Kereső toggle

Jeruzsálem és a keresztények ma

A szent város üzenete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Jeruzsálem. A várakozó város

1948-ban, majdnem kétezer év után a szétszóratásban élő zsidó nép újból megalapította államát azon a földön, amelyről két évezreddel korábban Róma száműzetésbe kényszerítette. Majd 1967-ben az ószövetségi hit egyik legnagyobb, hosszú évszázadokon át beteljesíthetetlennek tűnő reménysége, milliószor elmondott imája is megvalósult: Jeruzsálem ismét Izrael állam fővárosává vált. Nem véletlenül hangsúlyozzuk: a zsidóság egyik legnagyobb reménysége, az ószövetségi Szentírás központi fontosságú, újra meg újra megerősített üzenete teljesedett be ekkor. Ez a látszólag materiális történelmi esemény közvetlenül érintette, érinti a zsidó és keresztény, valamint az iszlám teológia alapvető kérdéseit, s mindhárom nagy monoteista vallást állásfoglalásra kényszeríti Jeruzsálem kérdésében. Írásunk azt vizsgálja: mi a jelentősége – a földi – Jeruzsálemnek a régen és a ma élő keresztények számára?

Az alapok: az Írás

Valamennyi hagyományosan kereszténynek tekintett felekezet hitvallása – ha a gyakorlatban nem is, de hivatalosan mindenképpen – megegyezik abban, hogy a Biblia korábban keletkezett része, az Ószövetség teljes egészében és minden részletében isteni ihletésre született, szent könyvek összessége. Ezt az alapvető hitvallást vallja azonban a klasszikus zsidó vallás is, és e konszenzust még inkább erősíti, hogy az Újszövetség szintén több helyen határozottan leszögezi ugyanezt, mint a helyes hit fundamentumát: Jézus, Pál és Péter, de más szerzők is egybehangzóan hitet tesznek az Ószövetség teljes isteni hitelessége mellett. Ebből adódóan pedig az e könyvekben középponti helyen szereplő Jeruzsálemmel kapcsolatos tanítások és ígéretek mellett is. Az Újszövetség, amely több helyen is "szent városnak", "a nagy király (ti. a Messiás) városának" nevezi ezt a különleges helyet, továbbfejleszti és kibontakoztatja a régi próféták Jeruzsálemmel kapcsolatos üzeneteit, és ezeket sehol sem tagadja meg.
A város története Ábrahámmal, minden hívő atyjával, legyen bár zsidó vagy keresztény, kezdődik, aki Isten parancsára fiát, Izsákot áldozza fel majdnem egy sziklán – e szikla felett áll ma az aranykupolájáról jól ismert iszlám mecset Jeruzsálem óvárosának szívében. Ötszáz évvel később Mózes által kap parancsot a nép: csak azon a helyen tisztelhetik áldozataikkal Istent, amelyet Ő erre kiválaszt. Hosszas vándorlás és viszontagságok után végül Dávid idejében esik a végső döntés Jeruzsálemre, és azon belül is éppen arra a sziklára, amelyen Izsák feküdt édesapja által megkötözve: itt építi fel Salamon Isten templomát. Az Ószövetség döntő, sokszorosan megerősített állítása e helyet illetően: a frigyláda nem vándorol tovább, ez az Örökkévaló végleges választása, jelenlétét és nevét örökre és visszavonhatatlanul e helyhez köti, s ha a nép bűnei miatt el is fordul esetleg tőle, máshol akkor sem tisztelhető ilyen kiemelt módon – ha pedig megbocsát, itt fogja helyreállítani népét és imádatát.
Jézus hasonlóképpen kötődik e helyhez, ha az előre látott veszélyt – sírva – be is jelenti: ahogyan Salamonnak megmondatott, népe vétkei miatt hosszú időre elveszíti Jeruzsálemet és templomát. Hosszú időre, de nem véglegesen: az Újszövetség nem tagadja meg a zsidó néptől a nemzeti helyreállítást, sőt megerősíti ezt az ószövetségi ígéretet. Az – akkor még távoli – jövőben Izrael visszatér majd atyái földjére, és ismét birtokba veszi szeretett fővárosát is, hogy ott azután újra közelről találkozhasson Istenével – tanítja egészében véve a Biblia.

Az ostromlott város

Nem sokkal a názáreti próféta tragikus jövendölése után, az első század derekától hatalmas erők lendültek mozgásba, hogy kitöröljék Jeruzsálem fontosságának tudatát az emberek gondolkodásából, s hogy a várost fizikailag és szellemileg egyaránt felismerhetetlen romhalmazzá változtassák.
A Római Birodalom seregei Titus vezetésével i. sz. 70-ben elfoglalták és kifosztották a várost, s lerombolták a templomot, amely megkülönböztetett fontossággal bírt a zsidók és a korai keresztények szemében egyaránt. Hadrianus császár 135-ben a Bar-Kochba felkelést követően az egész várost romba döntötte, helyén katonai telepet hozott létre, s még a nevét is megváltoztatta Aelia Capitolinára. A zsidókat pedig kitiltották a városból. A cél az volt, hogy a zsidó-keresztény fővárosból egy alárendelt fontosságú, pogány hellén-római szellemiség? települést formáljanak. E téren Jeruzsálem újabb radikális szellemi átformálása a IV. század folyamán következett be. Ismét a Római Birodalom részéről, csakhogy ezúttal már keresztény formák között. A Nagy Konstantinnal kezdődő fordulat során ugyanis a kereszténységnek az az ága kötött kompromisszumot az állammal, amely már korábban is teret engedett a hellén-római vallási-filozófiai hatásoknak. Uralkodó pozícióba kerülésével a korábban csak a kereszténység perifériáján megjelenő, Bibliától idegen hitgyakorlat előtt széles kapu nyílt.

Az Írás bet?i száműzetésben

Ennek során a Biblia Jeruzsálemmel kapcsolatos ígéreteit – a zsidók keresztények általi két évezredes fizikai üldözésével párhuzamosan – az "új korszak" teológusai megfosztották eredeti jelentésüktől, és a pogány misztériumvallásoktól, illetve filozófiai rendszerekből átvett allegorizáló írásmagyarázat segítségével új vallássá értelmezték át. Miközben a zsidóságtól megtagadták a valaha is bekövetkező helyreállítás bibliai ígéretét, átkozott és kárhozatra rendelt népként kezelték őket, a Jeruzsálemre és Izrael államiságának újjászületésére vonatkozó reménységet allegorikusan az egyházra vonatkoztatták, az eredeti kinyilatkoztatás szellemétől teljesen idegen módon. "Ezért ama mondást is: \'és visszavezetlek saját földetekre\', és a kevéssel utóbb következőt, mely mintegy ugyanezt megismétli: \'és lakni fogtok azon a földön, melyet atyáitoknak adtam\', nem testileg kell venni, miként a testi Izrael, hanem szellemileg, mint a szellemi Izrael. Mert a szeplő és redő nélkül való és minden népekből egybeterelt Egyház, mely uralkodik majd Krisztussal mindörökre: maga a boldogok földje, az élők földje" – mondja Ágoston már a V. század elején.
Nagy lendületet vett az ereklyekultusz, amely természetfölötti erővel ruházta fel az egyes meghalt emberek holttestének maradványait, melyek bevitelét az istentiszteleti helyekre a korai keresztények még nemcsak szükségtelennek, hanem bibliai alapon egyenesen tisztátalannak tekintették. Az egyre-másra épülő templomokat a szentek kultuszának előretörésével egyes meghalt személyek tiszteletére kezdték emelni, azok védelme alá helyezve őket, egyre több ereklyét, szentképet, szobrot helyezve el bennük vallásos kultusz céljából. Jeruzsálemben tehát a IV. századtól már nem a keresztény helyek elpusztítása folyt, hanem módszeres felkutatásuk és a fentebb jellemzett kultuszhelyekké történő átalakításuk. E téren maga Nagy Konstantin császár járt az élen. 326-ban anyját, a később szentté avatott Ilonát küldte a Szentföldre, hogy ellenőrizze a császár által finanszírozott egyházi építkezéseket. Erre egyébként nem sokkal az után került sor, hogy a magát már több mint tíz éve kereszténynek valló Konstantin megölette fiát, majd második feleségét Faustát is. Ekkor építtette a jeruzsálemi híres Szent Sír templomot, melynek építkezései során a legendák szerint Szent Ilona rövid keresés után hamar megtalálta a Szent Keresztet, Jézus kivégzésének eszközét, melyet úgy különített el a többi kereszttől, hogy próbát tett: melyik kereszt gyógyít. Részekre osztott darabjait csodatevő ereklyékként tisztelték.
Az így elpogányosított Jeruzsálemet részesítette megkülönböztetett figyelemben az Európa-szerte pogány elemekkel gazdagon átszőtt katolicizmus. A kialakuló államvallás központjául szolgáló Róma egyébként Jeruzsálem egyházon belüli helyzetét erőteljesen módosította, határozottan maga mögé utasítva azt. A niceai zsinaton, bár hangsúlyozták, hogy Jeruzsálemet különös tisztelet illeti meg a püspökségek között, továbbra is a caesareai metropolitának rendelték alá. A 451-es khalkedoni egyetemes zsinaton is csak az ötödik helyet biztosították számára a kiemelt jelentőség? egyházi központok, a patriarchátusok között. 1075-ben aztán a szentté avatott VII. Gergely pápa a híres Dictatus papae cím? dokumentumában kinyilvánította: "Csak a római egyházat alapította maga az Úr." Így válik a Jeruzsálemet elpusztító nagyhatalom az "Örök Várossá" – de vajon legitim-e a leigázott e szellemi örökségének átvétele?
A Római Birodalom helyreállításáért erőfeszítéseket tevő Nagy Károly frank uralkodó Nagy Konstantin példáját követve kitüntetett figyelmet fordított Jeruzsálemre. A Harun al Rashid kalifával kialakított jó kapcsolatok révén elnyerte a "Jeruzsálem oltalmazója" címet, s bőkez? adományokban részesítette a várost. A zarándoklatok a szeldzsukok szentföldi uralmának kezdetéig, 1071-ig folyhattak zavartalanul. Az 1095-től meginduló keresztes hadjáratok adtak ismét egész Európát megmozgató jelentőséget Jeruzsálemnek. A leginkább az iszlám dzsihád (szent háború) katolikus megfelelőjének tekinthető keresztes hadjáratok végül is nem érték el kitűzött céljukat, s 1187-ben, miután a hattini csatatéren a Szent Kereszt ereklyét magával vivő keresztes had katasztrofális vereséget szenvedett, Szaladin szultán végleg elfoglalta Jeruzsálemet. 1291-ben az utolsó keresztes erőd, Akkó is elesett.
A reformáció nem hozott lényegi változást Jeruzsálem keresztény megítélésében. A protestáns teológusok, miközben élesen elítélték a katolikus zarándoklatokat, tagadták a földi Jeruzsálem jelentőségét, s teljesen lehetetlennek tartották, hogy a diaszpórában élő zsidók valaha is visszatérjenek földjükre, s fölépítsék az új Jeruzsálemet.
A XIX. századtól kettős folyamat bontakozott ki. Egyrészt kiformálódtak a zsidóság visszatérésének a feltételei, ugyanakkor a nyugati hatalmak, illetve az egyes felekezetek mind nagyobb érdeklődést mutattak a Szentföld és Jeruzsálem iránt. Amerikai, angol s más európai misszionáriusok érkeztek, 1841-ben négy évtizedre egy közös anglikán-evangélikus püspökséget is létrehoztak. 1847-től fokozta tevékenységét a római katolikus egyház is, amely ettől kezdve helyi pátriárkát nevezett ki. Aktivizálódtak a görögkeletiek is, mivel a szent helyek védelmét az orosz cár egyik fő feladatának tekintette.

A jelen és a jövő

Miután századunkban a cionista mozgalom szívós erőfeszítéseinek és nem utolsósorban a holocaust egész világot sokkoló erkölcsi következtetéseinek eredményeképpen megszületett a modern Izrael, a keresztény felekezetek arra kényszerültek és kényszerülnek, hogy átértékeljék a zsidó néppel, Izrael államiságának helyreállításával és Jeruzsálemmel kapcsolatos nézeteiket. Mint közismert, a keresztény hit egyik legfontosabb eleme Jézus második eljövetelének várása. Az Izraellel, Jeruzsálemmel kapcsolatos kérdéseken elmélkedő hívők, amikor a választ a Szentírás fényében is keresik, óhatatlanul beleütköznek abba, hogy szent könyvük számos helyen a Messiás eljövetelének közeli előjeleként tárgyalja a zsidó nép nagy szétszóratásából való visszatérését. A parúzia (eljövetel, Krisztus második megjelenése) helyéül pedig nem Rómát, de nem is más várost, hanem bizony Jeruzsálemet, mégpedig egészen pontosan az Olajfák hegyét jelöli meg. Ez a várakozás tehát a keresztények figyelmének középpontjába helyezi a földi Jeruzsálemet, nemcsak a múlt, hanem a jövő szempontjából is. A jelen rendkívüli terhei és értékei e múlt és jövő feszültségeiben értelmezhetők ma a legtöbb keresztény számára.

Olvasson tovább: