Kereső toggle

Hogyan ismerhető fel a történelem értelme?

A sors forgandósága helyett a kereszténység a végső célt keresi

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Az újkori szellem nem döntötte el, vajon keresztény vagy pogány módon akar-e gondolkodni. Két különböző szemmel nézi a világot: a hit és az ész szemével. Ezért homályosabb a látása, mint a görög vagy a bibliai szellemé.” Karl Löwith: Világtörténelem és üdvtörténet.

Sokan talán manapság is úgy gondolják, hogy az emberiség haladását valamiféle igazságos és békés társadalom felé a vallásos emberek dogmatizmusa akadályozza leginkább. Ilyenkor szinte automatikusan a vallásháborúk okozta pusztításokra hivatkoznak, mondván, egy észszerűségre épülő társadalomban ilyen borzalmak nem fordulhattak volna elő. Pedig ha a vallásháborúkon túltekintünk, kiderül, hogy igazából két, észszerűségre hivatkozó szélsőséges ideológia is az „emberiség javát” kívánta szolgálni: a fasiszta nemzetiszocializmus és a marxista alapokon álló kommunizmus.

Karl Löwith Világtörténelem és üdvtörténet (1949), és Jacob Taubes Nyugati eszkatológia (1947) című művében egymástól függetlenül, mégis szinte egyazon időben érvelt amellett, hogy a történelemfilozófia nem más, mint szekularizált történetteológia, azaz a haladáshit a zsidó-keresztény teológiából táplálkozik. Az már más kérdés, hogy tézisükből különböző végkövetkeztetést vontak le. Löwith inkább a kereszténység előtti antik, mai szemmel nézve ciklikus történelemszemlélet megújítását kezdeményezte. Taubes ellenben az üdvtörténeten alapuló, kezdettel és véggel rendelkező történelemfelfogás érvényessége mellett foglalt állást. Ez a két kötet a második világháború egyfajta történelemfilozófiai lelkiismeret-vizsgálatának is tekinthető. De hogyan válhatott a keresztény üdvtörténetbe vetett hit szekularizált haladáshitté?

Löwith a Világtörténelem és üdvtörténet bevezetőjében említi, hogy a görögök (Hérodotosz, Thuküdidész, Polübiosz) egyszerűen történeteket jegyeztek le, viszont a lejegyzett események értelmére nem kérdeztek rá. Az eseményekre nem úgy tekintettek, hogy azok egy bizonyos végcél felé mutatnak, ugyanis gondolkodásmódjuk a sors kiszámíthatatlan forgandóságán alapult, ebből pedig azt a morális következtetést vonták le, hogy az emberek jó sorsukban szerények legyenek, és okuljanak mások balszerencséjéből. A rómaiak is ezt a „történelemszemléletet” vették át a görögöktől, mondván, „a sors vezeti azokat, akik követik, de erőszakkal húzza az ellenállókat”  – ahogy Seneca írta.

A történelem mint végcélra irányuló idő egészen pontosan akkor „született meg”, amikor az Örökkévaló megjelent a Szináj-hegyen, és szövetséget kötött Izrael népével, valamint Mózesnek kinyilatkoztatta az üdvtörténetet. Az Örökkévaló a Mózessel eltöltött nyolcvan nap alatt nem csupán a Törvényt (Tóra) és a Tízparancsolatot diktálta le, hanem a teremtéstől kezdve Izrael, sőt az egész világ üdvtörténeti sorsáról tett kinyilatkoztatást. Természetesen erre az alapra épült aztán a Próféták (Neviim) és a Tekercsek (Ketuvim), létrehozva a héber Bibliát (Tanach), később pedig az Újszövetség is. Tehát Ésaiás, majd Dániel próféciái, vagy János apokalipszise sem más, mint a Mózesnek tett kinyilatkoztatás egyre részletgazdagabb feltárása.

Az őskori és ókori világban Izrael kivételével nem találunk olyan kultúrát, amely a történelem értelméről tudakozódott volna. Taubes szintén a már fentebb említett művében írja, hogy Izrael volt az, aki „átszakította az örök visszatéréshez tapadó életkört, s ezzel először tárta fel történelemként a világot”. Az apokaliptika (görög szó, jelenetése: lelepleződés) hordozójának pedig a zelóta mozgalmat határozta meg. A gyakran előforduló fogalomzavar miatt fontos megjegyeznünk, hogy az apokaliptikában nem pusztán a vég (eszkathon), hanem az egész üdvtörténet mint kinyilatkoztatás benne foglaltatik.

A zelóták az adott történelmi korszakban a „múltból” hit által szakították ki a Messiás eljövetelére vonatkozó ígéretet, tehát a Tanachból merítették az apokaliptikus szemléletüket. A Római Birodalommal szemben az apokaliptikát, mint valami ellenidőt határozták meg, ezzel tudatos előképet adva az urak és az elnyomottak között feszülő nézetkülönbségnek, tudniillik a fennálló hatalom konzerválásra törekvő (ebben az esetben a Pax Romanát fenntartani kívánó Római Impérium) és az elnyomottak forradalmi igénye közötti ellentmondásnak. A Messiás visszajövetelének kikényszeríteni kívánt mostja ekkor a ciklikusan forgandó fátum (sors) által legitimált fennálló hatalommal csapott össze.

Hasonló volt a helyzet a Krisztus utáni első három században is, annyi különbséggel, hogy a korakeresztény mártírokat nem a politikai hatalomszerzés, valamint a parúszia – mely görög kifejezés egyszerre jelent jelenlétet és eljövetelt is – kikényszerítése, hanem az evangélium hirdetése motiválta, amelyhez szorosan kapcsolódott a Messiás mint bíró visszajövetelének a közeli eshetősége is. Természetesen a korai kereszténységen belül is megtalálható volt a szélsőséges messiásvárás, például a montanistáknál, mindez fegyveres erőszak nélkül. Iréneusz és Tertulliánusz még szimpatizált is velük (Tertulliánusz montanista is lett), viszont a negyedik században az egyháztörténetíró Euszebiosz már tudatlannak ítélte azt a Papiaszt, aki Jézus feltámadott testében történő visszajövetelét és az ezeréves királyság, mint Jézus birodalmának a Földön való megvalósulását hirdette.

Euszebiosz számára a „megtért” Konstantin volt az Isten által kiválasztott uralkodó, ezzel egyrészt lehetőség nyílt arra, hogy az evangélium a politikai hatalom segítségével terjedjen, másrészt viszont elhomályosította a keresztények aktív messiásvárását, hiszen a „keresztény” politikai apparátus már nem üldözte őket, hanem kielégítette az igényeiket, tehát otthonossá tette számukra az evilágot. A nagy valószínűséggel Órigenész tanainak befolyása alatt álló ágostoni teológia alapján az egyház feladata abban állt, hogy a mennyei várost (Civitas Dei) képviselje itt a Földön. Azáltal, hogy a kereszténység a Római Birodalom államvallásává vált, eljött az ezeréves királyság előképe a Földre. Tulajdonképpen a kereszténység Izrael történelmének a szünidejében (2 Korinthus 3:14), a kegyelmi (haladéknyi) időbe rendezkedett be. Ágoston nem tulajdonított lényegi jelentőséget a történelemnek, hiszen a „hit szemén keresztül” minden esemény Isten akaratából történik a Földön, Róma (az egyház) fennhatóságának a vége pedig egyet jelentett számára a világvégével. A minden pillanatot átszövő messiásvárást tehát felváltotta az ezeréves királyság egyház általi, Földön történő megvalósításába és a túlvilági boldogságba vetett hit.

Nyugaton a csaknem ezer évig uralkodó ágostoni üdvtörténet-értelmezést a tizenkettedik században tevékenykedő ferences rendi szerzetes, Joachim de Fiore gondolata törte meg az emberi történelemben kinyilatkoztatott üdvtörténetről. Szerinte ugyanis az Ószövetség az Atya korszaka, az Újszövetség a Fiúé, és valamikor Kr. u. 1260 körül fog eljönni a Szellem korszaka. Ez a nézet aztán megnyitotta a kiskaput a magukat a Szellem által irányítottnak vélt társaságok előtt. Nézetének köszönhetően az addigra már passzív messiásvárást és a túlvilági jólétben való egyetemes (katholikhos) egyházi reményt felváltotta az egyes ember földi boldogulásának kérdése. Joachim nézetéből ugyanis az következik, hogy az evilági történelem a történelem, és nincs másik dimenzió. A történelem célja pedig az emberiség Szellem általi vezetettsége, ami elhozza a Földre az igazságot és a boldogságot. Ebből nőttek ki a katolikus egyházat először megreformálni kívánó, majd pedig tőle elszakadó mozgalmak, mint például a husziták és lutheránusok. Ezek a mozgalmak felborították a katolikus egyház vallási hegemóniáját, és meggyengítették politikai befolyását.

A harmincéves háború, a vesztfáliai béke, a tudományok és a filozófia „öntudatra” ébredését követően, valamint a francia forradalom után a teológia a filozófia szolgálólányává vált. A vallási dogmákból kiábrándult filozófusok a vallások kínálta üdvtörténet helyett racionálisan kívánták felmérni a történelem értelmét, és az ész segítségével akarták megalapozni az ember szabadságát és kitüntetett szerepét. Az üdvtörténetbe vetett hitet felváltotta a racionális történelemfilozófia. Ez a kifejezés egyébként Voltaire-nél merül föl először, ő ugyanis a kinyilatkoztatástól függetlenül írta meg világtörténelmi értekezését, melyben szerinte a történelem alakulását nem a gondviselés, hanem az emberi eszmék alakulása határozza meg. Később a francia forradalmi haladáshitet, amely erősen ateista alapokon nyugodott, fokozatosan felváltotta a felvilágosodás második hulláma, melyben olyan filozófusok, mint Kant, Schelling és Hegel, arra törekedtek, hogy a kinyilatkoztatást és a józan észt összhangba hozzák. Ők ugyanis olyan racionális történelemfilozófia felvázolásával kísérleteztek, amelyben az értelmes végcél és az emberi szabadság garanciája a gondviselés.

A folytatásban azt vizsgáljuk meg, hogy a vallásos dogmák szerepét betölteni kívánó idealista és historista történelemfilozófiai ideológiák hogyan játszottak szerepet a marxizmus és a nemzetiszocializmus kialakulásában úgy, hogy közben magukban hordozták az üdvtörténetből fakadó boldog végre irányuló haladáshitet.

 

Olvasson tovább: