Kereső toggle

Az élethez kell a savanyú

Látogatóban a moldvai csángóknál

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kóstelek, a moldvai csángó kistelepülés a Csíki-havasok szélén fekszik. Értékei újrafelfedezéséhez nagyban hozzájárultak azok a tanárok, akik elindították a magyar nyelvű oktatást és vele a hagyományőrzést.

Amoldvai csángók legkomolyabb kihívása az asszimiláció volt, és lesz a közeljövőben is. Az elmúlt évtizedekben azonban nem a román társadalomba való integráció jelenti a legfőbb veszélyt a csángó fiatalok jövőjével kapcsolatban, hanem a nyugati jólét, az anyagi és kulturális kényelem – mondják a csángókat ismerő szakemberek. A magyar oktatás, a hagyományok őrzése és ápolása, a csángó magyar identitás erősítése az egyik olyan lehetséges válasz, amely talán megállítja a csángó népesség fogyását. A gyermekek taníttatása a hagyományos életvitelt folytató, elzárt csángó településeken komoly teher a szülők számára, ezért a Hit Gyülekezete Szeretetszolgálata valamint magánadakozók minden évben igyekeznek hozzájárulni az iskolakezdéshez Kósteleken, könnyítve a szülők és a gyermekek terheit.

Erdélyben türelem kell az utazáshoz, itt a kis távolság is nagynak számít. A hegyeken és völgyeken át Gyimesbe tartó út azonban kárpótolja az utazót, szépsége és változatossága leírhatatlan. A Gyimesekből az ezeréves határ után, a Tatroson át végtelen hegyi utakon bolyongunk a kicsi falu felé, amelyet néha még a GPS sem talál, kétségbe ejtve az utazót, már ha hajlamos a modern technikára bízni magát. A völgyek mélyén azonban van élet, favágók és szekeresek integetve jelzik az utat. Csak előre, felfelé a hegynek, mondják, és valóban, a sokadik kanyar után a szétszórtan fekvő Kóstelek kinyílik előttünk. Némi román, majd magyar nyelvű útbaigazítás után a nyitott kapun „bésenderülve” megérkeztünk a „Magyar Ház” udvarára, amelyet a Rotary Club épített jó tíz éve Kósteleken.  „Jó napot, bácsik!” – hangzik a köszöntés a tanteremből, amit kissé rosszallunk, mert nem érezzük elég vénnek magunkat a megszólításhoz, bár a hajszínünk alapján megjárja a tisztes köszöntés. Zavarunkat látva a tanár, Vaszi Levente magyarázza el: itt ez a szokás, a magázás, és a felnőttek bácsi és néni megszólítása, ami a tisztelet jele. Az alsó osztályosok vannak éppen a „magyarórán”, ahogy itt mondják, éppen táncot tanulnak, lassú csárdást, amihez énekelnek is. Gardonyt vesznek elő a kérésünkre, és azzal kísérik a dalokat. A hangszer hangja kicsalogatja a szellemet a palackból, a gyerekek egyre nagyobb lelkesedéssel, átéléssel éneklik a csángó csűrdöngölőket, szinte követelve a hallgatótól a ritmust, a táncot. Aztán hirtelen csend lesz, s mi önkéntelenül tapsolni kezdünk, a gyerekek pedig boldog mosollyal fogadják a „jutalmat”. Az egyik kislány kihasználja a pillanatot: „Megkaphatjuk-é azokat a szép iskolatáskákat, amiket hozni tetszettek?” Erre mi is feleszmélünk, és a kezükbe adjuk az adományokat, melyek tömve vannak füzettel, színes ceruzákkal, tollakkal és mindennel, ami kincs a számukra, mert szeretnek tanulni. Ezt már Vaszi Levente mondja ebéd közben, mert az jár annak, aki vendég errefelé. Rókagombás tokány, laskával, hozzá házi savanyúság, mert a rókagomba mellé kell a savanyú, különben bántja az epét. Hozzá pityókás kenyér, amit helyben mindenhez esznek, még talán a süteményhez is, mert enélkül éhen marad a csángó.

Ha az olvasónak ismerősen cseng Vaszi Levente neve, az nem véletlen. A Fölszállott a Páva című népzenei tehetségkutató műsor kedveltsége máig töretlen a Kárpát-medence magyar ajkú közösségeiben. A verseny nézettsége és népszerűsége nem csak a hagyományőrzők és népzenekedvelők között óriási, hanem az átlag-televíziónézők millióit ültette és ülteti a készülék elé. A tehetségkutató műsorban a győztesek komoly ismertségre, sőt népszerűségre tesznek szert határon innen és túl. A műsor egyik nagy kedvence, 2014 közönségdíjas előadója volt Levente.

A kósteleki tanár – vagy ahogy errefelé hívják: „tanár bácsi” – meséli, hogy amikor a Duna TV felvételén jártak, megvendégelték őket, de nem volt az ételhez kenyér. Amikor továbbjutottak, már vitték magukkal az itthon sült pityókás kenyeret, nehogy éhen maradjanak Pesten.

Ebéd közben a csángó sorsról is beszélgetünk. Levente ugyan híres lett, de nem szállott el vele a páva, sőt még inkább kötődött a falujához: családot alapított, és három gyermek boldog szülei a feleségével, aki kézdivásárhelyi. Levente őszinte: ha nem házasodik meg, nincs család, sok kortársához hasonlóan ő sem maradt volna meg a Gyimesek peremén. A faluból szinte minden fiatal, főleg a nők mennek messze földre, Angliába, Németországba, még Hollandiában is vannak kósteleki fiatalok, akik ugyan vesznek házat a faluban, de soha nem lakják, vagy csak néhány hétig. Olyan is van, aki tavasztól őszig dolgozik idegenben, de télre hazajő, és a faluban telel ki. Nincsenek fiatalok, nincs már a hagyományos falusi közösség sem. „Egyre több a kaszálatlan rét, és egyre többen adják el a tehenüket is, mert bizony errefelé nehéz dolog a szénacsinálás. Régebben még kalákáztunk, segítettük egymást, hogy eljussunk a bálba vagy a városba egy kis időre, de ma már se a széna nem kell a hegytetőről, se a tehén, mert nincs, aki megigya a tejet vagy megegye a sajtot. Innen a piacra lejutni nem éri meg, mert két órát kell autózni, mire Csíkszeredára eljutunk.” – mondja a tanár bácsi. A faluban szinte ő a polgármester, még ha ilyen titulus nincs is: ő szervezi a közösségi életet, a bajos ügyeket ő kell megoldja, és ha nincs, ki lekaszáljon, maga indul neki a végtelen hegyeknek. A szemben lévő hegy oldalára mutat: „Ma este kimegyünk néhányan, és kikötjük magunkat, úgy vágjuk le a rendet egészen a falu aljáig, mert bizony ott még idén kasza nem zenélt, minden érintetlen, vagy ahogy Pesten mondják: bio.”

Levente a jövőt ebben látja, a biotermelésben és a turizmusban. Persze fiatalok nélkül nehéz ezt elképzelni, de úgy gondolja, ha sikerülne úrrá lenni a régi indulatokon, amely a román és magyar között feszül, akkor lenne jövője Kósteleknek is. A faluban még a kocsmában is megférnek egymással románok és magyarok, ám a nagypolitika farvize erős hullámokat vett errefelé is. Bákó megye, azon belül Sulţa és Ágas község a falu közjogi elöljárósága. Kóstelek hiába fekszik közelebb Hargita megyéhez, és hiába építették meg az utat a Hargita megyei oldalon, Bákó megye, és benne az ágasi polgármester, nem támogatja, hogy megépüljön az a hét kilométeres szakasz, amely Kósteleket összekötné Csíkszeredával. Ha ez az út megépülne, negyven perc lenne az utazás – a mostani két óra helyett. „Mivel egészségügyi ellátás nincs, még mielőtt beteg lesz az ember, el kell indulnia a kórházba, hogy időben kezelni tudják” – mondja keserű mosollyal Levente. Aztán vidáman hozzáteszi: „Olyan ez, mint a rókagombatokány: finom ugyan, de a savanyú kell hozzá, mert különben megkeseríti az életet a sok jó dolog.”

Olvasson tovább: