Kereső toggle

Jönnek a szűk esztendők?

Újabb gazdasági válság előtt a világ

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kérdés kapcsán, miszerint lesz-e következő gazdasági világválság, a szakértők szinte mindegyike egyetért abban, hogy az igazi kérdés valójában nem is ez, hanem hogy mikor fog bekövetkezni. De vajon mi fogja kiváltani, és hogyan tudunk rá felkészülni?

 

Ha ma valaki beírja a ,,financial crisis” szót az internetes keresőbe, akkor több tucatnyi latolgató és elemző cikket fog találni a világ legnagyobb online közgazdasági és pénzügyi oldalaitól, melyek nem sok jót jósolnak a közeljövőre nézve. Igaz, 2011 óta gyakorlatilag állandóan téma egy következő gazdasági válság, és mindig valami más eseményben látják a kirobbanását, kezdve a görög adósságválságtól a 2011-es japán Tohoku földrengésen át a kínai lakáspiac és gazdaság helyzetéig. Egészen eddig elmaradt az újabb pénzügyi világégés, a spekulációk azonban egyre erősebbé és hangosabbá válnak, és egyre több, hagyományosan a válság előjeleként aposztrofált pénzügyi mutató és trend kezd egy újabb recesszió irányába beállni. 

Eufória és depresszió

 

Hogy konkrétan mi képes egy gazdasági válságot kirobbantani, arra több elmélet is létezik. Mint arra a korábbi gazdasági válságokat cikksorozatban elemző Pogátsa Zoltán közgazdász is rámutat, a jelenleg uralkodó neoklasszikus iskola például nem magyarázza a válságok kialakulását, nincs válságelmélete, az okfejtés szerint a piacok korrigálják magukat, és egyensúlyba kerülnek, nemcsak ők maguk, hanem egymással is, és a válságokat a gazdaságon kívüli tényezők hozzák létre (például aszályok, földrengések vagy a technológiai változások). A 2008-as válság kialakulását például az azt megelőző, már az előző évtizedekben megindult úgynevezett deregulációval magyarázták. Ennek a lényege az volt, hogy még az 1929-es válság után az amerikai kongresszus megszavazta a Glass–Steagall-törvényt, mely megtiltotta, hogy a kereskedelmi bankok befektetési ügyleteket hajtsanak végre és fordítva. 

A törvény lényege az volt, hogy a ,,kisemberek” pénzét biztonságban elválassza a befektetni vágyók kockázatvállaló viselkedésétől, ezzel óvva a betéteseket egy esetleges bankcsődtől. Ezt a törvényt végül a Bill Clinton által aláírt Gramm–Leach–Bliley-törvény (másik nevén a Pénzügyi Szolgáltatások Modernizációjáról szóló törvény) váltotta fel, mely szabad utat adott a befektetési és a kereskedelmi bankok, valamint a biztosító társaságok számára, hogy felvásárolhassák egymást, és egy cégen belül több területen is tevékenykedjenek. Ezt még több más törvény is követte, melyek lényege az volt, hogy a bankok számára legnagyobb hasznot hozó pénzügyi eszközöket senki se szabályozza, valamint az öt legnagyobb amerikai bank kilobbizta, hogy az akkori szabályozásnál még nagyobb mértékben adósodhassanak el.

A Nagy Recesszió után – emeli ki Pogátsa – erőre kapott egy bizonyos Hyman Minsky nevű közgazdász elmélete is, amit még az 1970-es években dolgozott ki. A pénzügyi instabilitás hipotézisének a lényege, hogy a pénzügyi rendszert természetszerűen jellemzik felfelé ívelő eufórikus időszakok, amelyekben létrejön egy spekulatív buborék, ami a hitelezőkben is létrehoz egy könnyedebb hozzáállást, ez pedig tovább erősíti a buborék növekedését. Ilyenkor a gazdasági növekedést meglovagolni vágyók hitelt vesznek fel (akár több helyen is), hogy beszálljanak a bizniszbe, gondolván, hogy az erősödő piacon az árak úgyis csak emelkedni fognak, ebből vissza lehet majd fizetni a hitelt, és még marad is bőven. 

A spekuláció egyik káros hatása azonban rámutat arra, hogy miért is nem lehet a természettudományokhoz hasonló pontossággal előre jelezni vagy mérni a gazdaságban; ez pedig nem más, mint a piaci szereplők pszichológiája. A spekuláció velejárója ugyanis, hogy egy ponton túl az árfolyamemelkedést (legyen szó akármilyen részvényről, kötvényről, ingatlanról, bármiről, amibe be lehet fektetni) már nem a termékek tényleges értékének, tudásának vagy minőségének a javulása eredményezi, hanem az a képzet – még ha nincs is megfogalmazva –, hogy az árak örökké emelkedni fognak. Eljön azonban az a pont, amikor az árak egyszer csak megtorpannak, és a bevételek hirtelen a hitelkiadások alá esnek, ami láncreakció-szerűen válságba tudja taszítani a pénzügyi szektort vagy akár a teljes gazdaságot. Ez a hullámvasút Minsky szerint elkerülhetetlen, de enyhíthető akkor, ha a jegybank és az állam időnként beavatkozik a piacok működésébe – sokak szerint azonban az ilyen lépések már túlnőnek az állam feladatkörén. 

Fontos megjegyezni, hogy a különféle magyarázatok és elképzelések nem feltétlenül mondanak ellent, vagy szorítják ki egymást. A 2008-as válság kialakulásában nagy szerepet játszott a dereguláció, melynek nyomán olyan monstrum bankok jöttek létre, melyek közül egynek a bedőlése is alapjaiban rázta meg a bankrendszert (lásd Lehman Brothers), valamint megkérdőjelezhető minőségű (subprime) hitelekkel árasztották el az amerikai lakosságot. Az amerikai lakáspiac eközben felfelé ívelt, és Minsky elméletéhez híven mindenki meg akarta lovagolni a nagy lehetőséget. A lakáspiaci buborék azonban 2007-ben már az eresztés jeleit mutatta, és 2008-ban végül teljesen kidurrant. Ezenfelül a lakáshitelekre épített befektetési lehetőségek, az úgynevezett fedezett adósságkötelezvények (angol rövidített nevén CDO) – melyek nem kevés bevételt hoztak a bankoknak – teljesen elértéktelenedtek, csőd szélére vagy teljesen csődbe taszítva számos elsőrangú hitelintézetet. A CDO-kra kötött biztosítások (rendes nevükön hitelnemteljesítési csereügyletek, angol mozaiknevükön CDS) ekkor élesedtek, azonban a biztosítást adó cégek ezeket nem tudták kifizetni, csőd szélére taszítva még a gigászi AIG-t is. 

Hitelre hitel

 

A kialakult helyzet kezeléseként az Egyesült Államok kormánya elképesztő mennyiségű pénzt pumpált a gazdaságba, elsődlegesen a bankszektorba, melynek nagy részét a bankok azonban nem helyezték ki hitelként, hanem inkább kötvényekbe fektették. Az amerikai jegybankként működő FED ekkor kezdett bele egy olyan viselkedésbe, ami folyamatosan átlépte a jegybank hagyományos működési határait. A FED gyakorlatilag a piaci körülmények manipulálásával akarta a bankokat abba az irányba terelni, hogy hitelként kihelyezzék tőkéjüket; a FED nagymértékű kötvényfelvásárlásba kezdett. Ennek kettős hatása volt: a bankok számára a hitelezéssel szemben kevésbé volt már előnyös államkötvénybe fektetni – hiszen a kereslet miatt a kötvények ára emelkedett, a hozam pedig csökkent –, másrészt a jegybank nagy mennyiségű pénzt árasztott ki a gazdaságba. A FED példáját követte az Európai Unió is, közelebbről az Európai Központi Bank. Ez a manőver azonban már-már politikai kérdést is felvet, és ez a mai napig él: az államadósság felvásárlásával, és annak a visszaforgatásával a jegybank gyakorlatilag az adófizetők pénze fölött sáfárkodik, kormányzat módjára. Vagyis ezen adópénzek visszahitelezése felett már nem választott vezetők, hanem a bankszektort irányító emberek döntenek. 

Ezen előzmények felvázolása fontos volt a mai napig uralkodó gazdasági trendek megértésében. A 2008-as hitelválság megoldása nem más volt, mint hogy még több hitelt halmoztak fel az államok, amik szükségesek voltak ahhoz, hogy életben tudják tartani és újra fel tudják pörgetni a gazdaságot. ,,Ez olyan, mintha úgy akarnánk leszoktatni egy drogost, hogy olcsóbb lesz a heroin” – vélekedett lapunknak Csernok Miklós, a Kiszámoló blog tulajdonos-szerkesztője, utalva ezzel a nullszázalékos alapkamatra.  Ennek a gazdaságnak azonban már egy igazán érdekes környezetben kell működnie, már ami a kamatkörnyezetet illeti: a válság óta ugyanis egyre több bank és államkötvény kamatozik negatív hozammal is. 

A világ 2017-ben elérte a 2008-as évi eladósodottsági szintet, azóta pedig elmondhatjuk, hogy a világ sose volt ennyire eladósodva. A magánszemélyektől kezdve a vállalatokon át az államokig mindenki úszik az adósságban, ma Magyarországon egy családnak átlagosan 1.7 millió forint adóssága van. 

Pogátsa Zoltán véleménye is egyezik ezzel a meglátással, azonban felhívja rá a figyelmet, hogy 2008 után elmaradt a pénzügyi rendszer szerkezetváltása. Néhány hibát ugyan kijavítottak, visszatértek a szigorúbb szabályozások – ezek eredménye viszont az lett, hogy a bankok magasabb költségekkel tudnak csak működni, ez pedig nehéz helyzetet teremt számukra az alacsony kamatkörnyezetben. Mondhatnánk, kit érdekel, az ő bajuk, azonban sajnos nagyon is számít a bankok egészsége a rendszer stabilitását megőrizendő. A jelenlegi rendszernek viszont csak úgy lehet vége, ha azt egy következő „tisztító tűz” tényleg felperzseli. 

Negatív előjelek 

 

Egyre több, hagyományosan a recesszió előjeleként értelmezett jelenség üti fel a fejét. Az Egyesült Államokban az egymillió dollárnál többel rendelkezők rohamos készpénzfelhalmozásba kezdtek bele, az arany (ami mindig is egyfajta óvóhelyként szolgált, mert jól tartja az értékét, válságok alatt pedig kifejezetten drágul) ára a Citigroup elemzése szerint a következő két évben minden eddigi rekordot megdönthet. Az amerikai állampapír-hozamok inverz görbét írnak le, ami azt jelenti, hogy egy tíz-éves lejáratú állampapírnak a befektetők kisebb kockázatot tulajdonítanak, mint egy harmincnaposnak – ebből az elemzők arra következtetnek, hogy a befektetők hosszú távon nyugodtabb gazdasági helyzetre számítanak, de belátható (rövid) időn belül gazdasági megtorpanást sejtenek. Nem ad okot pozitív várakozásra a világvezető hatalmak gazdaságának lassú, de folyamatos visszaesése sem. 

Mindezek után még mindig fennáll a kérdés: na de mi fogja kirobbantani a válságot? A válasz az, hogy nem tudjuk. Történelmi tapasztalatok alapján sokszor a kirobbantó tényezők olyan pénzügyi eszközök voltak, melyekre senki sem tekintett veszélyforrásként, mégis elhozták a recessziót (ilyenek voltak 2008-ban a CDO-k, melyeket a lehető legbiztonságosabb befektetések közé soroltak). Hogy mi lesz az a tényező, ami – ahogy egy válságról szóló filmben fogalmaztak – a részeg elnök ujja lesz az atombomba gombján, még nem látni, de a színpad már készen áll. 

A téma regionális aktualitását jelzi, hogy a múlt héten a szlovák kormányfő, Peter Pellegrini összehívta az ország iparági vezetőit, hogy olyan gazdasági intézkedésekről tárgyaljanak, amikkel az ország sikeresen tud majd szembenézni egy válság idején. Itthon kisebb vita alakult ki a témát illetően, miután Matolcsy György MNB-elnök és Varga Mihály pénzügyminiszter a Magyar Közgazdasági Társaság vándorgyűlésén egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tettek. Matolcsy György gazdaságélénkítő programok bevezetését szorgalmazta, arra való tekintettel, hogy szerinte a lassan egy éve tartó német gazdasági lassulás ide is elérhet. Varga Mihály szerint ezzel szemben le kell tenni a konjunktúraprogramokról, mert vége van az aranykornak, fiskális fegyelemre kell innentől kezdve koncentrálni, mert ,,nehéz idők jönnek”. Az MNB-elnök ezek után egy publicisztikában lőtt vissza a pénzügyminiszternek, és bár abban nem értenek egyet, hogy milyen módon kell kialakítani a kormány gazdasághoz való hozzáállását, az látszik, hogy ha más irányból is, de mindketten a magyar gazdaság kívülről érkező fenyegetettségéről beszélnek.  ,,Korszakhatárra érkezett a világ, a 2019-2021-es években számos fontos politikai és gazdasági esemény várható, amelyek hatnak majd a magyar gazdaság további alakulására” – mondta Varga Mihály. 

 

Olvasson tovább: