Kereső toggle

Nem embernek való vidék

Látlelet a láthatatlan Magyarországról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Csicskák, közmunkások, adósságbehajtók, érpataki újhungarizmus, cigány felzárkóztatási pénzek, menekültek – néhány címszó arról a vidéki, kevéssé látható Magyarországról, amelyről Tódor János szociográfus-újságíró legújabb kötete ad látleletet.

Menekültek, csicskák, közmunkások – Nemzeti konzultáció hét tételben – ezzel a címmel jelent meg Tódor János oknyomozó újságíró legújabb kötete, mivel a szerző szerint ilyen kérdésekről sem ártana valódi nemzeti konzultációt tartani. A közölt riportok hét téma mentén láttatják a vidéki Magyarország elmúlt tíz évét, illetve az ott élő, legkiszolgáltatottabb és legkevésbé látható csoportok helyzetét. Olvashatunk többek közt szociális otthonok lakóiról, csicskákról, közmunkásokról, eladósodott játékfüggőkről, a hűbérúrként viselkedő érpataki expolgármesterről, felzárkóztatásba terelt nincstelen cigányokról vagy épp a határmenti településeken élőkről a menekültválság idején.

A riportok alanyai többnyire olyan vidéki „kisemberek”, akikkel szemben rendszerszinten zajlanak súlyos visszaélések, jogsértések, méghozzá jellemzően az illetékes rendvédelmi vagy közigazgatási szervek tudtával és hallgatólagos beleegyezésével. A bemutatott történetek nem egyediek, hanem sorstársak több százezres tömegét érintik országosan. Négy évtizedes tényfeltáró újságírói tapasztalattal a háta mögött Tódor Jánosnak meggyőződése, hogy a vidéki Magyarország egy olyan szürreális világ, ahol a jogállamiság véget ér, ahol teljesen esetlegesen, kontrollálatlanul zajlanak a dolgok, így aztán a könyvbéli jelenségeknek is az abszurditás ad közös nevezőt.

„Minden szinten félfeudális, provinciális viszonyok jellemzik a kistelepüléseket. Hogy valóban ilyen lenne a vidék Magyarországa? Én sokakkal együtt így látom, sőt, még annál is borzasztóbbnak, mint ahogy megírtam. A nagyvárosi civilizáció számára ez egy ismeretlen, megfoghatatlan és egyben érdektelen világ. Nemcsak pártállás szerint jellemzi szélsőséges megosztottság a társadalmat, hanem vidék–város viszonylatban is, és a vidék nem számít. A média sem foglalkozik vele, egyrészt azért, mert senkit sem érdekel a téma, másrészt azért, mert helybéli újságíróként senki nem mer foglalkozni a visszaélésekkel” – reagált kérdésünkre Tódor János, aki maga Somogy megyében él, és hónapokig, sőt, nem egyszer évekig nyomoz olyan témákban, mint például a hírhedtté vált érpataki polgármester viselt dolgai vagy a romagyilkosságok háttere. (A romagyilkosságokról írt tényfeltáró könyvéről tavaly februárban írtunk: Halálos rendszerhibák – A romagyilkosságok és az igazságszolgáltatás. Hetek, 2018. február 23.)

Társadalmi bomba

Tódor szerint azért is aggasztó a vidéki Magyarország problémáival szembeni közömbösség, mert nálunk a legnagyobb tragédiát nem annyira a klímaváltozás, hanem a mélyszegénységben élők, elsősorban a növekvő cigány népesség megoldatlan helyzete fogja okozni a következő harminc évben. Elég csak az olyan észak-magyarországi enklávékra gondolni, ahol – akárcsak a palesztin menekülttáborokban – generációk óta segélyekből él a lakosság, s ahol a közmunkarendszer csak állandósította a gettólétet, és a fiatalok előtt semmi perspektíva nincs.

„Hogy ezt miként kellene megoldani, azt senki sem tudja. A felzárkóztatási programok az eddigi formában biztosan nem működnek, ez kezdettől látható” – mondja Tódor, aki könyvében többek közt Galambok falu példáján keresztül mutatja be a telepfelszámolások sikertelenségét, a kontrollálatlan pénzkezelést, amikor a támogatások tetemes részét másra költik. Az egyik fő probléma szerinte, hogy a programalkotók nem gondoltak arra, mekkora feszültséget szül nemcsak a többségi lakosság, hanem a cigányság – különösen a dolgozó, beilleszkedni igyekvő romák – körében is, – a legpasszívabb, legszegényebb telepi cigányság ingyenes lakáshoz, munkához juttatása, főleg, hogy ezt csak kevés érintett tudja hosszú távon fenntartani.

„A politikának kizárólag a szavazatok szempontjából van szüksége a cigányságra, ez mindig kiderül. Gondoljunk csak a múlt heti választásokra, amikor a szolnoki körzet megtartása érdekében ismét csatarendbe állították Farkas Flóriánt, de ugyanerről szólt az egyszeri közmunkabér-kiegészítés is” – jegyzi meg Tódor János. Hangsúlyozza: a falvakban különösen igaz, hogy minden a vezető személyétől függ: mivel a polgármesterek egy személyben dönthetnek a közmunkáról, gyakran feudális viszonyok jöttek létre, s nem ritka az sem, hogy a közmunkabérből önhatalmúlag levonják még az adókat, szabálysértési bírságokat is, ami teljesen jogellenes.

Übü király visszatér?

A levonási módszer az érpataki „szociális faluprogram” egyik eleme, melynek szellemi atyja Orosz Mihály Zoltán, aki 2005-től 2018-ig Érpatak hírhedt újhungarista polgármestere volt. „Hazai körülmények között különösen veszélyes, hogy a politikusi, illetve polgármesteri pozícióra való alkalmasság – ellentétben mondjuk a kamionsofőrivel – nincs sem végzettséghez, sem orvosi és pszichológiai alkalmassághoz kötve. Polgármester bárki lehet, akit megválasztanak” – állapítja meg Tódor a notórius feljelentőként is ismert Orosz Mihály Zoltán kapcsán, akinek köszönhetően a mai napig bíróságra jár.

Szavai annak fényében különösen elgondolkodtatók, hogy Oroszt, aki Érpatakot súlyosan eladósította, mini rendőrállammá alakította, és a hazai illegális szélsőjobboldali szervezetek zarándokhelyévé tette, tizenhárom év után tudták csak leváltani, miután a képviselőtestület tavaly feloszlatta magát, és időközi választásokra került sor. Orosz azonban nem adta fel: múlt vasárnap a szomszédos Nagykálló önkormányzati képviselőjévé választatta magát, a helyi cigány szervezetek komoly tiltakozása ellenére.

„Nem Oroszt tartom elsősorban felelősnek, hanem főleg azokat, akik nem egyszer lelkesen asszisztáltak a működéséhez. A kormányhivatal, az ügyészség, a rendőrség, a helyi jegyző – hát ez van vidéken sajnos. Ott egy ilyen szintű politikus élet-halál ura tud lenni” – teszi hozzá Tódor. Érzékletes példa volt erre, amikor Budai Gyula elszámoltatási biztos, a térség volt országgyűlési képviselője nyíltan barátjának nevezte Oroszt, és követendő példának tartotta az érpataki modellt.

Tódor János könyvében arra is kitér, hogy Orosz Mihály Zoltán – aki nem mellesleg abba a debreceni bárba járt az újfehértói rendőrkapitánnyal együtt, amelyben a romagyilkosságok elkövetőit is elfogták – az Alkotmányvédelmi Hivatal (régebben Nemzetbiztonsági Hivatal) informátora is volt egyben. Nem beszélve arról, hogy a köztörvényes bűncselekmény miatt jogerősen elítélt Orosz 2009–2010 között egy évig törvénytelenül töltötte be a polgármesteri pozíciót, s a képviselőtestület megkerülésével írt alá szerződéseket, és rendelkezett a község költségvetéséről. Az újságíró a volt érpataki polgármester jogsértő módszereivel és informátori mivoltával kapcsolatban kérdőre vonta az illetékes rendvédelmi és közigazgatási szerveket is, melyektől rendre hárító, semmitmondó válaszokat kapott.

„Ezt nem nevezném hivatali közönynek, sokkal inkább bűnrészességnek, elvégre az adófizetők pénzén fenntartott állami szerveknek az lenne a dolguk, hogy megvédjék az állampolgárokat a vezetők visszaéléseitől” – szögezi le Tódor János. Ez a fajta közömbösség vezetett Szőllőssi Gábor érpataki lakos kálváriájához is, akit mint a TASZ helyi aktivistáját Orosz uszításának hatására fizikailag is inzultáltak szélsőjobboldali figurák. A kialakult helyzetért Tódor szerint a TASZ-t is felelősség terheli, mivel magára hagyta Szőllőssit és családját a bajban, ahelyett, hogy kiállt volna a helyi képviselőjéért, és elérte volna, hogy hivatalos eljárás induljon az ottani jogsértések miatt. Orosz tavalyi leváltása óta egyébként Szőllőssi élete rendeződni látszik, matematika–fizika szakos tanárként munkát is kapott az újfehértói gimnáziumban.

Függő viszonyok

Úgy tűnik, egyáltalán nem egyedi eset, hogy egy-egy alkalmatlan vezető bírósági jogerős ítélet ellenére is a pozíciójában marad. Az érpataki expolgármesteren kívül egy rasszista, nyíltan gyűlölködő közmunkavezető esete is szerepel Tódor könyvében, aki addig gyalázta fennhangon a cigány beosztottait, mígnem azok feljelentették. A bíróság határozatban ítélte el a vezetőt személyiségi jog megsértése miatt, ennek ellenére az önkormányzat nem váltotta le őt, holott kötelessége lett volna, s ezt egyetlen felettes szerv sem kérte rajta számon.

Tódor elmondása alapján vidéken általános jelenség a rendkívüli kiszolgáltatottsággal való visszaélés, azonban a jogállamiság itt véget ér, az érintettek gyakran maguk kérik, hogy ne kerüljenek nyilvánosságra

a velük szemben elkövetett jogsértések, mert tartanak attól, hogy helyzetük csak rosszabbá válik. Ez jellemző a pallosjogként működtetett közfoglalkoztatás világában is, ahol ma 120-130 ezer ember dolgozik, akiknek állandó jelleggel sérülnek a munkavállalói és gyakran az emberi jogaik is. Akadnak olyanok is szép számmal, akik nem akarnak alávetett helyzetükön változtatni, mint például az uzsorások áldozatai vagy a csicskaként dolgoztatott házi rabszolgák, akik gyakran jótevőiket látják az őket durván kihasználó emberekben.

Az emberek tízezreit sújtó csicskalét főként vidéki, hajléktalanná vált, 50-70 éves férfiakat érint, akiknek a kizsákmányolására cigány nagycsaládok szakosodtak. Bár – mint Tódor könyvéből kiderül – nem cigány famíliák is foglalkoznak rabszolgatartással, miként ez a különösen érintett szarvasi térségben is közismert. Ezek a családok valójában bűncselekményeket követnek el, hiszen – úgymond a szállásért, ételért cserébe – elveszik az emberek iratait, nyugdíját, segélyét, megalázó módon bánnak velük, ingyen dolgoztatják őket, a nevükben hiteleket vesznek fel, cégeket alapítanak. A helyi önkormányzat, rendőrség ugyanúgy ismeri az érintetteket, mint a karitatív egyesületek, akik rendszeresen látogatják őket, tehát mondhatni féllegális jelenségről beszélhetünk.

Szökés vagy feljelentés ritkán történik, mert az áldozatok félnek is rabszolgatartóiktól, kötődnek is hozzájuk – amolyan Stockholm-szindrómában élnek, miután a saját családjuk többnyire kitaszította őket. Tódor szerint az ember már csak olyan, hogy tartoznia kell valahova. Meg különben is: a csicskalétnél nem feltétlenül biztonságosabb a szociális otthon – utóbbiról elrettentő képet ad a könyvbeli Kobra Erik története, aki negyvennyolc évesen hunyt el, és máig nem világos, hogy halálát mennyiben okozta szívelégtelenség, és mennyiben a gondozott társától elszenvedett fizikai bántalmazás. Az intézményvezető felelősségre vonása meg különösen nehéz akkor, amikor maga a vezető sincs jobb mentális állapotban, mint a gondozottjai.

Érdekes olvasmány Tódor könyve, mert azon túl, hogy erős látlelet, egyben a klasszikus újságírás mementója is. A tényfeltáró riport ma már nem túl népszerű, hiszen időigényes műfaj, keveseket ér el, no meg a jogsértetteket ugyanúgy hátrány érheti a leleplezések miatt, mint magát a zsurnalisztát, aki máig bírósági tárgyalásokra jár a könyvében leírt visszaélések miatt.

Olvasson tovább: