Az édenkert nyomában

Cikk nyomtatása
Továbbítás emailben

A négy folyó határolta Éden

"Elveszett Paradicsom, Elsüllyedt Atlantisz, Eldorádó, Boldogok szigete,
Tündérvölgy, Utópia" – koronként ilyen és ehhez hasonló néven emlegették az
emberiség letűnt aranykorszakát. Szinte valamennyi nép körében születtek mítoszok
csodálatos tájakról, szigetekről, amelyek többnyire a korlátlan örömök és
lehetőségek birodalmának álomképeibe ringatták hallgatóikat. A különféle
mítoszok mellett a Biblia is megőrizte ennek a letűnt, boldog korszaknak az emlékét.
A Teremtés könyvének elbeszélése szerint Isten az első emberpárt egy kertbe
helyezte, amelyet úgy hívtak: gán Éden, azaz "Éden kertje". Manapság a
legtöbben úgy vélik, a bibliai "Édenkert" sem több puszta legendánál. A
közel-keleti régészet legújabb felfedezései azonban ezen a ponton is megerősíteni
látszanak a Biblia történeti hitelességét.

A négy folyó határolta Éden



 

Pogány édenek

A különböző népek mondavilága sok mindent megőrzött az emberiség
őstörténetéből, amit a mai tudományosnak nevezett világkép száműzni próbál az
emberek gondolkodásából. A mezopotámiai, egyiptomi és görög mítoszok
egybehangzóan állítják, hogy az első emberek "aranykori" állapotok között
éltek a Földön: halhatatlanok voltak, és a természettel – amely sokkal
termékenyebb, gazdagabb, egyszóval áldásosabb volt ekkoriban – tökéletes
harmóniában laktak együtt. A görög mítoszok azt is tudni vélték, hogy ez a távoli
aranykor egy vízözönnel ért véget, amelyből – itt nem egybehangzóak az
elbeszélések – csak egyetlen ember, ill. emberpár menekült meg.

Az ókori emberek képzeletvilága azonban nem elégedett meg a távoli múlt
ködképeivel: a nyomorúságos jelen elol egy valóságosan is létező "paradicsomi"
világba szeretett volna menekülni. A görögök világképében a lakott világ
határain túl: az óceán túlsó partjain, északon, nyugaton, keleten, India
közelében, vagy az egyenlítő tájékán mesés vidékek találhatók. Mindenütt
bőség és termékenység, az arany- és drágakő a földön hever, ártatlan,
természetes emberek élnek gondtalan, hosszú életet. Theopomposz, az i. e. IV.
században élt történetíró mesés szigetének lakói nevetve, derűsen élnek, s úgy
is halnak meg. Két folyójuk van, a gyászé és a gyönyörűségé. Mindkettőt fák
szegélyezik. Aki eszik a gyümölcsükből, az vagy halálra sírja, vagy halálra neveti
magát. Hekataiosz, az első "komoly" görög történetíró és földrajztudós (i.
e. VI. század), művében a hüperboreusok népéről is ír, akik állítólag az
északi sarkkörön túl, elzártan élnek, kétszer aratnak évente, s jókedvvel
mulatozva töltik életüket. Ez az aranykor-mítosz szolgált alapul számos utópiának
is: Platón Atlantiszról szóló elbeszélésének, vagy a görög mítoszok "Boldogok
szigetei"-ről szóló legendáinak, amelyek valódi mesevilágokról szólnak:
magától termő földről, évente két-háromszori aratásról, harmonikus, békés
életről egy igazságos társadalomban.

Az elveszett aranykor iránti vágyódás oly nagy volt a régi időkben, hogy bátor
felfedezők igyekeztek valahol a Földön megkeresni azt a helyet, ahol az elveszített
aranykor boldogságát visszanyerhetik. A görögök és rómaiak nyugati irányba
hajóztak, mivel a boldogság birodalmát valahol a távoli Atlanti-óceánban képzelték
el. A Kanári-szigeteket is ezért keresztelték el "Szerencsés szigeteknek", amely
évszázadokig rajtuk is ragadt: még a középkor végi térképeken is fel-felbukkan ez
az elnevezés.

 



Kiszáradt folyómeder az Arábiai-félszigeten. Hajdan erdők övezték

A "földi Paradicsom" nyomában

A középkorban is tovább éltek a "földi Paradicsomra" vonatkozó – némi
biblikus mázzal bevont – pogány hagyományok. A keleti országokkal megújuló
középkori kereskedelmi kapcsolatok következményének tulajdonítható, hogy az
elveszett Édenről szóló elképzelések az ismeretlen Nyugatról Keletre tevődtek át.
Ehhez járult hozzá a Biblia némi ismerete is, amely egyértelműen leszögezi, hogy az
Édenkert "napkelet felől" helyezkedett el (1Móz 2,8). Egy görögből fordított,
i. sz. IV. századi földrajzkönyv szerint például van egy boldogország valahol a
távoli Keleten. Lakosai nem vetnek és nem aratnak. Naponta kenyér hull az égből.
Ezzel meg vadmézzel táplálkoznak. Királyuk nincs. Betegség nem bántja őket.
Folyóikból drágakövet halásznak. Sokáig élnek, s jó illatú szarkofágban várják
a halált. A bencés szerzetesek által rajzolt VIII. századi világtérképeken is –
amelyeket egyedül bibliai ismereteikre hagyatkozva készítettek–, meghatározott
területeket jelöltek ki a földi Paradicsom számára. E térképek középpontja
többnyire Jeruzsálem volt, ahonnan kelet felé haladva ért el az ember az Édenkertbe,
melynek helyére szokás szerint Ádám és Éva képét rajzolták.

A "mesés Keletről" szerzett valós és téves információk, valamint a középkor
Édenkert-elképzelései összegződtek a John Mandeville lovag utazásai a Szentföldre,
Indiába és Kínába c. regényes útleírásban, amely 1360 körül íródott és a
középkor egyik bestsellerének számított. A fiktív történetben Mandeville lovag
megtalálja a földi Paradicsomot, amelyet szintén Keletre helyezett: "a Föld
elejére". Felfogása szerint itt kellett lennie a földgolyó legmagasabban fekvő
területének, amelyet még az özönvíz sem érhetett el, és ahol az ismert folyók
legfontosabbjai eredtek: a Gangesz, az Eufrátesz, a Tigris és a Nílus. Itt azonban
hirtelen elvágja az elbeszélés fonalát: "A Paradicsomról – írja – valójában
nem tudok beszámolni, hiszen én nem jártam ott. Messze is van, meg nem is voltam rá
méltó." Az Édenkert pontos helyét egyébként még a máskülönben precíz és
megbízható XVII. századi németalföldi geográfusok is feltüntették térképeiken.

Édenkert a Bibliában

A gán Édent persze hiába is keresnénk a Földön, vagy akár a Naprendszer egyik
ismeretlen bolygóján. Az emberiség ősi aranykora, amelyet Ádám és Éva az "Éden
nev? kertben" töltött, az ember Isten elleni lázadásával ért véget.
Bibliakutatók és teológusok Ezékiel próféta egyik kijelentésére alapozva azt
állítják, hogy az egykori Édenkert nem semmisült meg, hanem Isten természetfölötti
beavatkozása következtében a Föld alatti világba süllyedt le. A próféta képes
beszédben egy fához hasonlítja Egyiptomot: "Nem volt hozzá fogható cédrus az Isten
kertjében, a ciprusoknak sem voltak hozzá hasonló ágai, és a platánoknak sem voltak
olyan hajtásai, mint neki: Isten kertjében egy fának sem volt hozzá hasonló
szépsége. Széppé tettem őt dús lombú ágaival, irigykedett is rá Éden minden
fája az Isten kertjében" (31,8). Ám Egyiptom fellázadt Isten ellen, ezért neki is
alá kellett szállnia a többi nemzetekkel együtt a Seolba: "Kihez hasonlítasz
dicsőségben és nagyságban Éden fái között? Le kell szállnod Éden fáival együtt
a föld mélyébe, ahol körülmetéletlenek közt fekszel, fegyverrel megöltekkel
együtt. Így jár a fáraó és népének egész tömege!" (31,16–18).

Mindazonáltal – vallják a bibliaszakértők – ha a Szentírás valamennyi
elbeszélése történetileg is igazolható tény, akkor az Édenkertnek régészetileg
kimutatható nyomai is kellett hogy maradjanak, mégpedig pontosan ott, ahol annak helyét
a Biblia megjelöli. Hogy ez hol lehetett, nem nehéz meghatározni, mivel a Teremtés
könyve maga hivatkozik rá: "Édenből pedig folyó jött ki a kert megöntözésére,
amely onnan szétágazott, és négy ágra szakadt. Egyiknek Písón a neve. Ez megkerüli
Havílá egész földjét, ahol arany van. Ennek a földnek az aranya jó. Van ott illatos
gyanta és ónixkő. A második folyónak Gíhón a neve. Ez megkerüli Kús egész
földjét. A harmadik folyónak Hiddekel a neve. Ez Assúr keleti részén folyik. A
negyedik folyó pedig az Eufrátesz" (1Móz 2,10–14). A felsorolásban szereplő négy
folyó közül hármat könnyen azonosíthatunk: a Gíhon nem más, mint a Nílus, amely
Kús (Etiópia) földjét megkerülve folyik; a Hiddekel az Asszíria keleti részén
folyó Tigrissel azonosítható; az Eufrátesz nevét pedig a mai napig is használjuk. De
mi a helyzet a negyedik folyóval, a Písónnal?

Egy kis klimatológia

A tudósok körében eddig az volt az általános vélekedés, hogy a Közel-Kelet
klímája csak nagyon kevéssé változott meg i. e. 9000 után vagy az utolsó
jégkorszakot követően. Ezt a klimatikus stabilitást vallották olyan neves izraeli
tudósok is, mint Yohanan Aharoni vagy Amihai Mazar. Az utóbbi években azonban egyre
több régész és geológus hallatta hangját ebben a kérdésben, az ellenkezőjét
állítva. Olyan mesterséges medencékben, mint az Észak-Izraelben található
Hula-tóban, vagy Kelet-Afrika természetes képződés? tavaiban előkerült pollenek
(virágpor) elemzése mutatja, hogy ezt a területet a rézkorban (kb. i. e. 4500–3500)
egybefüggő, sűr? erdőség borította. Ennek az időszaknak valamikor a korai
bronzkorban (kb. i. e. 3500–2850) bekövetkező kiszáradás vetett véget. Sőt, a
kutatások szerint még a késői bronzkorban (i. e. 1550–1200) is a mainál sokkal
kedvezőbb időjárás volt jellemző a Közel-Keletre. A teljes kiszáradás és az
elsivatagosodás a jelek szerint csak a bizánci periódustól (i. sz. 324–638) vette
kezdetét és tartott folyamatosan a XX. század közepéig.

Az "esős és erdős" közel-keleti rézkor elképzelését támogatják az
Arab-félsziget mára teljesen elsivatagosodott két országában, Jemenben és
Szaúd-Arábiában végzett kutatások is. Az utóbbi helyen – amit ma a világ egyik
legnagyobb, összefüggő kiterjedés? homoksivataga borít – tavak maradványaira
bukkantak a régészek. Az igazán nagy szenzációt is ebben a külvilágtól szinte
hermetikusan elzárkózó iszlám országban sikerült megtalálni: a legmodernebb műholdas
technikával (Shuttle Imaging Radar – a föld alá is behatoló radarhullámok) a
Hidzsaz-hegységtől egészen Kuwaitig húzódó, néhol 5 kilométer széles folyómedret
sikerült azonosítani, amelyet felfedezője, Farouk El-Baz (a bostoni egyetem kutatója)
"Kuwait-folyónak" keresztelt el. A geológusok szerint ez a folyó is valamikor a
rézkor végén (i. e. 3500 körül) száradhatott ki.

Az Éden negyedik folyója

A bibliai leírás, amely szerint a Písón "Havila földjét megkerülve" folyik,
pontosan ráillik a most felfedezett "Kuwait-folyóra". Kuwaitban a geológusok
régóta foglalkoztak azzal a problémával, hogy miért található nagy mennyiség?
bazalt és gránit kavics az országban, mikor ez a két kőzet legközelebb csak kb. 1000
km-re nyugatra, a Hidzsaz-hegységben (Szaúd-Arábia) található meg. A
"Kuwait-folyó" felfedezése természetesen megadja az egyetlen lehetséges
megoldást: a bazalt és gránit kő ennek a folyamnak hordalékaként került oda,
beterítve a mai Kuwait területének kb. kétharmadát és Dél-Irak egy részét. A
bibliai leírással való egyezést tovább erősíti, hogy itt, az ősi folyómeder
mentén találhatók az Arab-félsziget – amit a bibliakutatók már régen Havilával
azonosítottak – legnagyobb, máig is működő aranybányái. Ezt a területet, amely
kb. 200 kilométerre Medinától délre, a "Kuwait-folyó" forrásvidékén fekszik,
éppen ezért arabul Mahd ed-Dahadnak, "az arany bölcsőjének" is nevezik.

A bibliai szöveg említi még a bdelliumot ("illatos gyanta") és az ónixkövet is,
mint amelyek ezen a vidéken őshonos természeti kincsek. Ma ezeknek lelőhelyei inkább
délebbre (Jemenben) találhatók, de az ókorban Mekka és Medina vidéke még híres
volt ezeknek a rendkívül ritka és értékes növényi és ásványi anyagoknak az
előfordulásáról. A Písón és a "Kuwait"-folyó azonosítását ezenkívül az is
megerősíti, hogy nincs is más létező vagy kiszáradt folyó néhány ezer
kilométeres körzetben, amely az azonosításkor szóba jöhetne.

A Písón-folyó a modern kutatások szerint valamikor a III. évezred végén
száradhatott ki. Ebben az időben az egész Közel-Keletet érintő nagy éghajlati
változás sújtotta az itt elterülő országokat: i. e. 2000 körül a legtöbb izraeli
és jordániai várost jó háromszáz évre elhagyták lakosai. Egyiptomi írott
források szintén beszámolnak az ez idő tájt dúló hatalmas éhínségekről. James
A. Sauer szerint a Genezis könyvében Józsefről olvasható történet (1Móz 41–47.
fejezet) is erre a hosszú száraz periódusra vonatkozik. Márpedig ha igazak a tudósok
következtetései, akkor a patriarchák korát az i. e. III. évezredre kell datálnunk az
eddig általánosan elfogadott középső bronzkori (i. e. 2000–1550) időszak helyett.

Olvasson tovább:

Feliratkozás hírlevélre

 
Név: *
Email: *
Feliratkozással elfogadja a Hetek adatvédelmi elveit