Kereső toggle

Környezetvédelem szégyenbélyeggel

A német zöldek barna hagyományai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A német Zöld Párt az élére állt az izraeli termékekkel szembeni európai kampánynak. De miért fontos a környezetvédő liberálisoknak az, hogy az úgynevezett „megszállt területekről” származó árukat megkülönböztető bélyeggel lássák el? A meglepő választ a zöldek eredettörténetében lehet megtalálni.

Renate Künast, a zöldek egyik parlamenti képviselője a német törvényhozásban „a fogyasztók korrekt tájékoztatásával” hozta kapcsolatba az izraeli termékek megbélyegzését: azaz, aki akar, vegyen ilyen termékeket, de aki nem akarja támogatni a „megszálló” izraelieket, az véletlenül se vegyen olyan terméket, ami a képviselő által megszálltnak nevezett területeken található gyárakban készült.

A képviselő nem foglalkozik olyan apróságokkal, hogy ezekben az üzemekben számos palesztin dolgozik, akinek egyetlen kiszámítható jövedelme éppen ezektől az izraeli cégektől származik. A tudatos vásárlás jogáról beszélő képviselőnő korábban már előállt különböző antiszemita összeesküvés-elméletekkel, például Moszad fedőszervezetnek nevezte azt az Izraelt támogató német csoportot, akik tiltakoztak az iráni atomprogrammal szemben. Künast többször felemelte szavát a németországi iszlám szélsőségesek érdekében is: 2015 őszén azt tanácsolta a muszlim férfiak német nőkkel szembeni erőszakos tetteiről könyvet publikáló rendőrtisztnek, hogy a rendőröknek le kellene venni a cipőiket, mielőtt razziát tartanak az erőszakot támogató mecsetekben. Néhány hónappal később pedig tájékozatlansággal és erőszakkal vádolta a rendőrséget, amiért agyonlőttek egy fejszével öt embert megsebesítő ISIS-szimpatizáns afgán menekültet. Ettől a kijelentésétől már a saját pártja is elhatárolódott. A képviselőnő amúgy a Zöld Párt tagja az 1979-es alapítás óta, tehát még találkozhatott és tanulhatott azoktól az alapítóktól, akikről a későbbiekben szólunk.

Charles Boycott, az első bojkott-áldozat

A termékek bojkottjára való felhívás nem újdonság, a cél egyértelmű: az izraeli gazdaság ellehetetlenítése. Így van ez már a 19. század óta, amikor Írországban a helyiek teljesen ellehetetlenítették Charles Boycott nevű jószágigazgató életét. Boycott, egy olyan, a szigeten kívül élő angol earl (gróf) alkalmazottja volt, aki rendkívül szolidárisan viselkedett munkaadója irányába. Amikor 1879-ben az ír mezőgazdaság, nem először a században, katasztrofális terméssel zárta az aratást, a hazafias ír politikusok, élükön Charles Parnellel (akinek alakja még James Joyce Ulysses című világhírű regényében is megjelenik) az ínségtől tartottak. Ezért követelni kezdték, hogy az angol földbirtokosok olcsóbb földbérleti összeget rójanak ki a földeket művelő írekre.

Amikor ez elutasításra került, Parnell és társai egy újabb módszert vezettek be követeléseik érvényesítésére. A kiválasztott földeket irányítókat (elsőként Boycottot) minden értelemben teljesen elszigetelték: a házi szolgák nem engedelmeskedtek nekik, a munkásaik nem voltak hajlandóak dolgozni, a szolgáltatók (boltos, vendéglős, postás és így tovább) nem szolgálták ki őket, a pénzüket sem fogadták el. Azóta terjedt el ez a fogalom világszerte, és azt értjük alatta, amikor egy egyén vagy szervezet elhatárolja magát egy másik egyéntől vagy csoporttól: nem tart kapcsolatot vele, nem vásárol tőle, sőt egyáltalán nem foglalkozik vele, tulajdonképpen levegőnek tekinti. Mindezt azért, mert tiltakozik valami ellen, amit a bojkott célja képvisel. Esetünkben az itt előállított izraeli termékek létjogosultságát kérdőjelezi meg a termékek címkézése. Ennek azonban az európai és német hagyományban vannak előzményei.

Az európai államokban a felvilágosodást megelőző évszázadokban a zsidókat mindenhol megkülönböztették, már ha egyáltalán élhettek az adott országban. A csúcsos süveg, a ruhán kötelezően viselendő megkülönböztető jel általános volt az európai államokban élő zsidók életében. A felvilágosodás meghozta az emancipációt is, amelynek során a zsidókat is polgároknak tekintették, egyenjogúsították, és csupán vallási kisebbségnek tekintették. Ez a folyamat mintegy százhúsz éven keresztül tartott a kontinensen. Ezzel a befogadó és asszimiláló attitűddel párhuzamosan megjelent a modern, faji alapú antiszemitizmus, amely során a zsidókat származásuk alapján tartotta számon.

Ne vásárolj zsidóktól!

Az első világháborút követően elsőként Németországban lett kormányprogram a zsidók állampolgárságtól való megfosztása és társadalmi, gazdasági ellehetetlenítése. Ez 1933. január 30-át követően valósult meg, amikor a demokráciaellenes Nemzetiszocialista Német Munkáspárt több demokratikus választást megnyert, és végül a pártvezető Adolf Hitler kapott megbízást a kormányalakításra. 1933 áprilisában került sor a zsidó üzletek első bojkottjára. SA-legények álltak be a zsidó üzletek ajtajába, Dávid csillagokat festettek a kirakatüvegekre, és a belépni akarók útját elállták, hogy ne tudjanak bejutni, és a zsidó kereskedőknél vásárolni. Közben táblákat emeletek fel, amelyeken az állt: „Német! Adj magadra! Ne vásárolj zsidóknál!” Ehhez még nem sikerült megszerezni a társadalom támogatását, de maga az esemény sok mindent elárult az új rezsim igazi arcáról.

Később a törvények legitimálták a zsidók gazdaságból való teljes kiszorítását. Fritz Grünfeld így emlékezett erre: „Az ellenünk vezetett harcban az üzletfeleink voltak az első vonalban, és a beosztottjaink a másodikban. A beosztottjaink hűségét napról napra szisztematikusan gyengítették, és uszították őket ellenünk. Ez például abban nyilvánult meg, hogy a Der Stürmer című újságban »zsidók szolgájának« nevezték őket, és megfélemlítésképpen nyilvánosságra hozták otthoni címüket. Ettől mindenki félt, és senki sem akart »Judenknecht« (zsidószolga) lenni, így még az utolsó beosztottjaink is megfutamodtak. Akik ennek ellenére hajlandóak voltak nálunk dolgozni, azokat kémkedésre és besúgásra buzdították. Nem szégyellték lehallgatni a telefonbeszélgetéseinket, a postánkat elolvasták, sőt még a szemetesládáinkat is átkutatták. Végül azon a kevés zsidó alkalmazotton kívül, akik szintén meg voltak bélyegezve, csak nagyon kevés keresztény beosztott maradt hűséges hozzánk, és vállalta a kockázatot. A harmadik fronton az újságírók harcoltak ellenünk. Egyre több kiadó mondta azt, hogy nem vállalja írásaink és hirdetéseink kiadását. A negyedik fronton, ahol hátba szúrtak bennünket, az áruszállítók és a vállalkozók álltak. Egyikük sem volt hajlandó tovább együttműködni velünk.”

A bojkottot követte az elűzés, a megbélyegzés, a fizikai elkülönítés és végül a megsemmisítés. Nem állítjuk, hogy a mai bojkottnak is ez lesz az eredménye, ugyanakkor teljesen egyetértünk azzal, hogy a bevezetése és népszerűsítése nem a vásárlók érdekét szolgálja, hanem vegytiszta antiszemitizmus. Miért? Mert számos olyan ország termékei mindenféle megjelölés nélkül kaphatóak az európai kereskedelemben, ahol az emberi jogokat valósággal lábbal tiporják. Az, hogy az izraeli termékek jelölésének és bojkottjának az élharcosai az európai zöld pártok, és közülük is a németországi Zöld Párt talán meglepőnek tűnik, hiszen nehéz elképzelni, hogy mi köze a valamikori nácizmusnak a szociális gondolkodáshoz, a környezetvédelemhez, a bázisdemokráciához, a pacifizmushoz, az ökológiai szemléletű adóreformhoz, a fenntartható energiapolitikához, az állati jogok védelméhez? Bármilyen meglepő, de a nemzetiszocialista ideológiának számos olyan eleme volt, ami pontosan ezeket a célokat fogalmazta meg.

A nordikus ember nem él városban

Közismert, hogy a nácik a szociáldarwinizmust emelték társadalmi szintre. A fajok harcát átültették a népek és nemzetek küzdelmére. A két legerősebb és a világuralomért küzdő fajnak az árjákat (akit nordikus fajnak is hívtak) és a zsidókat tekintették. Ez a náci gondolkodásban nem mondott ellent annak, hogy a zsidókat egyszerre alsóbbrendűeknek, kultúrarombolóknak is tartották. Úgy vélték, hogy a világzsidóság (Weltjuden) a saját faji tisztaságát igyekszik megőrizni, ugyanakkor a fajkeveredés révén degenerálja a többi fajt. Mivel Hitler és elvbarátai az uralkodó faj megteremtésén dolgoztak, ezért határozták el a zsidóság ellehetetlenítését, elűzését és később az elpusztítását is.

A nemzetiszocializmus legfőbb külpolitikai célja az élettér (Lebensraum) megszerzése volt keleten. Ezeken a területeken olyan németek által vezetett mezőgazdasági telepeket képzeltek el, ahol a fizikai munkát az alsóbbrendű szláv rabszolgák tömegeivel végeztetik el. A német telepesek a munkát szervezik és irányítják. Megfigyelhetjük, hogy ebben a tervben a mezőgazdaság és természetközeliség, a falusi élet idealizálása jelenik meg. A várost és a városi létezést a nácik ugyanis a kozmopolitizmus és fajkeveredés melegágyának tartották, csupán az ipari termelés indokával tartották elfogadhatónak. A nagyvárosokban a tömegek összezsúfolódását éppen az élettér hiányával magyarázták. Az ideológia szerint az igazi német a természetes létezést kedveli, és ehhez kell visszavezetni, hogy ki tudjon teljesedni. Ez a gondolat a náci közoktatásban is megjelent.

A fajhigiéné-kutatások két obskúrus alakja, Wilhelm Rose és Helmut Fechner 1935-ben megjelent, Fajelmélet, a német vérről és lélekről című, diákok számára írt tankönyve a következőképpen írt a kérdésről: „A nordikus ember önálló életet él. Szeret távol élni másoktól, egyedül a saját tanyáján, melyet soha nem cserélne fel a városi élettel. Nagyon ragaszkodik a természethez, melyet soha nem cserélne fel a városi élettel. Nagyon ragaszkodik a természethez, anélkül, hogy ez őt szentimentálissá vagy szélsőségessé tenné. A képzelőereje nagyon fejlett, ő mégis mindig nagyon praktikus. Jelleméből hiányzik az izgágaságra és az élvezetek hajszolására való hajlam. Általánosságban véve a praktikusság, a realista gondolkodásmód és az igazság szeretete a legismertebb nordikus tulajdonságok. A nordikus ember eleve kételkedő, nehezen lehet meggyőzni, ezért leginkább ő alkalmas a tudományos szakmákra. Cselekvőképessége, kötelességtudása, óvatossága született vezetővé teszik. Miután érzelmei nem annyira a család, hanem inkább a közösség és az állam felé irányulnak, ez az a faj, amelyikből a legtöbb politikai vezető származik. Ez az a faj, amely szereti és becsüli a szabadságot, de ezt nem mások kárán szerzi meg. Néha nagyon nehezen tudja türtőztetni magát, de azért mindig a békés megoldást választja, ám megalázkodás nélkül. Nemzeti öntudatukhoz fűződik jó fizikai állapotuk megőrzése is. A szappant és a sportot a nordok találták fel, amelyekkel céljuk a test karbantartása.”

Mint láthatjuk, a német felsőbbrendűséget hirdetők körében az árják, a nordikus faj testesítették meg az ideális embert, aki a természethez közel, azzal harmóniában élve viszi előbbre minden tekintetben a világot, és így ajándékozza meg az emberiséget. Egy 2005-ös tanulmánykötet (How Green Were the Nazis? Nature, Environment, and Nation in the Third Reich – Mennyire voltak zöldek a nácik? Természet, környezet és nemzet a Harmadik Birodalomban) írásai részletesen bemutatják, hogy a nácik környezetpolitikája nagyon széleskörű volt. Úgy tervezték meg az autópályákat, hogy az utazók közelebb kerüljenek a természethez, természetvédelmi területeket hoztak létre, küzdöttek a fenntartható erdőgazdálkodásért, és igyekeztek megfékezni a levegőszennyezést. Átfogó politikát dolgoztak ki ezen a területen is, amelyet figyelembe vettek még a háborús erőfeszítések közepette is.

Az elmulasztott szembenézés

A németországi környezetvédők üdvözölték a nemzetiszocialista rendszer ilyen irányú erőfeszítéseit. Frank Uekoetter 2006-os könyve (The Green and the Brown: A History of Conservation in Nazi Germany – A zöld és a barna: A természetvédelem története a náci Németországban) még az előbb említett munkánál is messzebbre vezető kutatást közöl a szélesebb nyilvánossággal. A 19. századi német környezetvédelmi eszme kialakulásával kezdi munkáját, és bemutatja azt is, hogy a mozgalom körében hogyan erősödött meg a rasszizmus és antiszemitizmus. Szól arról, hogy a német környezetvédők idegennek érezték az első világháború utáni Weimari Köztársaság szabadabb légkörét, és a bukását közömbösen szemlélték. Elemzi, hogy a német környezetvédők hogyan üdvözölték a nácik felemelkedését, és a hatalom megragadását követően milyen módon fonódtak össze a rezsimmel ideológiai és intézményi szinten egyaránt.

A könyv számunkra talán legérdekesebb része az, hogy ez a csoport a második világháború után, hogyan küzdött a kellemetlen múltjával.

Uekoetter bemutatja azt is, hogy ez nem ment könnyen, és a német környezetvédők voltak az utolsó társadalmi csoport, amelyik szembenézett náci múltjának terhével. Nem is volt ez könnyű, hiszen az ideológiai egyezések, a célok elérése érdekében a nácikkal kötött szövetség, a karrierizmus, és a holokausztban és a népirtásokban való részvétel egyaránt feldolgozandó lett volna.

A könyvben olvashatunk arról is, hogy ezt a folyamatot leginkább a tagadás és a hazugságok jellemezték a német környezetvédő mozgalom részéről. Ha ezt összevetjük bizonyos izraeli termékek megjelölésének követelésével a mai német zöldek részéről, akkor már nem is lepődünk meg nagyon. Ha azonban megvizsgáljuk, hogy kik alapították a napjainkban tíz német tartomány vezetésében résztvevő, és a szövetségi törvényhozás képviselői helyeinek közel egy tizedét birtokló Zöld Pártot, akkor még meglepőbb kötődéssel találkozunk. (A tanulmány második részét az ünnepek után megjelenő első lapszámunkban közöljük.)

Olvasson tovább: