Kereső toggle

A vidék elárulása és 1956

Földkérdés, forradalom, velünk élő traumák

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Az egyik előadásomon egy idős férfit annyira zaklatott lett, amikor a szüleit is vegzáló helyi kommunista behajtóemberről beszéltem, hogy remegve esett össze, és a helyszínen meghalt” – említi példaként Hajagos Csaba történész, hogy a háború utáni igazságtalanságok nemcsak a forradalmat robbantották ki, hanem jórészt ma is velünk élnek.

A második világháború még be sem fejeződött, amikor a szovjet megszállók által felállított Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945 márciusában megalkotta a földreformról szóló rendeletet. Miért volt ennyire fontos és sürgős ez a döntés?

– A földreform vagy földosztás nem volt más, mint egy sajátos politikai eszköz. Egyszerre szolgálta a Horthy-rendszer működtetőinek és privilegizált szereplőinek a megbüntetését, és egyszerre elégítette ki a legszegényebb társadalmi rétegek, a „3 millió koldus” régóta meglévő földéhségét. Ennek megfelelően a nagybirtokokat feldarabolták és felosztották a cselédek, napszámosok, föld nélküli vidéki lakosok között. Ez azonban nem a társadalmi igazságosságot volt hivatott szolgálni, sokkal inkább egy szovjet modell bevezetésének első lépése volt. Az új földtulajdonosoknak ugyanis sem anyagi lehetőségük, sem eszközkultúrájuk, illetve szakmai tudásuk nem volt ahhoz, hogy a gazdaságtalan méretűre szétszabdalt, 2-5 holdas parcellákat hatékonyan tudják megművelni. Ráadásul az adók és a beszolgáltatási kötelezettségek is egyre nagyobbak lettek, amelyeket már alig-alig tudtak teljesíteni, majd jöttek a padlássöprések. Sokak számára kiderült, hogy az éhes szájaknak odadobott hús nem más, mint egy lerágott cupák.   

Mikorra ment végbe ez a felismerés?

– Természetesen a háború utáni időszakban a nincstelen tömegek eufórikus hangulatba kerültek a földosztás hallatán, ám ez nagyon gyorsan megváltozott. Amikor egy család beadja az előírt mennyiséget a kukoricából, amiből alig marad nekik, vagy amikor a kiskunfélegyházi járásban a Vörös Hadsereg ellátmányához előírt fejadag begyűjtése teljesen kimeríti a tartalékokat – nos, akkor az emberek nyilvánvalóan kijózanodnak. Nem meglepő, hogy a kommunisták nem tudtak profitálni a hozzájuk köthető földreformból: az 1945-ös választásokon a kisgazdákra szavaztak a legtöbben. Mint ahogy az is érthető, hogy 1946-tól egyre többen mondtak le a földtulajdonról, főleg a Duna-Tisza közén, ahol a homokföldek termőképessége egyébként is alacsony volt. A visszaadott parcellák állami, pontosabban termelőszövetkezeti tulajdonba kerültek.

A kommunisták a földreformmal eleve arra játszottak, hogy a parasztok önként lemondanak majd a földjeikről?

– Ez egy nagyon alaposan kifundált, a Szovjetunióban kipróbált modell volt, aminek a végső célja nemcsak az úgynevezett kulákság, a „zsíros” nagygazdák tönkretétele volt, hanem egyúttal a magántulajdon teljes felszámolása, úgymond „társadalmasítása” is. Ebben a folyamatban csak egy köztes állomás lehetett az, hogy a nagyoktól elvesszük és a kicsiknek odaadjuk a földet. Persze nem volt zökkenőmentes ennek a rendszernek az adaptálása, hiszen a magyar parasztember számára a föld szentsége az identitás hangsúlyos része. Úgyhogy azokat a gazdákat, akik nem akartak lemondani a tulajdonukról, egyszerűen „belökték” a téeszekbe – a földműveléshez használt ingóságaikkal együtt. Gőzerővel működött a propaganda és a megfélemlítés a fekete autókkal és a késő este az ablakon bekopogó, hosszú barna bőrkabátos agitátorokkal. 

A nagygazdákra milyen sors várt?

– Szinte minden ilyen családban voltak olyanok, akik egyik napról a másikra eltűntek – elvitték őket szovjet vagy magyarországi munkatáborokba. Ha nem tudtak ellenük felhozni semmit, akkor koncepciós ügyekkel operáltak, volt, akit azért vittek el, mert valaki bejelentette, hogy németek telefonáltak az üzletéből. Jellemző volt, hogy nemcsak a földjeiket, hanem az ingóságaikat is elvették, azokat összehordták egy kupacba, és a kommunista illetékesek hazavitték, ami tetszett nekik.

Gyakori volt az is, hogy Budapestről kitelepített családokat költöztettek be az egykori nagygazdák kúriáiba. Így történt ez például a tiszakécskei Szendrey család esetében is: a családfő visszaemlékezése szerint, amikor hazatért a kényszermunkáról, azzal szembesült, hogy nagyszobájukban egy pesti munkás szereli a Csepel motorját a szép járólapon, olajos kezével pedig nekitámaszkodik a fehér kemencének. 

A földkérdés mennyiben játszott szerepet abban, hogy 1956. október 23-án kitört a forradalom?

– A padlássöprések, a kollektivizálás, a kényszermunka, az Államvédelmi Hatóság atrocitásai, a tanácsrendszer kiépítése, a nemzeti identitás megtörése mind-mind fokozták az elégedetlenséget. Érdekes, hogy a forradalom nem a legkeményebb, Rákosi Mátyás nevével fémjelzett három év után, 1953-ban tört ki, hanem 1956-ban. Úgy tűnik, hogy Nagy Imre reformkísérletei nem tudták érdemben kioltani azt a lángot, amit korábban nyolc éven keresztül szítottak.

A földkérdés ebben a tekintetben meghatározó volt, hiszen a vidék önellátása került veszélybe, ami nagyon erőteljesen táplálta a dühöt. Amikor 1956 őszén a vidéki egyetemisták visszatértek a fővárosba, ez a düh találkozott az ottani munkások és értelmiségiek elégedetlenségével, és bekövetkezett a robbanás.

Kádár tanult ebből: a termelőszövetkezetek később már nagyobb önállóságot kaptak, megszűnt a kötelező beszolgáltatás, és már bizonyos termelőeszközökkel is rendelkezhettek a tagok. Ezenkívül az iparosítás is teremtett munkahelyeket – igaz, egyúttal a városokba áramoltatta a vidéki lakosság jó részét –, és a kölcsönökre alapozott gulyáskommunizmus kioltotta az elégedetlenséget, és jó mélyre ásta az igazságtalanságokat.

A Nemzeti Emlékezet Bizottsága projektjének keretében 123 olyan személlyel készített interjút, akik átélték a szovjet megszállást, a málenkij robotot, a kitelepítéseket, vagy éppen 1956-ot. Mi a tapasztalata, ma mennyire élnek tovább az akkori traumák?

– Néhány éve egy kunsági városban tartottam előadást, ahol annak idején a behajtó dióverő bottal a kezében járta a települést, vegzálva a gazdákat – ő volt a két lábon járó fekete autó. A városban a mai napig tudják, hogy ki volt az, ismerik a leszármazottait is. A hallgatóság soraiban ült egy idősebb férfi, aki annak idején gyerekként élte át, hogy ez a személy kifosztja a családjukat a párt nevében. Nagyon felkavarta, hogy a korabeli dokumentumok alapján egyértelműen rekonstruálni lehetett, hogy mi történt. Szót kért, de beszéd közben elkezdett remegni, összeesett, és a helyszínen elhunyt. Jó ideig magamat vádoltam a haláláért, nagyon nehezen tudtam feldolgozni a történteket.

De az interjúalanyok közül is voltak, akik megkérdezték, hogy erről meg arról beszélhetnek-e anélkül, hogy újra elvinnék őket. A helyi közösségeket, az emberi, családi kapcsolatokat a mai napig mérgezik ezek a traumák, és ezen a rendszerváltás sem segített igazán. A várt felelősségre vonások elmaradtak, sőt, 1989 után még azok is elkezdtek templomba járni, akik azelőtt jelentettek a hívőkről. Viszont a tüskék még ott vannak az emberekben és a családokban. A katarzis nélküli átmenet nem használt a kisközösségeknek, hiszen az igazságtalanság és a képmutatás tapasztalata úgy beégett a családi tudatba, hogy generációk sora kell ahhoz, hogy feledésbe merüljön.

Ráadásul a privatizáció tovább erősítette ezt a jelenséget, hiszen többnyire az előző rendszer kedvezményezettjei voltak olyan helyzetben, hogy a „közös” vagyont és eszközöket kijátsszák a többiek elől. 

Ugyanakkor azt is megfigyeltem, hogy az emberek akkor is könnyen megbélyegzik a másikat azzal, hogy „az előző rendszer kutyája volt”, vagy „nagykanállal ette a vöröscsillagot”, ha ennek alig vagy egyáltalán nincs valós alapja. És időben minél távolabb kerülünk az adott történelmi kortól, annál hajlamosabbak vagyunk az általánosításra, ezért ezt a sokszor igazságtalan társadalmi dühöt komoly kritika alá kell vetni.

Elkobzott földek

Vitéz Boda Gyula alpári lakos 8 kat. hold terjedelmű birtokának elkobzását 1945. május 16-án hajtotta végre az Alpári Földigénylő Bizottság. Felesége, vitéz Boda Gyuláné nyugdíjas tanítónő – aki felerészben tulajdonosa volt az elkobzott birtoknak – 1945. május 22-én nyújtotta be fellebbezését az ügy kapcsán, amelyben sérelmezte a birtok elkobzását, ugyanis a férjével kapcsolatosan megfogalmazott vádak közül egyik sem volt igaz, hiszen nyilas és volksbundista szerveződésekben soha nem vett részt, ám a Földigénylő Bizottság mégis ezt az indokot hozta fel a föld elkobzására hozott határozatában.
„A Földigénylő Bizottság határozatának indoklásában csak általános megállapításokat tesz, így azt a tényt, hogy férjem vitéz, már ezt is, mint magyarhoz nem illő érdemnek állapítja meg. Az a tény, hogy férjem jelenleg munkatáborban van, de sem ő, sem én a mai napig sem tudjuk, hogy miért van ott. Ugyanis ha komoly és nem egyéni bosszúnak a látszata állana fenn, akkor férjem már régen népbíróság elé lett volna állítva. Mindezek alapján tisztelettel kérem a Megyei Földbirtokrendező Tanácsot, hogy a sérelmes határozatot megváltoztatni, és a férjem, valamint az én tulajdonomban lévő 8 kat. hold ingatlant teljes egészében meghagyni kegyeskedjék” – írta sikertelen fellebbezésében.

 

Olvasson tovább: