Kereső toggle

Lakatos Ernő: Kádár mindent tudni akart

A pártelit az információt is elnyomásra használta

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nyugati újságírók is elhitték azt, hogy Magyarországon a gulyáskommunizmus mellett a sajtó is viszonylag szabad. Valójában a formális cenzúrát az öncenzúra és a megtévesztés helyettesítette, miközben a valóságról az elit egy szűk köre pontos információt kapott. Utolsó interjú Lakatos Ernővel, Kádár legbizalmasabb médiatanácsadójával.

                             

Hogyan működött a nyilvánosság ellenőrzése a Kádár-rendszerben? Ön például egyedül döntött arról, mi jelenhet meg a médiában?

– A kormány munkájáról a Kormány Tájékoztatási Hivatala számolt be, kéthetente, a kormányülések után. A Politikai Bizottság (PB) is kéthetente ülésezett, felváltva a kormánnyal. Erről a pártban tartottak beszámolót, a nyilvánosság számára nem. Az, hogy mi jelenik meg újságban, itt dőlt el. A Népszabadság mindenkori főszerkesztője ugyanis a Politikai Bizottság tagja vagy póttagja volt, vagy ha esetleg nem, akkor is meghívottként részt vett a PB ülésein. Innen kapta közvetlenül az utasításokat, vagy ha nem, akkor is innen szűrte le magának az irányvonalat. A Magyar Rádió és a Magyar Televízió vezetői a Központi Bizottság tagjai voltak, ők innen kaptak meg bizalmas anyagokat. Rajtuk kívül még ilyen beavatott volt az MTI, az Újságíró Szövetség, valamint a többi országos napilap vezetői, összesen 12-14 ember, ők irányították a tájékoztatást Magyarországon. A magyar sajtónak volt a legnagyobb mozgástere, mert a szocialista országok közül egyedül itt nem volt cenzúrahivatal. Másutt az volt a gyakorlat, hogy a cenzor ott ült a szerkesztőségekben, találkoztam velük Csehszlovákiában, az NDK-ban és másutt. Nálunk erre nem volt szükség. Nyugaton úgy gondolták, hogy ez azért van, mert Kádár János bármilyen szabad választáson úgyis többséget kapna, ezért nincs szükség a sajtó szoros ellenőrzésére. Paul Lendvai például sokszor leírta ezt.

Ez nem a nagyon fegyelmezett öncenzúra miatt volt inkább?

– Hadd mondjak erre inkább egy példát. Felhívott egyszer Hofi Géza, aki vadásztársam volt, jóban voltunk. Azt mondta, hogy itt áll a kapuban és azonnal be akar jönni. Leküldtem érte, bejön a szobámba, és egyszer csak kendőt tesz a fejére, mintha falusi öregasszony lenne, és énekelni kezd: „Piál a föld, piálnak itt mindenféle szinten…” Csak néztem, fogtam a telefont, és leszóltam a Berecznek, hogy jöjjön már föl, mert a Hofi műsort ad. Kiderült, hogy a tévé vezetői megcenzúrázták a Géza műsorát. Azt mondták, hogy nem lehet ilyet énekelni, hogy piál itt minden, nem egy kocsma vagyunk… Ki is húzták a számot, nem mondok inkább nevet, mert ma mindenki csillog-villog, hogy milyen haladó szellemiségű volt már akkor is. Ott ültünk a Bereczcel meg a Hofival a kendővel a fején, amikor benyitott Kádár. Nem tudta mire vélni, amit látott, csak annyit mondott, hogy „Ha majd elment a vendége, jöjjön le!” Lementem, ott az öreg a szőnyeg szélére állított. „Ki adott magának engedélyt, hogy cenzúrázza a Hofit?” Mondtam neki, hogy épp ellenkezőleg, azért jött a Hofi, mert a tévében nem engedik lemenni a műsorát. Erre azt mondja Kádár, hogy akkor jó, mert „egy percig sem dolgoznék magával, ha itt elkezdene cenzúrázni”.

 

Mi voltunk a legvidámabb sajtóbarakk is?

– A Magyarország iránti bizalom időnként bámulatos volt a nyugatiak részéről. Nagyon kevesen tudják, de most már elmondhatom, hogy a moszkvai olimpián az afganisztáni bevonulás miatt a szocialista tábor nagyon szigorú embargó alatt állt, nem kaphattunk például semmilyen korszerű távközlési technológiát Nyugatról. Hiába rendelték meg Moszkvából a szükséges eszközöket, az utolsó percben a franciák lemondták a szállítást. A németek azonban csendben bejelentkeztek, hogy ők leszállítják az oroszoknak a technológiát, de csak a magyarokon keresztül. Így az embargós eszközök ide érkeztek, Magyarországra, mint faxkiegészítők meg más alkatrészek – persze vadonatúj gépek voltak – és innen mint magyar szállítmány ment ki az olimpiára. A nyugatnémet hírügynökség kizárólag ránk való tekintettel segítette ki az oroszokat. Tudták rólunk, hogy a koalíción belül mi mindig elmegyünk egészen a falig, néha még lökdössük is, persze azért időben megállunk.

 

Nem volt, amiben vissza is kellett fordulniuk?

– Hadd mondjak erre még egy történetet. Egyszer felhív otthon Aczél György azzal, hogy látom-e, mi megy a televízióban? Kérdem, miről van szó? Hát megy egy dokumentumsorozat, amiben világháborús horthysta filmhíradókból adnak részleteket, és a híradó főcímekben ott a növekvő Magyarország, meg ilyen revizionista dolgok. Bementem a tévébe, kértem, azonnal vetítsék le az adásokat, mert baj van, már a szovjet nagykövet is tiltakozott. Berendeltem a műsor szakértőit, leteremtettem őket, hogy tegyék rendbe az anyagot. Kérdezték tőlem, hogy mit vegyenek ki? Mondtam, hogy szó sem lehet róla, hogy én mondjam meg, tudják azt maguk. Megoldották.

 

A pártvezetés valós információkkal rendelkezett?

– Nemcsak a csernobili ügyben készítettünk hangulatjelentéseket, hanem folyamatosan értékeltük a szerkesztőségekbe érkezett olvasói levelek alapján azt, mit gondolnak az emberek. Ezekből aztán a pártvezetés részére jelentéseket készítettünk. Később ehhez már bizalmas országos közvélemény-kutatásokat is készítettünk. Néha nagyon keményre sikerültek ezek, annyira, hogy a PB egyes tagjai azt mondták, ezek a „Lakatos riogató jelentései”. De Kádár kiállt mellettem, azt mondta, hogy „maga addig ül a helyén, amíg az igazat írja”. Azt is hozzátette, hogy „Ha maga nem írja meg, én akkor is megszerzem. Most jó magának az, ha mástól tudom meg?” Az MTI-nek számos bizalmas kiadványa volt, amit vezetők részére készítettünk. Alig volt ugyanis akkor nyelveket beszélő ember a vezetők között, ezért szakkiadványokat állítottunk össze a számukra. Több mint 500 újságot szemléztünk, persze egy bizalmas kör kapta ezeket. 

 

Lett következménye ezeknek a hangulatjelentéseknek? Hiszen kiderült, hogy az emberek jelentős része külföldi rádióadásokat hallgat, és nem tartja megfelelőnek a hazai tájékoztatást.

– Nem nagyon. Kötött bennünket ugyanis a szövetségi rendszer alapelve, hogy mindenkiről csak azt lehet kiadni, amit saját magáról kiadott, függetlenül attól, hogy mi mit tudtunk. Ez gúzsba kötötte a magyar vezetést. Mert egymás között sok mindent megbeszélhettünk, de a nyilvánosság elé nem állhattunk ezekkel.

 

A levéltárban ott a rengeteg belső használatra szánt jelentés. Nem volt frusztráló, hogy ezekből semmit nem mondhattak el?

– Nem, mert rengeteg tippet kaptunk ezekből, hogy mit kell csinálnunk. Szerintem mi jobban kíváncsiak voltunk az emberek véleményére, mint a mai vezetők.

 

Olvasson tovább: