Kereső toggle

KórházSuli

A kortársak gyógyító ereje

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Díjazták Magyarország legjobb, gyermekeket fejlesztő kezdeményezéseit, köztük a KórházSuli Alapítványt. Az Edisonplatform díjat több kategóriában osztották ki az iskolásokat innovatív módon fejlesztő szervezetek között. A KórházSuli Alapítvány az Esély kategóriában nyert díjat. Az alapítvány vezetőjével, Tóthné Almássy Monikával beszélgettünk.

Közel 5 éve segítitek a beteg gyerekeket. Mi a célja a KórházSuli Alapítványnak? 

– A KórházSuli híd a kórház és az iskola között. Azért jöttünk létre, hogy a betegségük miatt tartós kórházi kezelésre, illetve hosszú otthoni gyógyulásra kényszerülő gyerekeknek segítséget nyújtsunk a tanulásban. Ehhez fejlesztettük ki azt az egyedi képzési rendszert, amelyben a beteg gyerekeket önkéntesként a saját kortársaik, középiskolás és egyetemista diákok segítik, oktatják.

Hogyan indult ez a kezdeményezés?

– Közel 16 éven keresztül dolgoztam kórházpedagógusként a Heim Pál Gyermekkórház onkológiai osztályán. A munkám során azt tapasztaltam, hogy a tanulás egy kiváló eszköz arra, hogy a fájdalmakkal és félelmekkel teli hétköznapokban ezek a gyerekek újra gyerekekként viselkedhessenek. A tanulás strukturálja a napot, célokat ad, társakat és motivációt a gyógyuláshoz. Egy olyan rendszerről álmodtam, ahol a kórház, az otthon és az iskola egy komplex egységet alkot, és segíti a gyerekeket nemcsak a tanulásban, hanem a normál életbe való visszatérésben is. Prievara Tiborral tettük meg az első lépéseket, az ő ötlete volt, hogy vonjunk be középiskolásokat a tananyagfejlesztésbe. Így csatlakozott hozzánk Berczelédi Réka kolléganőm az Eötvös József Gimnáziumból, ami a KórházSuli oktatási központja lett. Nagy előrelépést jelentett az is, amikor a Bethesda Gyermekkórház báziskórházként mellénk állt. Mostanra számos budapesti és vidéki közép- és felsőoktatási intézményből érkeznek az önkénteseink. Azt látjuk, hogy a kortársaknak gyógyító ereje van, lendületes, fiatalos, felelősségteljes munkájuk nyomán csodák születnek.

Hány gyereket oktattok most, és hány önkéntessel dolgoztok? 

– Öt évvel ezelőtt négy beteg gyerekkel és húsz önkéntessel kezdtük el a munkát, az idei tanévben már 146 tanítványunk volt, akiknek közel 270 fiatal segített. Az ő munkájukat egy mentor tanárcsapat támogatta. Ezenkívül vannak még olyan felnőtt önkénteseink, akik a szakmájukkal segítenek minket, például jogászok, rendszerfejlesztők, coachok, szupervizorok, pszichológusok.

Az a benyomásom, hogy nagyon professzionálisan működtök. Hogyan tudtátok ezt így kiépíteni?

– Ezt a rendszert az egészségügy és az oktatás területén jártas szakemberekkel fejlesztettük ki, és közösen építjük tovább a fiatalokkal. Igyekszünk a menet közben formálódó igényeket is figyelembe venni. Így született meg például a „Köszi srácok!” party, ahol a segítők és segítettek találkozhatnak, és így kezdték el a középiskolásaink oktatni a kerekesszékes gyerekeket itt, a Mexikói úti mozgásjavítóban. Van egy szűkebb önkéntes csapatunk is, a KórházSuli Kommandó, akik nagy szerepet vállalnak a toborzásban, képzésben és a rendezvények megszervezésében. Mindenki a feladatának megfelelő kötelező képzésen és esetmegbeszélőn vesz részt, illetve munkájáról e-naplót vezet. Igyekszünk minden szereplő számára biztonságos keretrendszert felépíteni, de ezen belül maximális szabadságot biztosítani. Rendszeresen szervezünk olyan közösségi programokat – mint például futás, koncert, kiállítás, tábor, tanévzáró, nyitott kórház –, ahol a segítők és segítettek kötetlenül találkozhatnak, és amelyek erősítik a KórházSuli csapatához való tartozást.

Mit adhat egy önkéntesnek, ha részt vesz egy ilyen programban?

– Kezdetben a gyógyuló gyerekek támogatása lebegett a szemem előtt. Aztán ahogy telt az idő, rájöttem, hogy a KórházSuliban minden szereplő nyertes. Az önkénteseink itt olyan helyzetekkel találkoznak, amikkel igazából valamilyen formában mindenki találkozik az életben, mégis tabuként vannak kezelve a társadalomban. Akik részt vesznek a programunkban, a jövőben már teljesen másképp fognak hozzáállni az ilyen szituációkhoz. A pedagógushallgatóink itt egy biztonságos közegben szerezhetnek közvetlen oktatási tapasztalatot. Mindeközben egy olyan szemléletmódot is elsajátítanak, hogy kikerülve innen, számukra már természetessé válik a személyesség és az egyéni odafigyelés fontossága.

A fiatalok megtanulhatnak nálunk csapatban dolgozni, kreatívan hozzáállni a feladatokhoz, egymással kommunikálni és felelősséget vállalni. A segítőink lehetőséget kapnak arra is, hogy önkéntes társaikat képezzék, konferenciákon adjanak elő, workshopokat tartsanak.

Mit gondolsz a mai fiatalokról? Mi a tapasztalatod, hogyan tudnak a fiatalok helytállni ezekben a helyzetekben?

– Egyre jobban meg  vagyok róla győződve, hogy a mai fiatalok teljesen rendben vannak, ha olyan célokat tudunk nekik mutatni, amelyekkel azonosulni tudnak. Én nagyon szeretek velük együtt dolgozni, mert vannak saját elképzeléseik, meglátásaik, nem pusztán végrehajtók, hanem kreatív társak azokban a feladatokban, amelyekben rátalálnak a saját, belső motivációjukra. Nálunk megtapasztalhatják, hogy segítségükkel csodák történnek. Csak az idei tanévben 6000 önkéntes munkaórában álltak a gyógyuló kortársaik mellett. Ezt a magas óraszámot azok a fiatalok tették bele ebbe a munkába, akikről az a sztereotípia, hogy semmire nem érnek rá, semmi nem érdekli őket, a virtuális világban és a plázákban élnek. Az emberek sokszor a feleslegükből adakoznak, de ezek a gyerekek abból adtak, amiből nekik sincs elég – ők az idejükkel és az odafigyelésükkel támogatták a társaikat.

Mit gondolsz, mi viszi előre, mi mozgatja ezt a munkát?

– Az emberi kapcsolatokban az „adok-kapok” alapszabálya itt is működik, vagyis oda-vissza áramlik az energia segítők és segítettek között. A segítők megelőlegezik a bizalmat, az időt, és szinte kivétel nélkül visszakapják mindazt, amit belefektettek. A segített diákok megélhetik a feléjük áradó őszinte odafigyelést, a jól végzett munka örömét, a sikert, azt, hogy a betegségük ellenére is sok mindenre képesek. Ehhez adjuk mi a keretet, a rendszert és a támogató hátteret.

Mit tapasztaltok, hogyan viselik ezt a helyzetet a családok, és miben tudtok nekik segíteni?

– A kórházak ebben a folyamatban legtöbbször csak a testi gyógyulásra koncentrálnak. A trauma, amit ezek a gyerekek és családok megélnek, sokszor feldolgozatlan marad, így az érintettek gyakran egy egész életen keresztül cipelik ennek a terhét. Nagy álmom, hogy ne csak a gyerekeknek, hanem a családoknak is tudjunk segíteni, hiszen ha ebben a folyamatban bárki is elakad, akkor az minden szereplőre visszahúzó hatással van. Hamarosan kiadásra kerül egy napló, amit az egyik tanítványom édesanyja írt a lánya betegsége alatt. Ennek a zárszava a tanítványom hitvallása arról, hogy a betegsége, a küzdelme és a gyógyulása olyan távlatokat nyitott meg előtte, amik nélkül most nem az az ember lenne, mint akivé vált általuk.

Az ő példája jól mutatja, hogy nincs az a kilátástalan helyzet, amiből kellő támogatással ne lehetne felállni. A KórházSuliban ezt a támogatást szeretnénk megadni a gyerekeknek és a családoknak.

Mi az álmod az alapítvánnyal kapcsolatban?

– Azt szeretnénk elérni, hogy néhány éven belül egy szakmailag elismert országos szervezetté nőjük ki magunkat, ami az egyik fontos bázisa lehet a beteg gyerekek oktatási és szociális rehabilitációjának, és ahova minden irányból lehet jönni, kórházaknak, iskoláknak és beteg gyerekeknek egyaránt.

 

A Közös munka öröme mindenki nyer

Kíváncsiak voltunk, mindez hogy néz ki belülről, ezért megkérdeztünk két fiatalt is a KórházSuliban tapasztalt élményeikről. Nikola és Noémi egy tanulópár, Nikolának több éve volt egy sportbalesete, azóta otthon tanul, Noémi a felvételire való felkészülésben segítette őt az elmúlt tanévben.
Mit adott neked a KórházSuli?
Nikola: – Az talán nem is foglalható igazán szavakba. Esélyt... Esélyt, hogy egy beteg gyerek is megkapja azt a támogató kezet, amitől az iskola sok esetben elzárkózik. Nekünk sokszor nincs motivációnk, mert korlátozva vagyunk a szabadságunkban. Ez a szabadság lehet bármi: az, hogy egyedül felülj, vagy kimenj a szobából, a kórteremből. Igen, van olyan állapot, amikor már jólesne egy iskolai óra is, vagy csak úgy találkozni valakivel. Noémi és a KórházSuli megadta nekem ezt a szabadságot. Évek óta magántanuló voltam, mert az iskolám eltanácsolt az állapotom miatt. Így felkészülni két tárgyból az emelt szintű érettségire nem egyszerű.
Noémi nemcsak lehetőséget adott a tananyag könnyebb megértéséhez, hanem rengeteg erőt is. Borzalmas időszakon mentem át, amikor elkezdett hozzám járni, és ha akkor ő nincs mellettem a kitartásával és a lerombolhatatlan optimizmusával, akkor biztos, hogy még inkább padlót fogok.
Mit jelentett számodra a tanulópároddal való közös munka?
Noémi: – Legalább annyit tanultam Nikolától, mint (remélhetőleg) ő tőlem. Felfedeztem, hogy nem az a fő feladatom, hogy a tananyagot 250%-ra tudjam és elmondjam neki. Ehelyett eszközöket adtam a kezébe, jegyzeteket, feladatsorokat, jó tankönyveket. Rájöttem, hogy segítőként a jelenlétünkkel adunk a legtöbbet.
Nikola: – Eleinte inkább csak a társaságnak örültem, nem volt annyira fontos a tanulás. Noémi prímán kezelte ezt a helyzetet. Rájött, hogy bizonyos feladattípusokat jobban szeretek, és erre támaszkodva épített fel mindent. Ahogy több erőm lett a tanuláshoz, és látta, hogy több energiát fektetek bele, Noémi arcára is kiült a mosoly. Ez az a fajta mosoly volt, mint amikor a gyógytornász rengeteg munka után eléri, hogy az egyik lábujjam megmozduljon. Onnantól kezdve erre vártam mindig.
Miben volt más a KórházSulival tanulnod, mintha magadtól vagy magántanárral tanultál volna?
Nikola: – A KórházSuliban kimondottan tetszett, hogy fiatalok segítenek. Noémi is csak egy évvel idősebb nálam. Nem volt az a feszengés, nyugodtan kérdezhettem tőle, akár hülyeséget is. Az is nagyon tetszett, hogy mi beszéltük meg, hogyan tudunk könnyebben tanulni.
Noémivel jobban átvettük az anyagot is. Az iskolában arra emlékszem, hogy leadták az anyagot, de nem igazán foglalkoztak azzal, hogy megértettük-e vagy sem. Noémi addig nem állt fel az asztaltól, amíg kérdéses volt valamilyen tétel.
Mi motivál abban segítőként, hogy részt vegyél folyamatosan ebben a programban?
Noémi: – Nagyon élvezem a tanítást, szeretek emberekkel foglalkozni. Ezenkívül gyógytornászhallgatóként egyedülálló élmény, hogy már most találkozhatok olyan fiatalokkal, akiknek hasonló segítségre van szükségük, mint ami később a szakmámban is előfordul majd.
A másik fontos tényező az inspiráló közeg, ami körülvesz bennünket. A KórházSuli csapatában hihetetlenül segítőkész, jóindulatú emberek dolgoznak, akiknek folyamatosan érezzük a támogatását.

Olvasson tovább: