Kereső toggle

Kádár lelkiismerete

Megbánta-e tetteit élete végén a kommunista pártfőtitkár?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Időről időre felmerül az a feltételezés, mely szerint Kádár János a halálos ágyán megbánta tetteit egy papnak. A gyónás tényét Németh Miklós megerősítette, azt viszont senki nem tudja, hogy azon pontosan mi hangzott el.

 

„Mária néni engem hívott, hogy küldjem azt a papot, aki az Elnöki Tanács tagja volt, egy V. kerületi templom plébánosa. A pap később visszajelzett, volt Kádárnál” – emlékezett vissza a Magyar Hangnak adott interjújában Németh Miklós volt magyar miniszterelnök az ominózus napokra. Németh az interjúban úgy fogalmazott, Nagy Imre rehabilitációját követően Kádár „beleroppant a felelősségbe”, „Kádár és felesége a kertben, a bőröndökön ülve várták a letartóztatást”. Azzal kapcsolatban, hogy mennyire lehetséges, hogy az egykori kommunista pártelnök élete végén valóban elszámolt-e Isten előtt a tetteivel, Borvendég Zsuzsanna történészt és Kornis Mihály írót kérdeztük.

Grósz puccsa volt Kádár utolsó beszéde

 

Borvendég Zsuzsanna, a Kádár-korszakot is kutató történész Kádár élete végén történő gyónásával kapcsolatban lapunk kérdésére úgy fogalmazott: „A gyóntatópap a gyónási titkot őrizte, vagy ha él még, akkor őrzi is. Tehát pontosan nem lehet tudni, mi hangzott el akkor és ott.”

Éppen ezért a történész szerint az a kérdés, hogy Kádár élete végén megbánta-e tetteit, folyamatosan nagyon érdekes részét fogják képezni a rendszerváltásnak. A kutatónak, elmondása szerint, komoly kétségei vannak afelől, hogy Kádár megbánta-e tetteit. „Azt gondolom, hogy Kádár Jánosnak valóban lehetett lelkiismeret-furdalása, valóban tisztában volt azzal, hogy amit ‘56 után művelt, az gyilkosság volt, nem politika” – fogalmazott.

Borvendég úgy véli, Kádárt ennek a réme fenyegette: „nem biztos, hogy felismerte, hogy kegyetlen volt, hanem inkább azért, mert ez az ő hatalmának a legitimációját kérdőjelezte meg. Nagy Imre ugye nem mondott le a miniszterelnökségről, Kádár úgy állította félre, hogy hivatalos miniszterelnök volt, ettől a legitimációs hiánytól Kádár folyamatosan szenvedett. Érezte, ahhoz, hogy a társadalom számára elfogadott legyen az ő hatalma, nagyon sokat kell tennie (például gulyáskommunizmus stb.). Az ő lelkiismeret-furdalása inkább ebből adódik, az ő hatalmának a megkérdőjelezhetőségéből.”

A történész a megbánás lehetőségével kapcsolatban úgy vélekedett, nem kívánja senkitől elvitatni annak a lehetőségét, hogy élete végén valóban megbánja a bűneit,

viszont mégis úgy gondolja, hogy csekély a valószínűsége, hogy Kádár esetében ez megtörtént. „Ő már az illegális kommunista pártban is olyan hithű szerepet játszott a 2. világháború előtt és alatt is, amelynek során soha nem kérdőjelezte meg magában az elvhűséget, a párthoz való lojalitást. Ő egy pártkatona volt az első pillanattól kezdve az utolsóig.”

Borvendég szerint Kádár élete végére már nem volt tiszta. Az utolsó nyilvános beszéde – melyben valóban többször tett utalást Nagy Imrére – egy hatalmi technikai lépés volt Grósz Károly (későbbi MSZMP-főtitkár) részéről. „Mindenki tudta, hogy Kádár szellemi állapota miatt nem képes arra, hogy beszédet mondjon. Viszont Grósz épp azt akarta – azért, hogy átvehesse a főtitkári széket –, hogy világos legyen a magyar emberek számára, hogy Kádár szenilis. Tehát ő ezt kiprovokálta, autót küldött érte titokban, ez később derült ki a KB számára is, nem értették, hogy került oda Kádár. Ez gyakorlatilag egy puccs volt Grósz részéről. Kádárt kísértette Nagy Imre szelleme, félt attól, hogy Nagy Imre még halálában is megkérdőjelezheti az ő hatalmát, az ő legitimációját. Inkább félelem volt benne, semmint megbánás.”

Borvendég úgy vélte, hogy az a tény, hogy Kádár és felesége összepakolva várták az „ítéletet”, többféle okból is történhetett. Egyrészt ők is úgy élték le az életüket, hogy az önkritika gyakorlása pártfegyelmi elvárás volt. „Ha úgy adódott, akkor egy pillanat alatt kivégezték Rajkot vagy Nagy Imrét. Természetes volt

a párton belüli leszámolás az egyszemélyű vezetés érdekeinek megfelelően” – fogalmazott. A történész szerint, Kádár teljesen logikusan gondolhatta azt, hogy amikor az

általa kivégzett miniszterelnököt rehabilitálják, akkor azzal őt ítélik el.

Komoly lelkiismereti válságba került

 

Kizártnak tartja a világnézeti fordulatot Kornis Mihály író, aki drámában, filmen is feldolgozta Kádár János életének utolsó időszakát, mentális leépüléssel kísért lelkiismereti vívódásait. „Az olyan nyilatkozatok, melyek szerint Kádár élete utolsó napjaiban vallásossá vált volna, a személye körüli mítoszépítés részének tekinthetők, egyébiránt biztosra veszem, hogy nincs valóságalapjuk. Ha esetleg történt is ilyen, hogy halála előtt papot kért magához, az legfeljebb a demenciájával állhatott összefüggésben” – vélekedett kérdésünkre Kornis Mihály. Példaként említette, hogy Kádár, amikor 1988-ban fölmentették pártfőtitkári tisztségéből, azt kérdezte feleségétől: „Te, ezek most engem kizártak?”, ami jól tükrözte megfogyatkozott realitásérzékét.

„Kádár egész életét a vallásosság felszámolására tette fel. Kimondottan gyűlölte a hierarchikus vallási szervezeteket, a politikai hatalmat gyakorló egyházakat, s a vallást, mint olyant az ember leigázása eszközének tartotta” – állapította meg Kornis Mihály.

Hozzátette: Kádár viszonya a valláshoz annyiból bonyolultabb kérdés, hogy ugyanakkor az embereknek a származásuk miatti bántalmazását egész életében elítélte, és különbséget tett a formális vallásosság és hit között is. „A hívő embereket becsülte, mert azt tartotta, hogy mindegy, hogy valaki a kommunizmusban vagy az Istenben hisz, a hit az egy nagyon fontos dolog az életben” – jegyezte meg Kornis, kiemelve azt is, hogy Kádárra egyáltalán nem volt jellemző az antiszemitizmus. Ezt még a mozgalombeli zsidó elvtársak is elismerték róla, s ha erről kérdezték, csak annyit mondott: hozzá gyerekkorában jók voltak a zsidók. Ehhez tudni kell, hogy Kádár kiskorában, amikor anyjával a Károly körúton laktak egy viceházmesteri lakásban, sábeszgojként szombatonként kisebb háztartási munkákat végzett zsidó családoknak, amiért élelmet és némi pénzt is kapott.

Kornis elmondása alapján két dolog lehetett, ami Kádár lelkivilágára leginkább megrendítő hatást gyakorolhatott, ez egyrészt a Rajk-ügyben vállalt szerepe, másrészt pár évre rá, 1952-től a börtönbüntetése volt. „Rákosi életfogytiglani börtönre ítélte Kádárt, és szerintem ott vele valami nagyon rossz történt, mint abban a pokolban mindenkivel. Két évig volt magánzárkában, és senki nem érti, miért nem őrült meg ott, mint más normális emberek. Hogy miként élte túl, azt csak ő tudja, de tény, hogy utána nagyon komor, boldogtalan ember lett, aki felesége szerelmét is eltűrte ugyan, bár nem tudni, mennyire volt képes azt viszonozni” – mesélte Kornis.

Örök kérdés, hogy vajon az áldozatok miért tartottak ki az eszme és a párt mellett a rengeteg igazságtalanság és embertelenség ellenére is. „Amikor visszajöttek a sötétzárkából azok, akik ott elátkozták a kommunizmust, nem tudtak másba kapaszkodni, hogy felszínen maradjanak, mint amibe korábban kapaszkodtak. Kivéve olyan nagy embereket, mint Arthur Koestler. De tíz emberből nyolc visszament kommunistának, akármi történt vele” – összegzett Kornis Mihály.

Kérdés az is, Kádár a rengeteg áldozat közül kiknek a haláláért érzett egyáltalán felelősséget. Kornis szerint dühítette, hogy Nagy Imre nem viselkedett a párt elvárásainak megfelelően, azaz nem volt hajlandó nyilvános bűnbánatot gyakorolva elárulni a forradalom ügyét, és inkább a mártíromságot választotta – s azzal, hogy Nagy nem pártszerűen viselkedett. Kádár stratégiai értelemben is védhető döntésnek tartotta Nagy Imre felakasztatását, mert ezáltal tette világossá, hogy tényleg vége a forradalomnak, és belekezdhetett valamiféle konszolidációba.

„Azt viszont Kádár kevésbé tudta feldolgozni, hogy Rajkot, aki a legjobb barátja volt, hóhérkézre juttatta: amikor néznie kellett Rákosival és a többi csibésszel együtt a kisfogház ablakából a kivégzését, elhányta magát. Ez szerintem az a pont, amit nem tudott magának megbocsájtani” – vélekedett az író. Ezt erősíti meg az a kihallgatási jegyzőkönyv is, ami akkor készült, amikor Kádár Farkas Mihállyal együtt 1949 augusztusában meglátogatta Péter Gábor börtönében Rajkot, akivel mérhetetlenül aljas hangnemben beszélt. Mint ismert, Rajkból aztán egy kegyetlen koncepciós eljárás végén sikerült kicsikarni egy „beismerő” vallomást.

Kádár élete végére lelkiismereti válságba került, és nehéz szétválasztani, hogy ez mennyire fakadt belső indíttatásból, illetve mennyiben a felelősségre vonástól és megtorlástól való félelemből. „Kádár utolsó beszéde arról szólt, hogy szeretne tiszta vizet önteni a pohárba, miközben végig egy olyan gondolat viaskodott benne, hogy ő normális, tisztességes politikai döntést hozott, vagy épp ellenkezőleg, ő egy gyilkos áruló. Ez a vívódás valóságos földi pokollá tette az életét, minél öregebb lett, annál inkább, mert ezektől az árnyaktól nem tudott szabadulni – akárcsak egy Shakespeare-drámában” – állapította meg Kornis Mihály.

Kádár életének utolsó szakaszáról Rainer M. János történész is fontos adalékokat mondott el a Magyar Narancsnak 2012-ben adott interjújában. Ebben felidézi, hogy Kádár 1985-ben Gorbacsovnak azt mondta ‘56-os szerepével kapcsolatban: „mint egy új keresztelés után, tiszta voltam és bűntelen”. Ezt a kijelentést a szovjet jegyzőkönyvek is megőrizték. „Mindez legalábbis meglepő egy olyan embertől, aki kora fiatalságától kezdve ateista, antiklerikális közegben nőtt fel, és nem csupán laikus, de határozottan materialista nyelven beszélt”– mondja a történész, aki szerint „ez rávilágít arra, hogy Kádárnak volt egy sajátos és egészen élete végéig kísértő problémája a bűnnel”.

Rainer M. János szerint Kádár utolsó beszéde is tudatos, átgondolt kísérlet volt a részéről, hogy „elejétől a végéig elmondja a maga verzióját”.

Olvasson tovább: