Kereső toggle

A próféták és az apokalipszis

Németh Sándor írása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A messianizmusról és Antikrisztusról szóló sorozatunk e mostani részében a bibliai próféták apokalipszis-értelmezésének alapvonalait vázoljuk fel, hogy azután Antikrisztus-koncepciójukat is közelebbről megérthessük.


A vallási irodalom apokaliptikus műfaja napjainkban a virágkorát éli. Egyre többen vállalkoznak a Biblia jövőre vonatkozó kinyilatkoztatásainak feltárására és értelmezésére. Az ószövetségi Izraelben a próféták feladata a szellemi, örökkévaló értékek képviselete volt. Az Írás ezeket a karizmatikus embereket több névvel is jelöli, mint például: Isten szószólói (héberül "náví"), akikhez szólt az Úr; a "návík" pedig tolmácsolták a kijelentéseket a népnek, ezért hangzik el a Szentírásban 3808-szor az "így szól az Úr" formula, amellyel azt jelezték a próféták, hogy kijelentéseik által nem a saját gondolataikat adták közre, hanem Isten beszédét. A "náví" elnevezés azokra a szent emberekre vonatkozott, akik Istentől felhatalmazást kaptak arra, hogy az Úr nevében beszéljenek.

A görög "profétész" kifejezés jelentése nem feltétlenül azonos az "előre megmondóval", ugyanis a próféta elsősorban Isten szócsöve, aki a Mindenható előtt állít valamit, és hitelesen beszél a Szentlélektől kapott karizmatikus ajándéka által. Prófétálása vonatkozhat a múlt eseményeire, a jelenre és a jövőben bekövetkező események előrejelzésére. A hellén–római kultúrában a prófétálás eseményébe beletartozott a jóslás, jövendőmondás is, amelyet okkult rítusok nyomán adtak közre varázslók, sámánok vagy pogány kultuszok papjai. A Szentírás élesen elválasztja a jövendőmondást a prófétálástól. Az utóbbira Isten Szelleme – héberül "rúach"-ja – tette képessé a "návít", míg a jóslást démonikus tevékenységként betiltotta a Törvény Izraelben.
A prófétákat az Ószövetségben "látóknak" ("róe") is nevezték. Ez az elnevezés a próféták eksztatikus vonására utal. A Szellem emberei gyakran látták is különböző dimenziókban az Úr üzenetét és jövőre vonatkozó tervét. Az Isten természetfölötti világába, illetve a történelmi személyek, események mögötti láthatatlan szellemi erőkbe való belátásra és azok hiteles ismeretére, értelmezésére szintén Isten "rúach"-ja tette képessé a prófétákat. Ezt a képességet nem a természetükben hordozták, hanem valójában a rajtuk lévő "isteni kenet" megnyilvánulása volt. Ezért az igaz próféták tevékenységüket minden esetben csak az Istentől való természetfölötti "felkenetés" után kezdték meg.
A prófétai látásnak különböző formái és dimenziói vannak, melyeket karizmatikus megtapasztalásoknak, látomásoknak is nevez a vallásos irodalom. A legteljesebb prófétai látás az úgynevezett "jelenésekből" származott, amikor Isten vagy angyalok olyan módon mutatták meg önmagukat, hogy a próféta fizikai érzékszervei által is megtapasztalhatóvá váltak. A próféta fizikai szemeivel is látta azt, aki a kijelentést adta. Az ilyen típusú természetfölötti események nemcsak a szemnek jelentettek különös élményt, hanem a többi érzéket is meglepte a váratlan esemény. Ennek a megtapasztalásnak objektív, valóságos tartalma van, amely erőteljes szubjektív élményt is eredményez. A "jelenést" a természetfölötti valóság hozza létre akkor, amikor a látható világ konkrét terében, idejében megjelenik, és érzékelhetővé válik a próféta számára. Ez a természetfölötti esemény nem feltétlenül hoz létre a prófétában eksztatikus állapotot, gyakran "testben marad", és fizikai szerveivel tapasztalja a láthatatlant. Ilyen élményben volt része Ábrahámnak, amikor az Úr két angyal társaságában meglátogatta Mamré tölgyesében, és ennek során közösen étkeztek. Mózesnek is több ilyen típusú megtapasztalásban volt része. Az apostoloknak Jézus többször is megjelent a föltámadása után, tanította követőit, és együtt étkezett velük. Ezt a szintű találkozást az ufológiában negyedik dimenziójú vagy nulladik típusú találkozásnak nevezik, természetesen teljesen más aspektusból.

Eksztatikus emberek

Az eksztatikus állapotban vagy elragadtatásban viszont a fizikai érzékszervek működése lecsökken, a belső szellemi képességek tevékenysége felerősödik, és ezek által látja a próféta a képi kijelentést (vízió). Az eksztázis pozitív bibliai fogalom: az isteni természetfölötti erőhatás beavatkozásának következtében létrejövő állapot, melyben a próféta szelleme kilép saját természetes állapotából, pszichoszomatikus függőségéből, és szellemben egységbe lép a kijelentést adó transzcendens személylyel. Az elragadtatás elsősorban szubjektív élmény, az azt kiváltó láthatatlan realitás empirikusan nem tárja föl önmagát a külső megfigyelő előtt. Az eksztázis akkor szent, ha Isten bocsátja valakire: ezt nem lehet az embernek kezdeményezni, kierőszakolni, mert az ilyen manipulatív praktikák által az ember szelleme a semmibe lép ki, ami súlyos károsodást okozhat a személyiségében.
Ezzel szemben az Istentől származó elragadtatásban az Úr helyezi át az ember szellemét a láthatatlan valóságába, hogy többek között vizuális formában is közölje a próféta szellemével titkait. A látomást Isten kegyelmi ajándékának tartja a keresztény teológia. Az elragadtatásban részesülő ember magatartásában furcsa és ideiglenes változások következhetnek be, ugyanis akikre Isten eksztázist bocsát, azok önkívületi állapotba is kerülnek, amelyben természetes éntudatukat részben vagy teljes egészében bizonyos időre elhagyják.
A bibliai természetfölötti élménynek semmi köze nincs az epilepsziához vagy olyan transzállapotokhoz, melyeket kultikus gyakorlatok, zene, drog vagy más kémiai anyagok stb. váltanak ki valakiben. A próféta szelleme gazdagabban tért vissza az Úrtól a lelkéhez és a testéhez az eksztázis után. A kijelentés tolmácsolásában a nép felé már a próféta egész személyisége szerepet játszott. Péter apostolra az Úr eksztázist bocsátott Joppéban, hogy látomás által megmutassa számára: elérkezett az idő a pogány népek evangelizálására. Pál apostol többször is eksztázisba került még apostoli szolgálatának megkezdése előtt. Az apokaliptikus irodalom legtekintélyesebb forrásának, a Jelenések könyvének tartalmát János apostol szintén eksztázis állapotában látta és értette meg. "Szellemben voltam ott az Úrnak a napján" (görögül "egenómén en pneumati en té küriaké hémera"). A próféciák születésének körülményeit feltétlenül meg kell értenünk a helyes interpretáció érdekében.
A próféták könyveinek megértésében az is komoly nehézséget okoz, ha a tanulmányozó figyelmen kívül hagyja azt, hogy a képi kijelentésben (vízió) a próféta nem kronológiai menetrend szerint vázolja föl a bekövetkezendő eseményeket. A prófétai távlat nem azonos a mi időérzékelésünkkel. Az eksztázisban a próféta kilép az idő szférájából és belép az idő feletti birodalomba, ahonnét a múlt, jelen, jövő egységes összefüggő valóságként látható. Az időt a halandóság és a rothandóság osztja fel erre a három kategóriára, s ez különösen az ember tudatát, életérzését determinálja. Isten létezési formájában semmi nem múlik el: minden, amit tett az Örökkévaló, az változhatatlan, örökérvényű marad. A próféta a kinyilatkoztatás folyamán Istentől kap "szemüveget", hogy az örökkévalóság szemszögéből lássa az időt. Ebben a prófétai távlatban a múlt, jelen, jövő eseményei egy képet alkotnak, a próféta egymás mellé helyez olyan eseményeket, melyek történelmi megvalósulása között több évezred is elmúlik a Földön. Figyelembe kell venni a prófétai távlat e törvényszerűségét, például a Messiásra, művére, valamint uralmi korszakára vonatkozó kijelentések értelmezésénél, vagy a Babilónra vonatkozó prófétai képek megértésénél is. A prófétai látomást egyes esetekben kiegészíthetik konkrét időmeghatározások is. Dániel próféta és János apostol egyaránt pontosan meghatározzák az Antikrisztus uralkodásának időtartamát is könyveikben.
A zsidók a prófétákat "őrállóknak" ("cófím") is nevezték, akik szellemi, erkölcsi értékek alapján a nép Isten általt rendelt őreiként vigyáztak, figyeltek, hogy Izrael megőrizze a szövetség igéit, és meghallja az Úr szavát. A "cófím" elnevezés a prófétákat történelemben élő emberekként jellemzi, akik saját korukat az isteni kijelentés világossága alapján értelmezik, és ebből kiindulva figyelmeztetik, intik a népet. Szorgalmazták az Istennel való kapcsolat helyreállítását. A próféták őrállóként álltak szemben az erkölcstelen királyokkal, papokkal; és a hatalommal szemben, ha indokolt volt, ellenőrzői ellensúly-szerepet is vállaltak. Emiatt szinte minden prófétának üldöztetésben volt része. A nemzet lelkiismereteként kíméletlenül szembesítették Izraelt a saját bűneivel, a megtérés elmaradása miatt súlyos ítéletet mondtak ki szeretett népükre, de tanácsot is adtak és vigasztalták az Isten ítéletétől szenvedő honfitársaikat. Az őrállói felelősség, a közéletben való szerepvállalás meghatározta például Ézsaiás és Jeremiás magatartását.
A prófétát Isten emberének vagy a Szellem emberének (ís-harúach) is nevezi az Ószövetség, amely kifejezések azt jelzik, hogy a próféta nemcsak a száját, hanem a teljes személyiségét, életét átadta az Örökkévalónak, és az Ő állandó szolgájaként élte le a földi életét. Megszentelt emberekként is egyéni sajátosságokkal rendelkeztek, különbözött a stílusuk, társadalmi helyzetük, az üzenetük, és nem minden próféta örökítette meg írásban próféciáit. Tévednek azok, akik a prófétákban csupán médiumokat, beszélő szerszámokat, eszközöket látnak, akiken keresztül az isteni kijelentés átfolyt. A próféták erős egyéniségek voltak, akik az inspriációt különböző formában dolgozták fel és közvetítették, így könyveikben felismerhetőek egyéniségük sajátosságai is.

A jövő leleplezése

Az apokaliptikus jellegű prófétai könyvek fő üzenete a jövő föltárása. Dániel próféta, aki magas állami tisztségeket töltött be Babilónban, a "nemzetek korszakát" emberi test képében, egy organizmusban láttatja, melyet négy korszakra (arany, ezüst, réz, vas-agyag) osztott fel. A próféta Istent a történelem Urának is látja, aki meghatározta a világtörténelem keretét, főbb állomásait, amelyek között a jó és a rossz, a világosság és a sötétség, az élet és a halál látható és láthatatlan erői harcolnak egymással. A kegyetlen és embertelen kozmikus konfliktusnak egyik fő szférája a hatalom, amiért az ószövetségi Izrael bukása után éleződött ki különösen a küzdelem, amikor is Isten dicsősége ("sekina") eltávozott a Földről. Az Úr dicsőségének visszavonulása következtében Izrael hanyatlásnak indult, majd a zsidó állam összeomlott, a sekina lakhelye, a Templom elpusztult, s a zsidók elveszítették a földjüket az asszír, majd a babilóni fogságravitelkor. A próféta történelmi szemlélete szerint a "nemzetek korszaka" a Krisztus születése előtti 8. századtól kezdődött el, melynek lényeges vonása Dániel szerint az, hogy a világ fölötti hatalom pogány nemzetek kezébe került, s a zsidók a pogány szuper-világbirodalmak alattvalói lesznek, akik Jeruzsálemet is birtokolni fogják.
Dániel próféta a világtörténelem négy legfontosabb birodalmáról is ad kijelentést. Ezek az újbabilóni (Kr. e. 612–538.), a méd-perzsa (Kr. e. 538–333.), a görög-makedón (Kr. e. 330–133.) és a római világbirodalom (Kr. e. 133-tól a Messiás visszajöveteléig). Az első babilóni fogság után Izrael nem nyerte vissza függetlenségét, csupán engedélyezték számukra az "erec"-re való visszatérést, a jeruzsálemi Templom felépítését, de Júdea a pogány világhatalmak ellenőrzése alatt állt továbbra is. Jézus Krisztus első eljövetele sem hozott ezen a területen változást. Sokkal nyomorúságosabbá vált a zsidó sors, különösen Krisztus után 70-től, amikor Titus légiói elfoglalták Jeruzsálemet és a Templomot elpusztították. Ezután vette kezdetét a nagy száműzetés a zsidók életében, a világhatalom pedig és Jeruzsálem közel két évezred óta a pogányok kezében van.
Az Antikrisztusról szóló irodalom számára különösen fontosak Dánielnek a harmadik világbirodalom "kis szarvára" (Dán 8:8–14, 21–25), a negyedik világbirodalom "kis szarvára" (Dániel 7:7–8, 23–26), valamint a mindkettőre vonatkozó kijelentések (Dániel 11:2–4). Az első kis szarvra vonatkozó kijelentések IV. Antiokhosz Epiphanész (Kr. e. 175–163.) személyében és tevékenységében teljesedtek be, akit az apokaliptikus vallási műfaj az Antikrisztus egyik fontos előfutárának tart. A negyedik birodalom kis szarva lesz az Antikrisztus, akivel a pogányok korszaka lezárul. Dániel szerint ezután veszi kezébe az igazi Messiás a világ fölötti hatalmat, és új korszak kezdődik el az emberiség sorsában: Isten országa eljön a Földre.
Dániel próféta a világtörténelem két fő vonulatát vázolja föl a könyvében. Az egyik történelmi vonulat tudatosan pusztítja mindazt, aminek valami köze van Istennek az emberiségre és népére vonatkozó tervéhez és munkájához. Ennek az irányzatnak a végcélja az Antikrisztus. A történelem végén – látása szerint – ezeknek az erőknek a kezébe kerül a világhatalom, amely először szövetségi rendszerben áll fel ("7 fej és 10 szarv"), amelyből az Antikrisztus szervez egységes világbirodalmat. A végcél megvalósulásakor azonban nyilvánvalóvá válik, hogy ez a szatanikus történelmi vonulat eleve vereségre ítéltetett a történelem Ura által. A pogány hatalmak történelmi pályafutását lezáró apokaliptikus képeket János apostol jegyezte fel a Jelenések könyvében. A másik történelmi vonulatot a próféták és az apostolok képviselik, akik egybehangzó állítása szerint a történelem igazi végcélja a Messiás, aki megszabadítja az emberiséget az Antikrisztustól és rendszerétől.
Az Újszövetség utolsó kanonikus könyve, a Jelenések a fő forrása a világ jelenlegi korszakának végével kapcsolatos teóriáknak, találgatásoknak. Ezt a prófétai művet János apostol Domitianus (Kr. u. 81–96.) római császár uralkodása alatt írta egy, a görög partok közelében található sziklás szigeten, Pathmoszon, ahová a korai egyházat üldöző impérium ura száműzte az akkori kereszténység legtekintélyesebb, agg korú apostolát. Iraeneus (Kr. u. II. század) keresztény író szerint a Jelenések könyve "nem túl régen, csaknem a mi időnkben, Domitianus uralkodása vége felé" keletkezett. A római hatalom és a korai egyház közötti kapcsolat elmérgesedését a császárkultusz idézte elő. A vallási pluralizmusáról és toleranciájáról híres birodalomban a császárkultusz volt a hivatalos államvallás, ezért ezt az államhatalom istenítésének is lehet értelmezni, amely a politikai egység vallási elismeréseként funkcionált az impériumban. A súlyos paranoiában szenvedő császár megkövetelte, hogy személyét "dominus et deus"-ként imádják. Természetesen a korai római totalitarizmust, császárimádást az őskeresztények elutasították. Az apostol látása szerint az első század vége felé kialakult római birodalmi szisztéma és annak vallási kultusza, melyben a messiási címeket a birodalom első emberére, a császárra vonatkoztatták, előképe annak az antikrisztusi világhatalomnak, amelybe a nemzetek korszaka torkollik a világtörténelem végkifejletében.
Az idős apostol a tényleges kereszténység és a világ közötti kibékíthetetlen ellentét miatt a világot kárhoztatta, amely szerinte "gonoszságban vesztegel", s amelyet Isten ítélete fog megsemmisíteni. A Jelenések könyve a jelenlegi világkorszakot, és ezen belül is a negyedik világbirodalom pályafutását lezáró ítéletről ad közre képeket. Az apostol művét görögül írta, eredeti címe Apokalüpszisz Ióannú. A könyv magyar elnevezése nem fedi teljesen az eredeti tartalmat, ugyanis az "apokalüpszisz" szó jelentése valaminek vagy valakinek a leleplezésére, felfedésére utal. János apostol könyvében ez a kifejezés a lepel eltávolítását, félrehúzását jelenti a jövőről: a jövő leleplezését, valamint az ezzel kapcsolatos tények, igazságok felfedését. Az apostol már könyvének első mondatában leszögezi, hogy az apokalüpsziszt angyal közvetítésével Jézus Krisztustól kapta: "Jézus Krisztus kijelentése (apokalüpszisz), amelyet adott néki az Isten, hogy megmutassa az ő szolgáinak, amiknek meg kell lenni hamar. Ő pedig elküldvén azt az ő angyala által, megjelenté az ő szolgájának, Jánosnak." (Jelenések 1:1)

Allegorikusan vagy szó szerint?

A Jelenések könyve értelmezésének négy fő irányzata található meg a keresztény világban. A preterista értelmezés szerint a könyv erkölcsi felháborodást, ítéletet fejez ki a saját kora visszásságaival szemben. Így szimbólumrendszere a domitianusi kor viszonyaira utal, és nem tartalmaz jövőre vonatkozó kijelentést.
A könyv idealista értelmezése szerint az apokalüpszisz a jó és a gonosz, az élet és a halál közötti örök harc szimbóluma, ezért János látomásait nem lehet azonosítani sem a múlt, sem a jövő eseményeivel, mert ezek a szimbólumok valójában trendek vagy ideálok. Az idealista értelmezés a preterista felfogáshoz hasonlóan tagadja a prófétálás egyik lényeges vonását, az "előre megmondást". Az apokalüpszisz képeit spiritualizálja és így azokat megfosztja profétikus jellegüktől, valamint a jövendölést elválasztja a konkrét történelmi beteljesedéstől. Krisztus istenfélő zsidó kortársai, maga Jézus is, sőt a korai egyház egészen a második század végéig a jövőre vonatkozó bibliai próféciákat szó szerint értelmezték. A III. században Órigenész – Philón nyomán – megkísérelte a teológiát Platón filozófiájával harmonizálni, a Jelenések könyvének szimbólumrendszerét és kijelentéseit allegorikusan értelmezte, s ezzel alapot teremtett az idealista magyarázatok számára. Augustinus ezt csak részben módosította később, aki a jövőre vonatkozó próféciákat allegorikusan, a nem jövőre utaló kijelentéseket pedig szó szerint értelmezte. Az idealista értelmezés teljesen ellentétes az apokalüpszisz eredeti céljával, ugyanis a kijelentések idealista értelmezése nem felfedi, hanem sűrű, áttekinthetetlen ködfelhőbe burkolja a jövőre vonatkozó próféciákat.
A történeti értelmezés szerint János apostol könyve szimbolikus formában fölvázolja az egyház
történelmét pünkösdtől Krisztus visszajöveteléig. A historizáló felfogás értelmében a Jelenések könyve a történelem naptára, melynek szimbólumai az elmúlt két évezred nagy fordulatait ábrázolják. Ez a megközelítés az értelmezés számára szinte határtalan teret biztosít. Nem csoda, hogy az e nézetet vallók interpretációjában a szubjektivizmusé a főszerep, ugyanis a historizáló értelmezés keretében szinte nem született az Apokalüpszisznek két azonos értelmezése. A historizálás a Jelenések könyve körül zavart keltett és kitalációk irrealizmusát építette föl, s ez nem tett jót a Biblia hitelességének sem.
A legutóbbi évtizedekben a Jelenések könyvének futurista értelmezése egyre népszerűbb és elfogadottabb, annak ellenére, hogy bizonyos apokaliptikus szimbólumok magyarázata vitatható. Az irányzat képviselői a Jelenések könyvének első három fejezetét történeti aspektusból értelmezik. Álláspontjuk szerint a gyülekezetekkel foglalkozó igeszakaszok János apostol korában élő közösségekre vonatkoznak, vagy a hét ázsiai gyülekezet az egyháztörténelem hét olyan szakaszát képviseli, amely az apostoli kortól Krisztus visszajöveteléig terjed. Felfogásuk szerint a könyv 4. fejezetétől fogva az egyház mint egységes organizmus nem szerepel földi intézményként. Értelmezésük szerint a könyv fejezeteinek nagy része az "utolsó évhéttel" (sávúa) foglalkozik, amelyet Jézus "nagy nyomorúságnak" (tribuláció) nevezett. Az Antikrisztus ekkor lesz a világesemények központi figurája.

(A tanulmányt sorozatunk következő részében folytatjuk)

Olvasson tovább: