Kereső toggle

Karácsony ünnepe

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Ha valaki azt kérdezné, hogy az év számos ünnepe közül melyik az, amely a legszélesebb
tömegeket képes megmozgatni, s amelyre az emberek messze a legtöbbet hajlandók költeni,
a válasz kétségkívül a karácsony lenne. Széles kör? elfogadottsággal
rendelkezik, tekintélye szinte megkérdőjelezhetetlennek tűnik. Ha ez így van, akkor
hogyan lehetséges, hogy a reformáció kori Angliában mégis eltörölték mint ünnepnapot,
s egyszer? munkanappá nyilvánították? S épp azok a protestánsok, akik kortársaik közül
a legbuzgóbban forgatták a Bibliát. Mert hisz sokak előtt máig úgy ismeretes a karácsony,
mint Jézus születésnapjának ünnepe. S a kérdés innentől kezd érdekessé válni.
Mert ha e nap nem Jézus születési dátuma, akkor vajon milyen ünnepet ülünk meg valójában?

A négy Evangélium közül kettő is beszámol Jézus születésének körülményeiről,
magát a napot azonban egyik evangélista sem tartotta fontosnak följegyezni. Arról sem
olvasunk, hogy ezt az egyébként is ismeretlen napot Jézus bármely tanítványa megünnepelte,
vagy megünneplését szükségesnek tartotta volna. Csak generációkkal később kezdődtek
a találgatások a születés dátumát illetően. A 200 körül élt Alexandriai Kelemen
arról számolt be, hogy egyes egyiptombeli teológusok – számára különös módon
– május 20-ára teszik Jézus születését. Mások április 19-re, illetve 20-ra, maga
Kelemen november 17-re, egy 243-ban íródott munka március 28-ra. A történeti kutatások
kimutatták, hogy nincs az évnek olyan hónapja, amelynek valamelyik napjára ne datálták
volna Jézus születését. A sokféle álláspont közepette valóban nem lehetett
egyszer? feladat kiválasztani az ünnep időpontját, és azt el is fogadtatni. Sőt sokáig
az is kérdéses volt, hogy egyáltalán szükséges-e külön megünnepelni Jézus születésnapját.
A kereszténység első három századában bizonyíthatóan nem is ünnepelték. Nem
szerepelt a második század végén fellépő kiemelkedő egyháztanító, Tertullianus
által felsorolt keresztény ünnepek között, csakúgy, mint ahogy a 202

-ben mártírhalált halt Iraeneus püspök által említettek közt sem. Sőt 245-ben a
nagytekintély? Origenész a leghatározottabban elutasította Jézus születése megünneplésének
gondolatát. Több mint egy évszázadnak kellett ezután eltelnie, hogy az egyházra nézve
számos területen súlyos kompromisszumokat hozó konstantini fordulat után a IV. század
közepétől egyházi ünneppé váljon a karácsony. Először a 354-ben összeállított
Philocalus Kalendáriumban szerepelt december 25-e, mint Jézus születésnapjának ünnepe.
Elfogadtatása és elterjesztése korántsem volt zökkenőmentes. A Római Birodalom
keleti területein működő Aranyszájú Szent János 380-ban azt írta: még tíz éve
sincs, hogy megismerték ezt az ünnepnapot.



Jézus vagy a napistenség születésnapja?



Miért esett a választás mégis december 25-re, mely a Római Birodalom népei körében,
s azon kívül is már évszázadok, sőt évezredek óta a sok néven tisztelt napistenség
születésnapjaként volt ismert, mint az egyik legfőbb pogány ünnep. Nehezen feltételezhető,
hogy a szűztől született napistenségnek egyes Jézusra emlékeztető vonásai – például
hogy ő is kisdedként született – tévesztették meg az új ünnep szerzőit az időzítés
tekintetében. Sokkal inkább a hagyományos pogány ünnepek igen nagy vonzerejével kell
számolnunk, melynek nyomán sok keresztény szinte ellenállhatatlan vágyat és késztetést
érzett, hogy ő is kivehesse részét az aktuális ünneplésből. Ez a vonzás már jóval
a karácsony egyházi ünneppé válását megelőzően széles keresztény rétegeket
ragadott magával, amit többek között a már említett Tertullianus is nagy ellenérzéssel
kommentált a III. század elején. A bálványimádásról írt híres munkájában konkrétan
is megnevezte azokat a pogány ünnepeket, melyeket leginkább kedveltek a keresztények.
Köztük volt a szaturnália, és a téli napforduló ünnepe, épp azok, amelyeket majd a
keresztény karácsony olvaszt magába és éltet tovább mindmáig. Sokan gondolták úgy:
miért ne lehetne e pogány ünnepeket összeegyeztetni a kereszténységgel, s akár mint
keresztény ünnepeket folytatni őket. Hasonlóval próbálkozott korábban az egyiptomi
fogságból megszabadult zsidóság is, amikor a pusztai vándorlás során ismét megkívánták
az egyiptomi ünnepeket. Névleg továbbra is szabadítójukat, Jahvét tisztelték, csak
éppen aranyborjú felállításával, hamisítatlan egyiptomi kultuszok keretében.

A karácsony forrásául szolgáló pogány ünnepekről hasonlóképpen elmondható, hogy
mindegyik szorosan kapcsolódik valamely pogány istenség kultuszához. S igazából az
sem segít sokat, ha valaki úgy vesz részt bennük, hogy nem hisz ezen ünnepek pogány
kultikus elemeiben. A pogány vallások többsége ugyanis, s így a jelen esetben fontos
római vallás eleve nem várta el, hogy hívei higgyenek a vallás különböző
elemeiben. Sőt még ezek pontosabb ismeretét sem kívánták meg. Amit igazán fontosnak
és elengedhetetlennek tartottak, az a kultuszokban való részvétel volt. Tehát az volt
a lényeg, hogy folyjon a kultikus szertartás, s hogy közben ki miben hisz, az teljesen
másodlagos kérdésnek minősült.



A karácsonyi "átforduló"



A karácsony egyházi ünneppé tételével az ünnep keresztény színezetet kapott. A vékony
máz alatt azonban csaknem minden a pogány eredetről és jellegről tanúskodik. Számos
nyelvben már az elnevezésben is tetten érhető ez. Így pl. a magyar "karácsony"
szónak semmiféle keresztény vonatkozása nincs, hanem egyértelműen a téli napfordulóra
utal. A szláv "korcun" (= "átlépő", "átforduló") igenévből származik,
ugyanis a napok hosszában ekkor történik jelentős fordulat. Az addigi fogyás helyett
ezt követően lépésről lépésre nő a napok hossza.

A téli napforduló a különböző népeknél hagyományosan a napistenség születésének
volt az ünnepe. Kultusza többnyire szorosan összekapcsolódott az anyaistennő erőteljes
tiszteletével. Ez figyelhető meg már az ókori Babilónban is. Egyiptomban Hóruszként
tisztelték, akit minden év téli napfordulójakor az örök szűz, Ízisz szült meg.
Vonásait a keresztény "kisjézus" vette föl, aki minden esztendőben kisdedként
jelenik meg ott, ahol várják. Hiszen fontos funkciója van. Ő hozza a karácsonyfát és
az ajándékokat. Hóruszhoz hasonlóan minden évben kisdedként pihen meg anyja
karjaiban, s a különböző korszakokban ebben a formában jelent meg híres katolikus
szenteknek. Páduai Szent Antalnak, a híres ferences szentnek például annyira valóságosan,
hogy karjaiba is vehette a kisjézust, s épp e nagy csoda miatt ábrázolják templomi
szobrain mindmáig kisdeddel a kezében. A kisjézus pontosabb azonosítása végett
annyit mindenképp érdemes megjegyezni, hogy a Bibliában két teljesen megegyező leírás
is olvasható a feltámadás és mennybemenetel utáni Jézusról. János apostol és a mártírhalált
halt István egyaránt dicsőséges testben lévő erőteljes férfiként látták Jézust
az Atya jobbján.

A Római Birodalomban Sol Invictusként tisztelték a napistenséget. Születésének napját,
december 25-ét Aurelianus császár (270-275) tette kötelező ünneppé az egész
birodalomban. Ettől kezdve állami ünnepként szerepelt, miként napjainkban is.

Sokakban talán föl sem merül, hogy miért éppen karácsonykor érzik úgy az emberek,
hogy az év minden más ajándékozását mennyiségben és értékben egyaránt
sokszorosan felülmúlva kellene megajándékozni egymást? Miért nem történik ez újévkor,
húsvétkor, vagy éppen pünkösdkor? Az ősi szaturnáliák ismerete nélkül nehezen
találnánk magyarázatot a kérdésre. Ez esetben is a Római Birodalom egyik fontos
kultikus ünnepének szívós továbbélését látjuk. A szaturnáliát december 17-23 között
ünnepelték Saturnus isten tiszteletére. A mítoszok szerint ő egykor királyként
uralkodott Itáliában. Ez volt az aranykor, a bőség és a jólét háborítatlan ideje.
A szaturnáliák idején hatalmas ajándékozások folytak, elsősorban a kisgyermekek irányában,
de hasonlóképp a felnőtt polgárok között is. Az emberek ajándéközönnel árasztották
el egymást. Ehhez járult, hogy napokon át roskadásig megrakott asztalok körül
mindenki kedvére ehetett, ihatott, lakomázhatott. Mindezzel a saturnusi aranykor bőségét
igyekeztek visszaidézni egy rövid időre.



"Ó, szép fenyő, ó, jó fenyő"



A karácsony központi eleme, elválaszthatatlan tartozéka a fényesen földíszített
karácsonyfa. Számos nép mitológiájának jelképrendszerét olvasztotta magába,
jelentése rendkívül sokrétű. Mai formájában német hatásra terjedt el egész Európában
a XVII. századtól kezdve. Érdekessége, hogy terjesztésében a német protestánsok jártak
az élen, akik az addigi katolikus karácsonyozással szemben új alternatívát kerestek,
és az ősi nemzeti hagyományokhoz fordultak.

A régi germánok pogány rítusaiban valóban fontos szerepet játszott a fenyő. Az a
hiedelem élt körükben, hogy a téli napforduló idején a gonosz szellemek különösen
élénk aktivitással működnek, mely ellen csak az nyújt védelmet, ha ilyenkor az
ember az élet örök zöldje védelmébe a fenyőfa mellé húzódik. Mindezt jól
illusztrálja a nálunk is széles körben énekelt karácsonyi dal, az O Tannenbaum szövege,
melyben hiába keresnénk a legcsekélyebb keresztény utalást is, azt viszont egyértelműen
bizonyítja, hogy a pogány fenyőkultusz menynyire nagy alkalmazkodó készséggel,
milyen szívósan képes továbbélni napjainkban is: "Ó szép fenyő, ó jó fenyő /
Ruhádtól hadd tanuljak! / Reményed és hűséged ád / Erőt minden időkön át."

A karácsonyfa azonban messze több, mint puszta fenyőkultusz. Számos más kultusz
elemeit is sokszorosan ötvözi. A fenyő például a görögök körében Artemisznek, a
híres epheszoszi istennőnek is szimbóluma volt, akit a rómaiak Dianaként tiszteltek.
A fenyőfán levő gyertyák, amiként a téli napforduló idején fellobbanó más tüzek
is napszimbólumként a születő napistenség győzelmét hivatottak hirdetni, s egyben mágikus
úton, tűzvarázslással elő is segíteni azt.

A karácsonyi ünnepkörhöz számos kisebb ünnep tartozik. Közös jellemzőjük, hogy a
hozzájuk kapcsolódó ünnepi szokások lényegében a jóslás és varázslás különböző
változatainak együttese. Legismertebbek közülük az egész magyar nyelvterületre
kiterjedő Luca-napi szokások. E napon, december 13-án kezdtek a nevezetes lucaszék készítéséhez.
Különböző részeit más-más fából egy-egy nap faragták ki úgy, hogy karácsony
estére elkészüljön. Az éjféli misére az illető kezében a székkel, zsebében
pedig mákkal indult el a templomba. E székről láthatta meg a falu boszorkányait.
Hazafelé viszont szaladnia kellett és szórni a mákot, mert csak azt fölszedve érhették
volna utol a boszorkányok. Fedél alá jutva menekülhetett meg, s a széket azonnal el
kellett égetnie.

Olvasson tovább: