerint a törvénytelenség ("anómia") misztériumának útjából "félre kell tolatnia" annak az erőnek, amely az anómia titokzatos valóságának beteljesedését évezredeken át viszszatartotta a történelemben. A pecsétek fölnyitása szerintük akkor következik be, amikor Isten kivonul a Földről, és a helyét ellensége, a Sátán foglalja el. Ez azt is jelenti, hogy Isten egy időre bolygónkat átadja az emberiség ősi ellenségének, a Sátánnak, akire – és szolgáira – a "megváltó vérrokon" bosszúja irányul majd az apokaliptikus időszak utolsó éveiben.
A próféciák alapján a Sátán "trónra ültetését" az emberiség döntő része, különösen a nemzetközi politikai, gazdasági és vallási elit örömmel üdvözli. A világ démonizálódásában a szabadságot, a hazugságban pedig az igazságot vélik felismerni. A második zsoltár kijelentései ekkor teljesednek be: "A föld királyai felkerekednek, és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az ő felkentje ellen: Szaggassuk le az ő bilincseiket, és dobjuk le magunkról köteleiket!" Az idézetből sokan azt olvasták ki, hogy a világ vezetői végül is a zsidó–keresztény Isten haláláról szóló teóriát magukévá teszik. Ezután elérkezettnek látják az időt arra, hogy az emberiséget úgymond felszabadítsák a zsidó–keresztény hit béklyói alól, és mindent, ami a bibliai kinyilatkoztatással kapcsolatos, megsemmisítsenek a Földön. A pecsétek fölnyitása után az út szabaddá válik az Antikrisztus eljövetele előtt, a halál és a pokol földi uralmának a növekedése, a háborúk, a gazdasági válságok és a különböző súlyos természeti katasztrófák bekövetkezte előtt.
Ezek közepette azonban elindul Izrael megváltásának keserves folyamata, melynek első lépéseként Isten 144 ezer zsidónak kijelenti önmagát. Az apokaliptikus eseménysorozat következő szakasza a hét pecsét felbontása után kezdődik. A hét angyal trombitálása következtében előbb figyelmeztető ítéletek sorozata sújtja bolygónkat, melyek következtében az élő növényzetnek, a tengerek élővilágának és a Föld édesvíztartalékainak egyharmad része elpusztul, valamint a Nap és a Hold fényenergiájuk egyharmad részét elveszítik János apostol látomása szerint. Különösen az utolsó három angyal trombitálását követő események okoznak iszonyatos szenvedést az embereknek a Földön. Az ötödik trombita után az "Abüsszosz kútja" megnyílik, amelyből a mélység sötét szellemi lényei egy Abaddón (Apollión) nevű gonosz angyal vezetésével a felszínre törnek, és öt hónapon keresztül kínozzák és marcangolják az embereket. A hatodik trombita után szintén gonosz angyalok szabadulnak ki fogságukból, akik négyen az Eufrátesztől indulnak el, hogy a nemzeteket világháborúba vezessék, amely János szerint az emberiség egyharmad részének halálát fogja okozni (ha tehát tíz éven belül e világháborúra sor kerülne, akkor kb. 2-3 milliárd ember pusztulását eredményezné).
A hatodik és hetedik trombitaszó közé építette be János a hét mennydörgésről és a két tanúról szóló kijelentéseit. Az Illésre és Mózesre emlékeztető próféták működésének színhelye Jeruzsálem lesz, ahol három és fél éven keresztül prédikálnak. A hetedik trombitálásra a két próféta halála, föltámadása és mennybe való fölemeltetése után kerül sor. A 12., 13. és 14. fejezet az Apokalipszis legfontosabb szereplőit és szerepeit mutatja be. A "Napba öltözött asszony", akinek "lábai alatt volt a Hold, és az ő fejében tizenkét csillagból korona" semmiképpen nem kizárólagosan szűz Máriára utal, mint ahogy azt a katolikusok állítják. Ez a szimbólum ószövetségi víziókból áll össze. A fiatal József azt álmodta egyszer, hogy a Nap, a Hold és tizenegy csillag meghajol előtte, amit Jákób és fiai így értelmeztek: az ifjú látomása szerint Jákób (a Nap), Rákhel (a Hold), József testvérei (a tizenegy csillag) alárendelik magukat Józsefnek. Az álom köztudottan nem aratott osztatlan sikert Izrael családjában, sőt a testvérek között ellenségeskedést idézett elő annak ellenére, hogy néhány évtized múlva beigazolódott igazságtartalma. Más ószövetségi szimbólumokban Izraelt asszonyként állítja elénk a próféta. János apostol víziója tehát elsősorban Izraelre vonatkozik, melynek nagyon értékes tagja Jézus anyja, Mária is. Az Apokalipszis az emberiség megváltójának és szabadítójának a megszülését mutatja be Izrael legfontosabb történelmi küldetéseként. Az ősevangéliumban szereplő "asszony magja" azonos Izrael fiával, Jézussal, aki a földi élete során megerősítette egy szamariai asszonynak, hogy az üdvösség a zsidók közül támadt.
A 12. fejezet Izrael igazi ellenségét, a "nagy vörös sárkányt" is bemutatja. Ez a hatalmas erejű szellemi lény lázadt fel a preádámi korban Isten ellen, és az angyalok egyharmadát követőivé, szolgáivá tette. János víziója bepillantást nyújt az antiszemitizmus és anticionizmus sötét titkaiba is. Eszerint az Izraellel és a zsidósággal szembeni, a történelmet végigkísérő engesztelhetetlen gyűlölet nem természetes, hanem természetfeletti forrásból ered. Az "evilág istene" nem tudja megbocsátani és elfelejteni a zsidóságnak, hogy a világot megajándékozta egy zsidó férfival, aki kereszthalálával és feltámadásával kimondta az ítéletet a szatanikus erők világuralma fölött. A "szülő asszonyt" a "sárkány" azért is üldözi, hogy annak fizikai megsemmisítése által meghiúsítsa Isten tervének megvalósulását a történelemben: a pogány világbirodalmak közel háromezer éves történetének a befejezését, és a messiási korszak eljövetelét a Földre. A valóságos "csillagok háborújában" Isten angyalainak légiói Mihály arkangyal vezetésével az uranoszból kivetik a Sátánt és angyalait. A sátáni erők Földre való költözése és inváziója következtében a földi civilizáció a mostani állapotához képest is radikális degeneráción megy keresztül, melynek végeredménye az antikrisztusi világbirodalomnak és magának az Antikrisztus személyének feltűnése lesz.
Ebben a világban a prófétai látás szerint nincs helye a hagyományos szellemi-erkölcsi értékeihez ragaszkodó zsidóságnak, valamint a ténylegesen keresztény hívőknek sem. A 13. fejezetben János apostol az Antikrisztus személyét és rendszerét állítja fókuszba. A kérdéssel részletesebben foglalkozunk sorozatunk következő írásában.
A Jelenések könyvének 14. fejezetében János a Messiásról és az őt követő seregről szóló látomását állítja előtérbe. Ezzel nyilvánvalóan az a célja, hogy még nyomatékosabban figyelmeztesse olvasóit az Antikrisztus követésének súlyos következményeire, ugyanis a sötétség hercegének műve, Babilón öszsze fog omlani, és maga alá temeti a birodalmat alkotó nemzeteket is.

Megsemmisítő csapások

A hetedik angyal trombitálásából bontakozik ki az úgynevezett "hét utolsó csapás", melyek Isten megsemmisítő ítéleteit tartalmazzák. János itt szintén ószövetségi szimbólumot használ föl. Számos próféta szólt Isten haragjának poharáról, melynek az emberiségre való kiöntésére akkor kerül sor az apostol szerint, amikor "beteljesedett az Istennek haragja". A próféták látása szerint Isten visszatartja a haragját. Mintegy pohárba gyűjti, míg az meg nem telik. Ezután a Mindenható a pohár tartalmát ráönti a haragot gerjesztő teremtményeire. A hét pohár azt is jelenti, hogy Isten haragja igazságos és teljes. Ezekre a megsemmisítő ítéletekre az apokaliptikus korszak utolsó három évében kerül sor, vagyis ezek az események tetőzik az apokaliptikus éveket. Az első csapás az emberek testére zúdul. János szerint Isten mindenkit súlyos bőrbetegséggel sújt, "akiken vala a fenevad bélyege, és akik imádják vala annak képét". A második pohár kitöltésének nyomán minden élőlény elpusztul a tengerekben. A harmadik csapás a folyók vizeit vérré változtatja, és ennek következtében szinte minden csapból vér folyik. A negyedik csapás a Föld fölmelegedését idézi elő. Az ötödik csapás sötétséggel bünteti meg az Antikrisztus székhelyét, országát. A hatodik csapás az Eufrátesz folyót kiszárítja, így a keleti hatalmak kétszázmilliós hadserege előtt szabaddá válik az út az utolsó világháború fő színtere, Armageddón felé. A hetedik pohár kiöntése nyomán János apostol látása szerint bolygónkat olyan hatalmas földrengés sújtja, melynek következtében a világ nagyvárosai elpusztulnak, szigetek, hegyek tűnnek el, és jelentős mértékben megváltozik bolygónk földrajzi színtere.
E megsemmisítő csapások idején pusztul el a két Babilón, melyről János részletesebb képet ad könyvének 17. és 18. fejezetében. A régi Babilón nevének szereplése az Apokalipszisben azért is meglepő, mert a város a könyv keletkezésének idején már romokban hevert. A kijelentések pedig úgy beszélnek a városról, mint amely a történelem egyik kulcsszereplője egészen a Messiás viszszajöveteléig. Babilón az Ószövetségben gonosz birodalmáról, bálványimádásáról, a vallás és a hatalom szoros összefonódásáról, egységéről, valamint Jeruzsálemmel való rivalizálásáról és a nemzetek elnyomásáról, kifosztásáról volt hírhedt. Ezeket az ismérveket mind megtalálhatjuk János könyvében a "vörös fenevadon" lovagló asszony képében, akinek székhelye egy hét dombon épült városban található. Az apostol szimbólumát köztudottan a legtöbben Rómával azonosították. A korai keresztények Rómát valóban Babilón politikai, vallási és szellemi utódjának tekintették. Péter Babilónból írta levelét az egyházhoz, holott az ősi városban nem járhatott. Minden valószínűség szerint Babilón az ő levelében is Rómát jelenti. Az Apokalipszis értelmezésének egyik kényes és fogas kérdése az, hogy János szimbólumát vajon csak az ókori pogány Rómával, vagy a katolikus Rómával is azonosítani kell-e. A futurista megközelítés azért sem népszerű a katolikus világban, mert a negyedik világbirodalom végső kiteljesedését a jelenlegi korszak utolsó éveibe helyezi, amelyből logikusan következik a katolikus Róma történelmi és eszkatológiai szerepének az Apokalipszis kijelentései alapján való értékelése. János apostol a vallási Babilón és a neopogány világbirodalom közötti kapcsolat két korszakáról tesz említést. Az elsőben a vallás vezető szerepet tölt be a birodalomban, míg a másodikban a világi hatalmasságok felszámolják a vallás elsőbbségét, és ennek helyét az Antikrisztus személyének a kultusza foglalja el. A 18. fejezetben szereplő "Babilón" és a "nagy parázna" (17. fejezet) között számos azonosság áll fenn János látomása szerint. A második Babilón fő tevékenysége gazdasági jellegű. A kettő között az is különbség, hogy a második Babilónt Isten ítélete semmisíti meg.

A boldog vég

A Jézus által "nagy nyomorúságnak" nevezett időszakról szóló víziók után János apostol egy mennyei ünnepségről ad képet. A "Bárány menyegzőjének" nevezett eseménynek hirtelen vége szakad. Az ég újra megnyílik, és véráztatta ruhában feltűnik a "vérbosszuló rokon". A Messiás–király vérbosszúja az Izraelt jogaitól megfosztó és megnyomorító antikrisztusi világra zúdul (ő kényszeríti a nemzeteket "a mindenható Isten haragja hevének borsajtójába"). Ezután a Messiás viszszajöveteléről szóló tudósításnak és az azt követő fontosabb eseményeknek: az Antikrisztus hadserege legyőzésének, a Sátán megkötözésének, a nemzetek ítéletének, az első feltámadásnak és az ezer évig tartó messiási korszak megalapításának felvázolása következik. Az apostol víziója szerint az apokalipszis végén egy újabb lázadás (Góg és Magóg) rázza meg bolygónkat, amely Isten utolsó ítéletét vonja maga után. A könyv az új égről, az új földről, valamint az új Jeruzsálemről szóló látomással fejeződik be.

(Sorozatunk következő részében a bibliai próféták Antikrisztus-portréját vázoljuk fel)

Olvasson tovább: