Kereső toggle

Megszólalnak a kövek

A Biblia és a tények

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mi a történelem? A történészek által koronként újra meg újra felvetett kérdésre mindeddig nem született egységes, mindenki számára megnyugtató válasz. Pedig e kérdés nagyon is tisztázandó, hiszen ha a Biblia "történeti hitelességét" akarja valaki megkérdőjelezni, feltétlenül tisztában kell lennie azzal, mit ért "hiteles" történelem alatt.

Úgy tűnik, hogy a szűkebb pátriánkban oktató és kutató történészek jelentős része még nem jutott túl azon a XIX. században gyökerező és a "dialektikus és történelmi materializmus" által is favorizált nézőponton, amely szerint a történelem nem más, mint az úgynevezett "történelmi tények" (az emberi civilizáció termelte írásos és tárgyi "források") összessége. A történész feladata csak annyi – vallotta a múlt század legtekintélyesebb historikusa, Leopold Ranke –, hogy "egyszerűen megmutassa, hogyan is történtek a dolgok". Ranke után történésznemzedékek hosszú sora indult csatába a szinte mágikus erővel felruházott "Wie es eigentlich gewesen?!" (Hogyan is történt valójában?!) kiáltással az ajkán – abban a reményben, hogy megtalálta a bölcsek kövét. A pozitivisták, akik szerették volna a történelemtudományt a természettudományok rangjára emelni, befolyásuk teljes súlyával támogatták a tények kultuszát. "Először gyűjtsd össze a tényeket – mondták –, s azután vond le belőlük saját következtetéseidet." Ebből a felfogásból alakult ki a nagy liberális újságíró, C. P. Scott kedvenc mondása: "A tény szent, a vélemény szabad." Bár Scott mondása jól hangzik, manapság már minden újságíró tudja, hogy a vélemény leginkább a megfelelő tények kiválogatása és elrendezése révén befolyásolható.

A történelem üres lapjai

A tények – a közmondással ellentétben – nem beszélnek önmagukért. Valakinek meg kell szólaltatnia őket; sőt valakinek azt is el kell döntenie, melyik tény jusson szóhoz, milyen sorrendben és milyen összefüggésben. Ráadásul a történelmi tények – minél régebbiek, annál inkább – már önmagukban is valamilyen kiválasztódási folyamat, szelekció vagy puszta véletlen folytán maradtak fenn. A Bibliában leírt eseményekkel egykorú keleti és nyugati ókori történelem krónikája hemzseg az üres lapoktól. Ennek legfőbb oka a források egyoldalúsága, esetlegessége, illetve esetenkénti teljes hiánya. Még a görög-római antikvitás megismeréséhez legfőbb forrásul szolgáló történetíróknak is csak elenyészően kevés műve maradt ránk teljes egészében, és ezeknek legrégibb kéziratai is sokszor több száz évvel a szerzők halála után keletkeztek. Vegyünk egy konkrét példát. Az Augustus kori Livius római történetíró (i. e. 59–i. sz. 17) megírta Róma őstörténetét, vagyis hozzá képest 700 évvel korábban történt eseményekről számolt be művében. Livius legkorábbi kézirata azonban csak a XI. századból maradt ránk, tehát az általa megírt események és a fennmaradt "forrás" között csaknem kétezer évnyi szakadék tátong! Ennek ellenére Róma őstörténetét mindmáig Livius beszámolója alapján tanítjuk az általános iskoláktól az egyetemekig.

A leghitelesebb ókori könyvek

De nézzük ezek után, hogyan is állunk a Bibliával mint történeti forrással. Először is egy nyilvánvaló tényt kell leszögeznünk: a Biblia egyes könyvei között időben és térben is jelentős távolság húzódik, Mózes és János apostol működése között körülbelül másfél ezer év telt el; a keletkezés két térbeli végpontját pedig az Eufrátesz, illetve a Tiberis partján fekvő világvárosok: Babilon és Róma jelentik. Ennek ellenére e hatvanhat könyvből álló gyűjtemény méltán nyerheti el a "leghitelesebb ókori könyv" megtisztelő címet. Az Ószövetség héber szövegének legrégibb kéziratai, a nevezetes qumráni tekercsek felfedezése (1947) óta már az i. e. II. századból is rendelkezésünkre állnak, amellyel alig több mint 200 évre csökkent az ószövetségi kánon utolsó könyvének keletkezése és a legkorábbi kéziratos források között húzódó időbeli távolság. Qumránban egy kivételével valamennyi ószövetségi könyv kéziratát megtalálták, s talán az sem véletlen, hogy az első tekercs, amelyet sikerült szinte teljes épségében kibontani, éppen Ézsaiás (Jesaja) könyvét tartalmazta, annak teljes szövegével: az első verstől az utolsóig. A holt-tengeri tekercsek tehát alátámasztották az Ószövetség mai napig is használt héber szövegének egységét és hitelességét, mivel azokkal gyakorlatilag szó szerinti egyezést mutattak!
De nem áll rosszabbul a helyzet az Újszövetség könyveivel sem. A bibliakritika "nagy századának" kellős közepén, 1840-ben egy fiatal tudóst, Konstantin Tischen-dorfot nevezték ki a lipcsei egyetem professzorává, aki – kortársai véleményével szemben – meg volt győződve az Újszövetség könyveinek hitelességéről. Tischendorf azt tűzte ki élete legfőbb céljául, hogy megtalálja a legrégebbi létező újszövetségi kéziratot, amellyel igazolni lehetne, hogy annak szövege az apostolok korától kezdve napjainkig lényeges változtatások nélkül maradt fenn. Ezért a Közel-Keletre utazott, hogy kolostorok és templomok könyvtáraiban ősi kéziratok után kutasson. Végül a Sínai-félszigeten épült Alexandriai Szent Katalin kolostorban bukkant rá a keresett kódexre: a szemétkosárból halászta elő, éppen azelőtt, hogy a szerzetesek mint értéktelen ócska holmit elégették volna. Az i. sz. IV. században íródott csaknem teljes Újszövetség azóta Codex Sinaiticus (Sínai Kódex) néven vonult be a tudomány történetébe. Az új felfedezés az apostolok halála és az első kéziratok közötti űrt szintén körülbelül 200 évre csökkentette. Ezután következett az a korszak, amikor Egyiptom homokjából ezerszámra kerültek elő görög nyelv? papiruszok, köztük olyanok is, amelyekre bibliai szövegeket írtak. Ezek közül a legrégebbi újszövetségi kézirat a manchesteri John Rylands könyvtárban őrzött kicsiny papiruszdarabka, amelyre János evangéliuma 18. fejezetének néhány versét írták az i. sz. 120-130 körüli időkben, vagyis az apostol halálát követő egy emberöltőn belül! Ma is ez a legkorábbi ismert újszövetségi kézirattöredék – ráadásul éppen abból az evangéliumból származik, amelynek hitelességét a legtöbben vonták kétségbe.

A Biblia nem mítosz

A Biblia könyveinek lejegyzői tudatosan törekedtek az általuk hallott, látott vagy átélt események precíz rögzítésére. A bibliai könyvek nem vallásos iratokként vagy mítoszokként születtek: eredeti szándékuk szerint történetírói igénnyel és jogi értelemben vett írásos tanúvallomásokként jegyezték le őket. Történeti forrásértékük – még akkor is, ha megfosztjuk nyilvánvaló szellemi eredetüktől és mondanivalójuktól – semmivel sem kisebb, mint bármely fennmaradt ókori történetíróé! Erre ma már számos olyan külső bizonyíték is szolgál, amellyel még Hérodotosz és Livius sem dicsekedhet.
"Az elmúlt században Palesztinában és a környező országokban folyó régészeti kutatások teljességgel átformálták a Biblia történelmi és irodalmi hátterére vonatkozó ismereteinket. A Biblia többé nem tűnik a múlt valamiféle magányos emlékművének, olyan jelenségnek, amelynek semmi köze ahhoz a környezethez, amelyben megszületett. A Bibliával szemben a XVIII. és XIX. század jelentős tudósai által megfogalmazott szkepticizmus egyre inkább hitelét veszti. Egyik felfedezés a másik után eredményezte, hogy egyre nőtt a Biblia mint történeti forrás értékének elismertsége" – fogalmazott a bibliai régészet egyik legnagyobb tudósa, William Foxwell Albright századunk harmincas éveiben. A bibliai régészet által azóta is folyamatosan napvilágra hozott leletek között bőséggel akadnak a kinyilatkoztatást tényszerűen alátámasztó források is. Terjedelmi korlátok miatt ehelyütt még arra sem vállalkozhatunk, hogy akár csak az utóbbi két-három évtized legjelentősebb felfedezéseit ismertessük, de e felfedezések horderejének érzékeltetésére talán egy-két kiragadott példa is elegendő lesz.

A kövek is megszólalnak

Bálámról, a Mózes korában élt közel-keleti látnokról manapság legtöbbeknek csak a közmondásossá vált szamár jut eszébe. Az izraeli régészeknek is óriási megdöbbenést okozott, amikor 1967-ben Deir Allában megtalálták "a megnyílt szem?" Bálámnak valamikor az i. e. VIII. században kőlapokra írt próféciáját, amelynek szóhasználata több ponton is megegyezett a Biblia róla szóló történeteinek frazeológiájával. Íme a bizonyíték, hogy – nyilván nem zsidó környezetben – "szent szövegként" hagyományozták tovább a híres jós szavait. Nahman Avigad, az izraeli egyetem régészprofesszora a hetvenes évek végén bukkant rá Jeruzsálemben több tucat, az első Szentély lerombolása idején (i. e. 586) elrejtett pecsétre. Ezeken több, a Bibliában is szereplő név volt olvasható, köztük Jeremiás írnokáé, Báruké is. De ugyanúgy találhatunk adatokat a bibliai tényekre, eseményekre vonatkozóan a közel-keleti levéltárakban megőrzött szövegekben is. Babilonban a királyi udvar számadásai között előkerült négy ékírásos agyagtáblácska, melyeken a fogságba hurcolt Jehójakin júdeai király és fiai neve is szerepelt, mint akiknek élelmiszert osztottak ki. Az asszír birodalom számos feliratos forrása beszél a királyok korában történt eseményekről. Az Eszter könyvében szereplő Márdokeus (Mordecháj) neve pedig Mar-du-uk-ka alakban egy Berlinben őrzött perzsa agyagtáblán őrződött meg – és szinte vég nélkül idézhetnénk a különféle forrásokat és bizonyítékokat. Az Újszövetséggel kapcsolatban is számos hitelesítő forrás került napvilágra a régészet jóvoltából. 1961-ben olasz archeológusok Caesareában, a régi tartományi fővárosban megtalálták Pontius Pilátusnak, a Jézus-per egyik főszereplőjének építési feliratát. De a Jeruzsálem környéki sziklasírok is sok meglepetést tartogattak a kutatók számára. E. L. Sukenik professzor, az izraeli régészet egyik úttörője egy sziklafalba vágott I. századi sírboltban megtalálta a kürénéi Alexander családi temetkezőhelyét, ahová ő maga, továbbá két gyermeke: Sára és Alexander volt eltemetve. Minden bizonnyal ő lehetett az, akiről Márk evangéliumában olvashatunk: "És kényszerítének egy mellettök elmenőt, bizonyos cirénei (kürénéi) Simont, aki a mezőről jő vala, Alekszándernek és Rufusnak az atyját, hogy vigye az ő keresztjét." 1990-ben ugyanezen a környéken véletlenül bukkantak rá egy beomló sírboltban Kajafás főpap családi sírboltjára, ahol egy csontládikában megtalálták földi maradványait.
"A tény szent, a vélemény szabad" – idéztük cikkünk bevezetőjében az újságírás talán legismertebb szlogenjét. A Bibliával kapcsolatban nálunk azonban mindeddig sokszor épp az ellenkezője volt tapasztalható: a vélemények szentek, a tények pedig szabadon elhallgathatók.

Olvasson tovább: