Kereső toggle

Ha a só ízét veszti

Németh Sándor írása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A XIX. századi keresztény racionalista mozgalommal szemben, amely a Szentírás demitologizálását határozta meg fő céljának, olyan új törekvések alakultak ki a különböző felekezeteken belül, melyek a bibliai hit legfőbb mérőzsinórjának továbbra sem az emberi józan észt, hanem a zsidó-keresztény isteni kinyilatkoztatást tekintették, annak minden csodás természetfölötti vonatkozásával együtt. A XX. században felgyorsult szekularizáció egyik szellemi következménye a keresztény világon belül az volt, hogy a Biblia természetfölötti világát, a csodákat az egyházi szakemberek jelentős része is világi aspektusból, főleg a materialista világnézet bizonyos alapjait figyelembe véve értelmezte. Az anyagelvű világmagyarázatnak való behódolás következtében a csodákat olyan mitologikus-mágikus elemekként definiálták, mint amelyek a Szentírás szerzőinek sajátos, korabeli, elavult és elhanyagolható világszemléletének a tükröződései.

A bibliai csodákat és ezek érvényességét védelmezőket a hivatalos racionalisták olyan csoportokként igyekeztek beállítani, akik a józan keresztény hitet az okkultizmus alapján próbálják kikezdeni. Többek között például a pünkösdi-karizmatikus keresztény közösségeket, személyiségeket veszedelmes eretnekekként bélyegezték meg, akik New Age-dzsel, hipnózissal és más, a bibliai kijelentéstől, szellemiségtől idegen pszichotechnikákkal tévesztik meg a keresztény világot. Némely kritikus olyan messzire ment a vádaskodásban, hogy az evangéliumi hit természetfölötti erejét képviselő személyiségeket az utolsó idők hamis prófétáival, antikrisztusaival azonosította. Ez azonban szélsőséges és igaztalan állítás a Szentírás csodáiban, jeleiben hívőkről és az isteni erő (görögül ‘dünamisz) védelmezőiről. Ugyanis a csodatevő Istenben hívő keresztények szintén elutasítják az okkult erőkön alapuló praktikákat; ugyanakkor azonban hangsúlyozzák, hogy Isten is rendelkezik az empirikus világot meghaladó és abban változást létrehozó erővel és hatalommal, amelyet az emberek rendelkezésére is bocsáthat.

A csodákban hívők és az azokat tagadók közti csatározások azonban nem csak a különféle keresztény irányzatokat állították egymással szembe: a zsidó valláson belül is hasonló viták jellemezték a különböző irányzatokat. Schneersohn csodarabbit teológiai ellenfelei ugyanúgy okkultizmussal, parafenoménekkel hozták kapcsolatba, mint azokat a pünkösdi-karizmatikus személyiségeket, akik Istent úgy is hirdették a hívőknek, mint gyógyítót (héber kifejezéssel: ‘rófé).
Minden ellenkező híreszteléssel szemben a gyógyító csodákban hívők jelentős része elfogadja az orvostudomány pozitív szerepét a gyógyításban. Voltak ugyan kis létszámú szélsőséges csoportok (talán vannak most is), amelyek minden orvosi beavatkozást, terápiát a gonosz munkájának minősítettek, s ezért tagjaiktól elvárták, hogy betegségük esetén ne forduljanak orvosokhoz, hanem kizárólag Istent hívják segítségül. Számos esetben azonban a kérésekre elmaradt a válasz, ezért az e csoportok köreiben előforduló tragédiák jogos felháborodást váltottak ki a társadalomban. Az Isten gyógyító erejében hívők nagy része azonban nem lát a kétféle, isteni és emberi terápia között kibékíthetetlen ellentétet, hiszen a természettudományos eredményeken alapuló gyógyítási módok nem sértik a bibliai hit törvényeit, sem a hívők lelkiismeretét. A szakszerű orvosi ellátás mellett a beteg gyakorolhatja gyógyulásával kapcsolatos személyes hitét az Istenben.
Az összeférhetetlenség a nem Istentől származó szellemi erővel vagy pszichikai energiákkal való különféle gyógyítási módok, és a bibliai alapokon álló gyógyító csodák között áll fenn. A kettő közötti lényeges különbséget nemcsak a materialisták, hanem azok a keresztények sem hajlandók figyelembe venni, akik szerint a csodák korszaka már a múlté.
Az alábbiakban azokat a főbb bibliai kijelentéseket, állításokat idézzük fel, melyek alapján a rabbik, próféták, apostolok, prédikátorok az isteni gyógyulást hirdették az embereknek.

A betegség eredete

Először is: a betegség, teológiai szempontból vizsgálva, szellemi eredetű. A teremtés története szerint az embert jó és egészséges testtel ajándékozta meg Teremtője. A legtöbb teológus, aki a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás alapján alakította ki antropológiáját, megegyezik abban, hogy a betegség (héberül: ‘cholí) az eredendő bűn következtében kerítette a látható világot befolyása alá, illetve emiatt lett az ember is kiszolgáltatva a különböző betegségeknek, fájdalmaknak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden egyes betegségnek közvetlenül konkrét bűn az okozója, bár a bűn és a betegség ok-okozati összefüggését számos bibliai példa illusztrálja, különösen az Ószövetségben. Például Dávid a saját betegségét zsoltárában (32.) kíméletlen őszinteséggel a saját bűneivel, míg gyógyulását bűneinek bocsánatával hozta okozati összefüggésbe.
A Biblia alapján a betegség lehet Isten ítélete is a lázadó emberen. A Tóra szerint az embert Isten beszédével szembeni lázadó magatartása is kiszolgáltatja a súlyos fizikai szenvedéseknek, nyomorúságoknak. Jób csapásait és betegségeit azonban nem lehet értelmezni a bűn és a betegség közvetlen összefüggéseivel. Az ő megpróbáltatásainak valós oka titok és megragadhatatlan maradt az ember előtt, amelyről a fátylat a könyv végén az Úr kijelentése lebbentette fel még a Jóbot vádoló barátok előtt is. Az Újszövetség a bűn és a betegség ótestamentumi összefüggéseit tudomásul veszi, de számol más betegséget okozó tényezőkkel is (pl. degenerálódott fizikai világ, démonok működése, nagyobb veszélytől való megóvás, korrekció eszköze stb.).

Isten a te gyógyítód

Az Isten csodatevő erejében hívők szerint az Úr a gyógyítás szövetségét is megkötötte Izraellel a Vörös-tengeren való átkelés után, Márában. "Én vagyok az Úr, a te gyógyítód" (2Mózes 15,26). Az isteni kijelentés nem csupán ígéretet, alternatívát jelentett a zsidók számára, hanem Isten szövetségi nevét (‘Jahve-Rófechá\', azaz ‘az Örökkévaló-Gyógyítód\'), természetének egyik lényeges vonását (valóságot és törvényt), melyből Izrael fiai Isten Igéjének való engedelmességük által részesültek. Sőt, helyreállított egészségüket isteni védelem is övezte a betegségekkel szemben.

Az Isten betegeket gyógyító képességét igazolja a törvénynek azon rendelkezése is, melynek értelmében a papnak engesztelő áldozatot kellett bemutatnia a betegek gyógyítása érdekében. A szertartások csupán eszközök voltak ahhoz, hogy az Isten gyógyító ereje működésbe lépjen a szenvedő emberek számára. Hosszú évtizedeken, évszázadokon keresztül a betegeskedő zsidók egészségét Isten az engesztelő áldozatokon keresztül állította helyre. Az ószövetségi zsidók előtt tehát evidens volt, hogy leghatékonyabb gyógyítójuk: Istenük, aki nemcsak a bűn és a betegség összefüggéseit tárta eléjük, hanem az elveszített egészség visszanyerésének isteni útját is.
Isten gyógyító tevékenységének egy másik ószövetségi illusztrációja a Mózes által elkészített rézkígyó, melyet egy fára (póznára) kellett feltűzni (4Mózes 21). A törvény e rendelkezésének az előzménye az volt, hogy a zúgolódó népet a pusztában mérges kígyók támadták meg. A kígyók marásaitól szenvedők közül csak azok maradtak életben, akik feltekintettek a rézkígyóra. Ennek a szimbólumnak semmi köze nem volt a mágiához. Nem a rézkígyó rendelkezett természetfeletti hatalommal, hanem Isten az ismertetett módon közölte a betegekkel gyógyító erejét.
Az exodus utáni korszakokban is tevékenykedtek Izraelben gyógyító erővel rendelkező próféták, mint például Illés, Elizeus. Az ószövetségi nép, míg kategorikusan elutasította az okkult tevékenységeket kísérő mágikus jeleket, az Isten embereitől származó csodákat viszont pozitívan fogadta.

Jézus, a gyógyító rabbi

Az Újszövetség alapján álló hívőknek még több okuk van arra, hogy higgyenek Istenben mint gyógyítójukban. Jézus földi szolgálatának a legtöbb idejét a tanítás, a betegek gyógyítása, valamint a démonok kiűzése kötötte le. A négy Evangélium egyértelműen ezt bizonyítja. Jézus a betegséggel mint az emberiség egyik súlyos és sötét ellenségével bánt el. A betegség elleni harca Isten erején és hatalmán alapult. Egyértelművé tette, hogy nem a betegség, hanem a gyógyulás Isten akarata, és ez felel meg a mennyek országa törvényeinek.
A Názáreti különböző módokon gyógyította meg a szenvedőket. Egy gutaütött elvesztett egészségét a bűnbocsánat által nyerhette vissza (Márk 2,5–11). Más esetben Jézus gonosz szellemeket űzött ki a betegekből, akik ezután meggyógyultak (például a démonizált "gadarénus", egy süketnéma, a holdkóros fiú stb.). Néha Jézus a betegekre helyezte kezét, és így vették a gyógyulásukat, például Péter anyósa is. Gyakran az is előfordult, hogy a betegek érintették meg Jézus ruháját, és csodás gyógyulásban részesültek, mint például a vérfolyásos asszony. Ezeken kívül más, "extra" módokon is gyógyította Jézus a betegeket.

A meghasonlott kereszténység és a gyógyulás

A keresztény világon belüli fő viták nem Jézus gyógyító tevékenységével, hanem az egyháznak a betegségről való felfogásával és ahhoz való viszonyával kapcsolatosak. A betegek gyógyulásáért való imádkozást ellenzők szerint Jézus eljövetelének fő célja a bűnbocsánat megszerzése volt. A betegségeket, fájdalmakat visszajövetelekor szünteti majd meg. Addig a betegségekből való isteni gyógyulások nem tartoznak a hívő élet normális menetéhez, hanem kivételnek számítanak, melyek az eljövendő messiási kor előjelei.
Ezzel szemben a pünkösdi-karizmatikus keresztények azt hangsúlyozzák, hogy Jézus engesztelő áldozata teljes és tökéletes volt, melynek során az ember teljes személyiségét (szellemét, lelkét, testét) is megváltotta. Érvelésük szerint Ézsaiás próféta jövendölése, amely szerint "betegségeinket [‘cholí] ő viselte, és fájdalmainkat [‘mákóv] ő hordozta", Jézus golgotai keresztáldozatában már beteljesedett. Így az engesztelő és helyettesítő áldozata által megszerzett javak, áldások a jelenlegi üdvkorszakra is érvényesek.
Az idézett igerészt az Evangélium írói is Jézus földi szolgálatára és váltságára vonatkoztatták. Péter apostol hasonló értelemben idézi Ézsaiást, amikor a keresztényekkel közli levelében, hogy "…az ő sebeivel gyógyultatok meg" (az eredeti görög szöveg múltban befejeződött történést kifejező igeidőben használja a "gyógyultatok meg" kifejezést). Az apostoli korszakban is elválasztotta az egyház az Úr gyógyító munkáját az emberi test teljes megváltásának az idejétől. Az utóbbit helyezte a jövőbe, Jézus Krisztus második visszajövetelének egyik céljaként. A korai keresztények azonban szilárdan hittek abban, hogy a betegségektől megváltást nyertek, ezért az evangelizációkat tömeges gyógyulások, szabadulások kísérték. Az Újszövetséget az első egyház szintén a gyógyítás szövetségeként is értelmezte.
A csodák ellenzői ezekkel az érvekkel szemben általában azt hozzák fel, hogy az apostolok korszaka lejárt, így a betegségekből való isteni gyógyulás is elveszítette az aktualitását. A pünkösdi-karizmatikus mozgalom azonban azt hangsúlyozza, hogy az Úr nem változott meg, és nem vonta vissza a Szentlélek karizmáit sem, melyek között kitüntetett helyen szerepelnek a gyógyítás ajándékai. Ezeket a természetfeletti képességeket az Úr éppen úgy osztogatni kívánja, mint az apostoli korszakban. Szerintük a természetfeletti gyógyulások elmaradásának számos esetben a tudatlanság és a hitetlenség az okozója. A hit ugyan nem hozza létre a gyógyulást, de a hívők szellemét, lelkét nyitottá és készségessé teszi Isten gyógyító hatalmának elfogadására. A természetfeletti gyógyulásokról ma is heves vita dúl különböző országokban, aminek egyik sajnálatos negatív következménye az, hogy az acsarkodó keresztény irányzatok egymást semlegesítik, míg a betegségek fokozatosan növekvő gondot, terhet jelentenek az embereknek, családoknak, sőt az állami költségvetésnek is. A kereszténység szellemi meghasonlottsága pedig kedvező szellemi körülményeket biztosít parafenomének, csodadoktorok, "hitgyógyítók" számára, akiket a legkevésbé sem érdekel, hogy szellemi erejük kitől származik.

A magyar valóság

Hazánkban a csodákat elemző világi tábor gondolkozását még erőteljesen determinálja Marx és Lenin transzcendencia-ellenessége. Világképükben mindenfajta csoda a csalással és szemfényvesztéssel egyenértékű, ezért a természetfeletti realitás működését kísérő jelenségeket elfogadó egyéneket, csoportokat közönséges szélhámosoknak, vagy jobb esetben pszichikai zavarokkal küszködő személyeknek állítják be.
A rendszerváltás óta eltelt években több ízben bebizonyították magukról – függetlenül attól, hogy a hatalom baloldalán, jobboldalán, vagy középen álltak, állnak éppen –: kővé merevedett álláspontjukat, elméleteiket a tényektől sem hagyják zavartatni. A "nekünk mindig igazunk van" csoport, ha megfogalmazta véleményét a dolgok állásáról, a vita le van zárva. Ezután legfeljebb bizonyítékok gyűjtése következik megfogalmazott előítéleteik mellett.
Ahhoz is hozzászokhattunk, hogy a bizonyítékok e gyűjtésének lázas folyamatában kizárólag azok az információk hitelt érdemlőek előttük, amelyek vélt igazukat látszanak alátámasztani. Tudományos vizsgálódásaik végkövetkeztetését már előre tudhatja mindenki; ami a karizmatikus hívőkkel kapcsolatban nagyjából emígyen hangzik: tevékenységük a társadalomra (nemzetre) nézve káros és veszélyes.
A történelmi kereszténység hazai szakembereinek többsége szintén – tisztelet a kivételnek – a "megvetni, mielőtt megismernék" elv alapján áll az Isten-a-te-gyógyítód-ba vetett hitet helyreállítani szándékozó mozgalommal szemben. A csodák lehetőségét ők nem zárják ki. Ezzel csupán annyi a problémájuk, hogy igazi csodának csak azt tartják, ami saját egyházukban történik meg. Más egyházakban – különösen a fiatal keresztény mozgalmakban, így a pünkösdieknél, karizmatikusoknál – a csodák területén a Sátánnak van monopóliuma. A pneumatikus jelenségeket, karizmatikus megnyilvánulásokat azért utasítják el, mert például bizonyos pogány kultikus csoportok is szólnak nyelveken, gyakorolják a kézrátevést, a démonűzést, a betegekért való imádkozást stb. Szerintük ahol ilyen és ehhez hasonló jellegű szellemi tevékenységek ütik fel a fejüket, ott a gonosz munkálkodik. Ettől pedig kötelességük az embereket óva inteni, ezért kiadványaikkal rosszindulatú gyanakvást ültetnek el a karizmatikus kereszténységgel szemben is.
A bibliai csodák elutasításának nem lehet oka az, hogy szinte minden igazi és tiszta szellemi megnyilvánulásnak valóban megvan a pogány, démonikus világi utánzata. Ezzel a logikával szinte a Biblia minden lényeges elemét el lehetne vetni. Például Jézus halálát és feltámadását azért kellene elutasítani, mert az egyiptomiak úgy hitték, hogy Ozirisz is meghalt és feltámadott. A keresztényeknek az imádkozással és a böjtöléssel is fel kellene hagyniuk, mert a guruk, varázslók, sámánok is ezt teszik. A kereszténység jó hírének – úgymond – nem tenne jót, ha a kívülvalók azt tapasztalnák, hogy mi is ugyanazt tesszük, mint a bálvány- és démonimádó eretnekek.
A hamis jelekre, csodákra való hivatkozással tagadni az igazi csodák tekintélyét és realitását keresztény szempontból több, mint tisztességtelen eljárás. A keresztény szakembereknek a Szentírás és nem az egyháztörténelem alapján kellene a kérdést megvizsgálniuk. Az egyház történelmi mintája ma már többnyire csak a harmadik világhoz tartozó katolikus országok és a posztkommunista közép-európai társadalmak előtt példa.
A kereszténység történelmi folytonossága azért is nehezen megragadható, mert az egyház a betegek gyógyításánál alapvetőbb evangéliumi igazságokat is megtagadott. Sőt, magát a teljes Szentírást is. Hosszú évszázadokon keresztül mindazok életükkel fizettek, akiket a hatalmasságok a Biblia olvasásán értek, vagy akik anyanyelvükre akarták azt fordítani. A történelmi mintával szemben a keresztény hit legfőbb mérőzsinórja az Isten Igéje, amely szerint "azokat pedig, akik hisznek, ilyen jelek követik: az én nevemben ördögöket (démonokat) űznek; új nyelveken szólnak. Kígyókat vesznek föl; és ha valami halálost isznak, meg nem árt nékik: betegekre vetik kezeiket, és azok meggyógyulnak" (Márk 16,17–18).

Olvasson tovább: