Kereső toggle

Új elméletek az exodusról

Isten hegye nyomában

Indiana Jones Arábiában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A karácsonykor egyidejűleg több mint ötven országban bemutatott "Egyiptom
hercege" cím? film újra reflektorfénybe állította a zsidóság máig legnagyobb
prófétájának tartott Mózes alakját. Világlapok öles cikkekben kutatták az
"igazi" Mózes kilétét, megszólaltatva a bibliai régészet, a történettudomány
és a teológia jeles képviselőit. Alábbi cikkünkben ott folytatjuk Mózes
történetét, ahol a film abbahagyta: a Kivonulást követő negyven éves pusztai
vándorlásnál. A kérdés aktualitását egy nemrégiben magyarul is megjelent –
szenzációsnak reklámozott – felfedezés adta. Két amerikai kutató nem kevesebbet
állít, mint hogy megtalálta a valódi Sínai-hegyet: Mózes oltárát, a tizenkét
zsidó törzset jelképező oszlopokat és az aranyborjú talapzatául szolgáló
kőrakást – Szaúd-Arábiában.



A kivonulás fáraója

A Biblia szövegében több helyütt is találunk pontos kormeghatározásokat, így a
zsidók Egyiptomból történt szabadulását illetően is. A Királyok első könyve
szerint az exodus 480 évvel az első jeruzsálemi Szentély felépítése előtt ment
végbe, vagyis ha a Templom építését kb. i. e. 950-re tesszük, akkor a kivonulás
időpontja i. e. 1430 körülre jön ki, Mózes életét pedig kb. 1510–1390 közöttre
datálhatjuk. Ez a történettudomány mai állása szerint a XVIII. egyiptomi uralkodó
dinasztia: I–III. Amenhotep fáraó idejének felel meg.

Hogyan lehetséges akkor – tehetnénk fel a kérdést – hogy a tudomány és a
közvélemény is a csaknem kétszáz évvel később élt II. Ramszeszt tartja a
"kivonulás fáraójának"? Ennek az az oka, hogy a XIX. század második felétől
rohamléptekkel fejlődő ókortudomány számos ponton ellentmondásokat vélt felfedezni
az általa feltárt dokumentumok és a Bibliában leírt események között. Így volt ez
a kivonulást illetően is. Mózes első könyvének első fejezete szerint egy meg nem
nevezett fáraó zsidó rabszolgákkal – Mózes kortársaival – építtette fel két
városát, Pithomot és Ramszeszt. Egyiptomi dokumentumokból tudjuk, hogy az előbbi
város újjáépítését II. Ramszesz (i. e. 1290–1224) szorgalmazta, és Per-Ramszeszt
is ő építette ki katonai bázis céljából – mint azt a hildesheimi múzeum
régészei kimutatták a kilencvenes évek elején végzett feltárásaikon. További
érvként szolgált eddig a késői (Ramszesz-kori) kivonulás mellett az, hogy a tudósok
szerint Kanaán földjén ekkor még nem léteztek a Mózes könyvében említett
filiszteusok, akik a "tengeri népek vándorlásával" (i. e. XII. század) telepedtek
be Izrael tengerparti vidékeire. A kivonulás útvonalába eső Edom és Moáb pedig –
állították a történészek – csak a IX–VIII. században állt össze egységes
királysággá. Ezeket az ellenvetéseket a szakirodalomban mindmáig tényként
kezelték, amit az is mutat, hogy az amerikai rajzfilmben szereplő fáraó (akit az
alkotók, élve művészi szabadságukkal, Mózes "mostohatestvéreként" tüntettek
fel) egyértelműen II. Ramszesszel azonosítható.

E történeti érvek azonban – és ezt fontos figyelembe vennünk – különféle
érték? forrásokra alapozott hipotézisek, amelyek érvényességét egyrészt újabb
dokumentumok előkerülése, másrészt az interpretációs módszer megváltoztatása is
megkérdőjelezheti. Nézzünk erre két példát a kivonulással kapcsolatban. A múlt
század vége óta ismert az az egyiptomi sztélé, amelyet Merneptah fáraó i. e.
1207-ben abból az alkalomból állított fel, hogy csapatai elfoglalták és
végigpusztították az akkori Kanaán legnagyobb részét, köztük Izraelt is: "Izrael
népe elpusztíttatott, magja nincs többé" – mondja a szöveg. Először is:
Merneptah állítását arról, hogy Izrael elpusztíttatott, természetesen nem kell
komolyan venni, hiszen Izrael ma is létezik. Másrészt egyiptológusok kimutatták, hogy
a "magja nincs többé" nem metaforikusan, hanem szó szerint értendő: "vetései,
fái és termése felprédáltatott". Mi következik ebből? Az, hogy ha a kivonulás
valóban II. Ramszesz korában, vagyis valamikor i. e. 1290–1224 között ment végbe,
aligha lehetséges, hogy Merneptah seregei egy emberöltővel később már egy egységes,
letelepedett életmódot folytató (földet művelő!) Izraellel találták volna magukat
szemben. A kivonulás és a honfoglalás befejezése, vagyis Izrael végleges
letelepedése között ugyanis több száz év telt el, ami csak a "korai" kivonulás
esetén teljesül. (Izrael 300 évig lakott Hesbonban és az Arnon-folyó völgyében a
moabitáktól elfoglalt városokban – mondja az egyik izraeli bíra, Jefte az
ammonitáknak a Bírák könyvében.)

Az elmúlt évek kutatásai választ adtak a filiszteus-kérdésre is. A Biblia több
helyütt is megemlíti, hogy a filiszteusok Kaftórból, vagyis Krétáról származtak.
Mózes ötödik könyve is kaftoreusokként, vagyis "krétaiakként" említi őket. Az
Égei-tenger vidéki befolyást egészen a legutóbbi évekig valóban nem lehetett
kimutatni Palesztina területén az i. e. XII. század előttről. Ekkor azonban német,
osztrák és izraeli régészek mind a Nílus-deltában (Tell ed-Daba), mind az izraeli
tengerparton (Tel Kabiri) eredeti krétai stílusú szentélyeket találtak az i. e. XV.
századból, vagyis a kivonulás feltételezett "korábbi" idejéből. Nagyon is
valószínű, hogy a többi kérdés megoldásában is történik még előrelépés a
jövőben.

Az átkelés helye

A bibliakritika másik kedvenc vesszőparipája a zsidó és keresztény hagyományban
"Vörös-tengeri átkelésként" rögzült exodus cáfolata azon az alapon, hogy a
héber szöveg szerint a zsidók nem is a Vörös-tengeren, hanem a Jám Szúfon, azaz a
"Nádas-tengeren" haladtak keresztül, amely minden bizonnyal valamiféle mocsár
lehetett csak. E nyelvészeti érvekre alapozott teória szögesen szemben áll a bibliai
hagyománnyal, amely szerint az átkelés nem egy bokáig érő gázlón ment végbe.
Közvetlenül az események után Mózes így emlékezett meg a drámai eseményről: "A
fáraó szekereit és hadát tengerbe vetette, válogatott harcosai a Vörös-tengerbe
fúltak. Mélység borította be őket, kőként merültek az örvénybe. (…) Haragod
szelétől tornyosult a víz, gátként megálltak a futó habok. Megmerevedett a
mélység a tenger szívében. (…) Ráfújtál szeleddel, a tenger elborította őket.
Elmerültek, mint ólom a hatalmas vízben. (…) Amikor a fáraó lovai a harci kocsikkal
és a lovasokkal együtt a tengerbe értek, visszafordította rájuk az Úr tenger
vízét, de Izráel fiai szárazon mentek át a tenger közepén." Mindez aligha lett
volna lehetséges egy mocsárban…

Az egyiptomi papiruszforrások pa-csuf néven említik a Nílus keleti deltájában mai
napig is megtalálható Manzelah-tó területét, amelyet az ókorban Hórusz-tónak
neveztek. Ez nyelvészetileg és topográfiailag is megfeleltethető a kivonulás helyén
található Jam Szúffal. Az egyik forrás azt is elárulja, hogy a mély víz? tó
Per-Ramszesz közelében volt. A Hórusz-tó (egyiptomi nyelven si-Hór) neve egyébként
nem volt ismeretlen a későbbi zsidó irodalomban sem. Jesaja (Ézsaiás) mondja a
föníciai kereskedővárosról, Türoszról: "Sihór veteménye és a Nílus aratása
volt jövedelme". A héber Jam Szúf elnevezés tehát a Manzelah-tóra
vonatkoztatható, amely nem a Vörös-tenger, de nem is egy sekély víz? mocsár!

Egyes feltevések szerint a kivonulás délebbre, az Akabai-öbölnél történt. Ennek
ellentmondani látszik az, hogy a Biblia szerint a kivonulást követően a zsidók csak
három helyen álltak meg a pusztában: Szukkótnál, Ethámnál ("a puszta
szélén"), majd visszafordultak, és tábort ütöttek "Pi-Hahirót előtt, Migdol
és a tenger között, Baál-Cafón előtt, azzal átellenben, a tenger mellett" (2Móz
13,18–14,2). Ennél pontosabb topográfiai megjelölést ma sem lehetne adni! Ráadásul
azt is tudjuk, hogy a Baál-Cafón (Észak Ura) hegy – amely a kanaáni mitológiában
fontos szerepet töltött be –, pontosan itt, Kanaán és Egyiptom határán volt
megtalálható. (A Sínai-félsziget a történeti adatok alapján nem képezte Egyiptom
részét ebben az időben, afféle "ütközőzónaként" szolgált a nomádok lakta
sivatag és a fáraók királysága között.) Az átkelés ily módon alig néhány
nappal a kivonulás után mehetett végbe (a zsidó hagyomány szerint azért kellett hét
napig enni a kovásztalan kenyeret, mert ennyi idő alatt érték el a kivonulók a
Jám-Szúf partját), míg az Akabai-öbölhöz aligha érhetett volna el ilyen hamar a
Bibliában említett több százezres tömeg.

A törvényadás helyszíne: Hóreb

Izrael fiai az Egyiptomból történt szabadulás után három hónappal érkeztek a
Szináj (Sínai) pusztájába: "És táborba szállottak a pusztában, a heggyel
átellenben. Mózes pedig felment az Istenhez és szólt hozzá az Úr a hegyről…"
– olvasható a kivonulás könyvében. A Szináj-hegy, amelyet a Biblia Hórebnek, vagy
"Isten hegyének" is nevez, az Ószövetség egyik központi jelentőség?
eseményének, a törvényadásnak színhelye, s mint ilyen, rendkívül fontos szerepet
játszik a zsidó vallástörténetben. A hegy pontos helyét azonban a mai napig sem
sikerült egyértelm? bizonyossággal megállapítani, ami természetesen semmit nem von
le a bibliai elbeszélés hitelességéből. E bizonytalanságok miatt azonban újabb és
újabb – néha minden alapot nélkülöző – elképzelések kapnak szárnyra a Szináj
azonosítását illetően.

A legrégibb és legelterjedtebb hagyomány a Sínai-félsziget déli csücskénél
található Dzsebel Musza (arabul "Mózes-hegy") nev? heggyel azonosítja a helyet.
Ennek az azonosításnak a története egészen Nagy Konstantin koráig (i. sz. IV.
század) nyomozható vissza, amikor Heléna császárnő – aki módfelett érdeklődött
a Szentföld vallási jelentőséggel bíró helyszínei iránt – 330 körül a hegy
lábához telepített egy monostort, hogy az ott tanyázó szerzeteseket megvédelmezze a
nomádok támadásaitól. A sivatagi aszkéta szerzetesek saját elmondásuk szerint
azért választották ezt a helyet letelepedésük számára, mert a hagyomány szerint
Mózes ott hallotta Isten szavát az égő csipkebokorból. Justinianus császár később
megerődítette a kis kolostort, amely a középkorban felvette Alexandriai Szent Katalin
nevét. Fontos megjegyeznünk, hogy egészen 1845-ig (Karl Richard Lepsius egyiptomi úti
leveleinek megírásáig) kizárólag a Dzsebel Muszával azonosították a Hórebet! A
hegy azonosítása azonban nemcsak a keresztény tradícióban szerepel. A bibliai
földrajz egyik neves tudósa, a cambridge-i Graham Davies azzal érvelt, hogy már a
tannaita korban (i. sz. II–III. század) keletkezett rabbinikus iratok 36 mérföldben
határozták meg a Párán pusztája és a Szináj közötti távolságot, amely pontosan
egyezik egy IV. századi francia szerzetesnő, Egeria útibeszámolójának adatával.
Arra is vannak bizonyítékaink, hogy már az I. század végén zsidó zarándokok is
felkeresték a törvényadás helyének tartott Dzsebel Muszát. Az azonosítás további
érveként szolgál, hogy a Sínai-félsziget déli részén, Serabit

el Kadem környékén, a XIX. század első negyedében az egyiptológia úttörője,
William Flinders Petrie ókori rézbányákat fedezett fel. A bánya falán megtalálták
a kanaániták és zsidók által használt legősibb bet?írás maradványait is,
amelyeket az i. e. XV. századra kelteznek. A rézbányák jelenléte egyezik azzal a
biblikus hagyománnyal, hogy Mózes rokonai, a kéniták/keneusok (kovácsok) ebben a
térségben laktak, mielőtt – a Bírák könyve szerint – beolvadtak volna Izrael
közösségébe. A hivatalos katolikus történetírás mindmáig a jelenleg egyiptomi
fennhatóság alatt álló Dzsebel Muszát tartja az eredeti helyszínnek: néhány éve
maga a pápa vetette fel azt a – hivatalosan a mai napig vissza nem vont –
kezdeményezést, hogy 1999/2000 szilveszterét a zsidó és az iszlám vallások
vezetőivel a Sínai-hegyen szeretné megünnepelni.

Néhányan javasoltak azonosítást a Sínai-félsziget északi részén is. Legerősebb
érvük úgy hangzott, hogy a pusztai vándorlás idején történt "fürjcsoda" miatt
Izraelnek a Sínai északi részén kellett vándorolnia, mert ez esett a fürjek
vonulásának útjába. Másik érvük szerint Izrael csak itt hadakozhatott az
amale-kitákkal, mivel azok e területen éltek. Mondanunk sem kell, igencsak gyenge
lábakon álló érvelés ez, hiszen az égből hulló fürjek epizódja – éppen annak
"csoda" jellege miatt – bárhol, így a madarak vonulási útjától távol is,
megtörténhetett. Az amalekitákról pedig csak annyit tudunk, hogy a Negev-sivatagban
élő törzs volt, amely nomád állattenyésztő jellegénél fogva ide-oda vándorolt.

A másik igen elterjedt alternatíva a Szaúd-Arábia északnyugati csücskében, az
Akabai-öböllel átellenben lévő vulkanikus terület. (Lásd keretes cikkünket!) Az
évezredes rejtély eldöntése nem pusztán az archeológusokon és
vallástörténészeken múlik: az iszlám világ legfontosabb emlékhelyeit felügyelő
szaúd-arábiai kormány ugyanis biztonságpolitikai okokra hivatkozva elzárkózik
attól, hogy külföldi szakemberek vizsgálják a területén fekvő feltételezett
bibliai helyszíneket. Nem kizárt azonban, hogy mégis folynak régészeti kutatások az
arab országban: egyes hírek szerint az ezredforduló alkalmából látványos
felfedezéseket bemutató kiállítás készül a szaúdi fővárosban.


Egy tavaly megjelent, és gyorsan magyar kiadásban is napvilágot látott bestseller
(Howard Blum: Az exodus aranya – az igazi

Sínai-hegy felfedezése, JLX Kiadó) szerzői azt állítják, hogy sikerült bejutniuk
arra a szigorúan őrzött szaúd-arábiai katonai bázisra, amely a törvényadás
bibliai történetének valódi helyszínét rejti. Két amerikai, a milliomos szenátorjelölt
Larry Williams és egy nyugalmazott rendőrtiszt, Bob Cornuke azzal a céllal indult az
Arab félszigetre, hogy ott az izraeliták Egyiptomból történt kivonulásának a
nyomait kutassa. Útjukkal nem a teológusok vitáját kívánták eldönteni, csupán azt
a mesés aranykincset keresik, amelyet állítólag a Sínai-hegy lábánál ástak el a
zsidók, miután elkészítették a frigyládát és a többi szent tárgyat.

Az Indiana Jones-sorozat váratlan fordulatait követő történet (a hasonlóság nem véletlen:
Hollywoodban a könyv alapján már készül a legújabb archeológiai kalandfilm) szerint
a kincskeresők tudtukon kívül egy világpolitikai sakkjátszma részesei is lettek. Szaúd-Arábia
ugyanis a Kínától vásárolt közép-hatótávolságú rakétái számára pontosan az
Arabia-félsziget északnyugati részén fekvő Dzsebel al Lawz, azaz a feltételezett
igazi Sínai-hegy környékét választotta ki arra, hogy itt építsen a fegyverei számára
szupertitkos támaszpontot. Már-már úgy tűnt, hogy az expedíció a szaúdi hatóságok
elzárkózása miatt kútba esik, amikor a felfedezők – tudtukon és akaratukon kívül
– váratlan segítséget kaptak az izraeli titkosszolgálattól, amelyet szintén élénken
foglalkoztatott a hegy környékén folyó lázas építkezés. Ettől kezdve láthatatlan
kezek egyengették útjukat, amelynek során egy éjszaka sikerült feljutniuk a gondosan
őrzött hegyre.

A helyszín akkora benyomást tett a kincsvadászokra, hogy még az exodus aranyáról is
elfeledkeztek, amikor megpillantották a feketére égett szirteket a hegy tetején. Larry
Williams és Bob Cornuke számára eldőlt a kérdés: a Dzsebel al Lawz valóban Isten
hegye, amelyet a Mindenható érintése perzselt meg. Meggyőződésüket még inkább erősítették
a hegy lábánál megtalált további bizonyítékok: a Mózes által elővigyázatosságból
a nép számára kijelölt határkövek, a tizenkét törzset jelképező emlékoszlopok,
és az aranyborjú oltára, oldalán az egyiptomi Ápisz-bikákat ábrázoló rajzokkal. Rábukkantak
annak a pataknak a kiszáradt medrére is, amelybe Mózes az összetört bálványszobrot
dobta. A két amerikainak sikerült még a hajnal beállta előtt elmenekülni a szaúdi
katonai tábor őrei elől, sőt még néhány fényképfelvételt is készítettek a távolból
a hegyről és környékéről, kincskeresésre azonban már nem maradt idő. A felfedezőknek
az elmaradt haszonért némi kárpótlást nyújthat a sikerkönyvért kapott honorárium.
A hegyet körülvevő szigorú őrizet miatt a nemzetközi szakértőknek azonban egyelőre
nem nyílt alkalmuk arra, hogy a nagy hírveréssel beharangozott, ám néhány bibliai és
archeológiai ténynek ellentmondani látszó felfedezést ellenőrizzék. Így továbbra
is szabad az út a képzelet és a forgatókönyvírók számára. (Morvay Péter)

Olvasson tovább: