Kereső toggle

Kína 30 év után

Robbanásszerű fejlődés, megoldatlan gondokkal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Hetek szerzője idén májusban az északkelet-kínai Sanhszi tartományban járt. Úti beszámoló helyett némi személyes tapasztalattal alátámasztott elemzést írt a modern Kína történetének fontos évfordulójára, hiszen 30 éve verte le a kommunista hatalom a Tienanmen téri felkelést. Mely területen siker és mely területeken kudarc Kína számára az azóta eltelt három évtized?

 

A kelet- és közép-európai országok számára 1989 a kommunista rendszerek összeomlásának éve volt. Sorra dőltek le az alig néhány évvel korábban kikezdhetetlennek vélt bástyák Jaruzelski tábornok Lengyelországától és Kádár János Magyarországától Erich Honecker NDK-ján, Gustáv Husák és Miloš Jakeš Csehszlovákiáján át Todor Zsivkov Bulgáriájáig – hogy aztán a „csodák évét” a legvéresebb hatalomváltás, a Ceauşescu-rendszer összeomlása zárja le Romániában.

A kelet-európai kommunista rendszerek összeomlását alig két évvel később a Szovjetunióé követte – a demokratizálódás folyamata azonban nem mindenhol volt sikeres. Egyes közép-ázsiai országokban (így Kazahsztánban, Üzbegisztánban és Türkmenisztánban) több-kevesebb szemérmességgel villámgyorsan egyszemélyes hatalom épült ki a függetlenné válás után; a Kaukázusontúl országai közül néhány hónapos vagy éves demokratikus közjáték után tértek vissza a Brezsnyev-korszak pártfőtitkárai, immár elnöki minőségben. Autoriter fordulat zajlott le a ’90-es évek elején Fehéroroszországban, Ukrajna pedig máig Kelet és Nyugat, az európai integráció és a szorosabb orosz kapcsolatok között őrlődik. Megkérdőjelezhetetlen geopolitikai fordulat leginkább a három balti országban zajlott le.

Kelet-Európa országainak rendszerváltásai valamivel jobban sikerültek – Kelet-Németország (az NSZK-ba integrálódva) már 1990-ben NATO-tag lett, Magyarország, Csehország, Szlovákia és Lengyelország pedig az évtized végére csatlakozott a nyugati katonai szövetséghez, majd 2004-ben az Európai Unióhoz. Ám – főként az Unió esetében – a csatlakozáshoz fűződő várakozásokat hamar csömör váltotta fel; a 2008-as világgazdasági krízis után pedig maga az 1990 után globálissá vált liberális demokrácia került válságba.

Egy másik forgatókönyv

 

Kína, pontosabban az országot 1949 óta diktatórikus eszközökkel irányító Kínai Kommunista Párt (KKP) 1989-ben más utat választott. Tehette, hiszen – szemben a kelet-európai diktatúrákkal – nem szorult szovjet segítségre hatalma fenntartásához, ráadásul a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg 1976 ősze óta, amióta segített Hua Kuo-feng akkori pártfőtitkárnak a négyek bandája letartóztatásában, lojális volt a KKP vezetőihez, és a Mao-korszakkal ellentétben nem próbált a pártvezetés fölé kerekedni. Lojalitásuk 1978-tól mindenekelőtt Teng Hsziao-pingnek szólt, aki először a kínai mezőgazdaságban, majd az ipar területén hajtott végre olyan átalakításokat, amelyek tíz év alatt gyökeresen felforgatták a kínai társadalmat, miközben érintetlenül hagyták a KKP egyeduralmát.

A szovjetunióbeli változások hírei és a gazdasági nyitás nyomán keletkezett súlyos társadalmi egyenlőtlenségek komoly feszültségekhez vezettek a ’80-as évek végére. 1986 decemberében tüntetések kezdődtek a KKP ellen. Ennek nyomán Hu Jao-pang pártfőtitkárt önkritikára kényszerítették a keményvonalas politikusok, mert nem lépett fel kellő eréllyel a tiltakozásokkal szemben. Néhány hónappal később, 1987 tavaszán Hu távozni kényszerült posztjáról, majd két évvel később a hatalomból kiesve halt meg. 1989. április 15-i halála lett a kezdete annak a tüntetéshullámnak, amely végül június elején a Tienanmen téri vérfürdőhöz vezetett Pekingben. 

A volt főtitkár halálhírére százezer egyetemista gyűlt össze a Tienanmen téren, hogy együtt gyászolják a politikust. A megemlékezések mellett a tüntetők kezdettől politikai követeléseket is megfogalmaztak. Hamar előkerültek a szólásszabadságot sürgető tacepaók, majd a diákok követeléseit egy héttel a tüntetések kezdete után egy petíció formájában átadták a párt keményvonalasait képviselő Li Peng miniszterelnöknek. Az egyetemeken felfüggesztették az oktatást, a kormány és a diákok tárgyalásai eredménytelenül zárultak, a megegyezést szorgalmazó Csao Ce-jang pártfőtitkár pedig zokogva kért bocsánatot a tüntetőktől az elődjével szembeni eljárás miatt.

A mozgalom csúcspontja május második felére esett – a tüntetők száma ekkor már az egymilliót is meghaladta, mire válaszul a kormány május 20-án kihirdette a rendkívüli állapotot, amelynek azonban több mint két héten át nem szereztek érvényt – utólag nagyon úgy tűnik, hogy szándékosan halogatták a tüntetés feloszlatását, hogy az ellencsapás minél véresebb és sokkolóbb legyen, lehetőség szerint évtizedekre elnémítva minden demokratikus törekvést (ez a cinikus magatartás végül is működött). A rendkívüli állapot ellenére Peking belvárosát június 3-án késő estig elkerülték a katonai egységek, ám ezen az estén a külvárosokból megindult a mindent elsöprő katonai csapás.

Utólag tudjuk: a katonai vezetőket személyesen a veterán pártvezető, Teng Hsziao-ping győzte meg a vérfürdő szükségességéről egy Vuhanban tartott értekezleten. Teng utólag pozitívan értékelte a tüntetéseket, mert lehetővé tette, hogy a KKP akkor csapjon le ellenségeire, amikor a pártvezetők veterán generációja még befolyással bír az események menetére.

Június 3-án éjjel a vidékről érkezett páncélos és gépesített egységek elindultak a városközpont felé, több helyen összecsapva a barikádokat emelő tüntetőkkel.  A katonák a kapott parancsnak megfelelően azonnal éles lőszerrel nyitottak tüzet.

A „mennyei békéről” elnevezett Tienanmen teret körülvevő katonák 4-én hajnalban távozásra szólították fel a tömeget, majd szintén éles lőszerrel nyitottak tüzet a tüntetőkre. Az áldozatok száma máig tisztázatlan, de bizonyosan több ezerre tehető – a külföldi források 2000 és 10 000 közöttire becsülik a meggyilkoltak számát.

A felkelés leverését tömeges letartóztatási hullám követte, kivégzésekre is sor került, és hosszú börtönbüntetéseket is kiszabtak. 1989 és 1991 között a KKP irányvonala visszatért az 1980-as évek reformjai előtti időszakhoz. Teng maga is hanyagolta a pragmatikus megközelítést; a mindenekfelett álló jelszó a rendteremtés lett. Még a gazdaságpolitika is a rendre, az állami költségvetés kiigazítására koncentrált néhány éven át a növekedés helyett.

A Tienanmen téren történtek emléke máig kísérti a kínai vezetést – körülbelül úgy, ahogy az 1956-os magyar forradalom kísértette a Kádár-rendszer vezetőit. A harmincadik évfordulón a rezsim még durvábban blokkolta az internet-hozzáférést Kínában, különös gonddal ügyeltek a külföldi tartalmak szűrésére, a Facebook és a Google szolgáltatásain kívül például a Wikipedia is elérhetetlenné vált Kínában ebben az időszakban. A kínai csevegő- és mikroblog-szolgáltatások pedig gondosan kigyomlálták a Tienanmen szóra történő utalásokat az üzenetekből és posztokból.

„Az új Kína” – sikersztori?

 

A KKP hivatalos álláspontja az, hogy Kínával egyszerűen nem történhetett jobb dolog annál, mint hogy a kommunisták kezébe került a hatalom 1949-ben. A dátum fontos: a mai kínai vezetés minden további nélkül folytonosságot vállal a Mao Ce-tung-féle vezetés időszakával, és a „Nagy Kormányosnak” nevezett Maóhoz köti az „új Kína” megteremtését. Mao szobrai, képei és egyéb relikviái mindenütt megtalálhatók – nem is annyira a hivatalos, sokkal inkább egyfajta „népi” kultusz részeként: piacon, boltokban, éttermekben.

Kétségtelen tény, hogy az ópiumháborúkkal kezdődött nemzeti megaláztatás, a japán és nyugati hódítás, a félgyarmati státusz évszázada után a Mao Ce-tung vezette kommunisták alatt lett újra egységes ország Kína – ám ennek az ára a még a XX. században is példa nélkül álló tömeggyilkosságok sorozata lett, amelyeknek (a Nagy Ugrás szándékosan előidézett éhínségének, majd a kulturális forradalomnak) több tízmillió áldozata volt. A Mao 1976-os halála utáni évtizedekben a tömeges fizikai erőszak eltűnt a kínai hatalom gyakorlatából, ám a Tienanmen téren harminc éve történtek megmutatták: a KKP továbbra is kész erőszakot alkalmazni, ha szükségesnek véli.

Ezzel együtt a KKP bizonyos szempontból joggal hivatkozik az elmúlt évtizedek sikereire. Az ENSZ Kornai János: Példaképünk: Kína? című, a Tárki által 2014-ben megjelentetett tanulmányában idézett adatai szerint a kínai GDP 2005-re érte el az 1980-as érték 1000 százalékát, tehát 25 év alatt megtízszereződött; 2013-ra pedig 2000 százalékát, tehát 33 év alatt meghússzorozódott. Az export értéke ugyanennyi idő alatt hetvenszeresére (!) nőtt.

Kornai idézett tanulmánya sorra vette az elképesztő eredményeket produkáló gazdasági reform elemeit. 1978 után felszámolták a népi kommunákra épülő mezőgazdasági termelést, és a családok magángazdálkodására épülő termelésre álltak át. Ezt követően szabaddá tették az utat a magánvállalkozások előtt, és ösztönözték a helyi közösségek és a magántőke együttműködésén alapuló vállalati formák kialakítását. A Mao-évtizedek önellátásra törekvése helyett az exportot kezdték ösztönözni, és elképesztő ütemű külföldi tőkebeáramlás előtt nyitottak utat, miközben diákok tízezreit küldték tanulni Nyugatra. 

Ugyanakkor Kornai azt is megemlíti, hogy volt a kínai fejlődésnek két olyan jellegzetessége, amellyel nem találkozunk a nyugati gazdaságtörténetben. Egyrészt Kínában feszes korlátok közé szorították a bérek és ezzel a háztartási fogyasztás emelkedését. A fogyasztás nőtt, de a növekedés lényegesen elmaradt a termelés növekedésétől. Ezzel összefüggésben rendkívül magas volt a beruházások részaránya a GDP felhasználásában (ez a rendkívüli megtakarítási aránynak volt köszönhető). Kornai szerint a nemzeti jövedelem felhasználásának ez a megoszlása párját ritkítja a világ gazdaságtörténetében, talán csak a sztálini iparosítás, az első szovjet ötéves tervek idején fordult elő hasonló.  Nincsen olyan nyugati ország, ahol a lakosság elviselte, eltűrte volna, hogy ennyire visszaszorítsák a termelés növekedéséből való részesedését – fogalmaz a világhírű magyar közgazdász.

A növekedés üteme a ’80-as évek óta rendkívül hullámzó, ám összességében egészen bámulatos: 1984-ben például 15 (!!!), 2007-ben 14 százalékkal bővült a gazdaság. Ugyanakkor Kína szemmel láthatóan lassan túljut a növekedés extenzív szakaszán, a következő szakaszt a termelékenység növekedése jellemzi, ami drágább beruházásokat, szakképzett munkaerőt, az oktatásba történő beruházást igényel, következésképpen lényegesen drágább szakasz, mint az első, extenzív időszak volt.

A bérek – Kornai által is említett – drasztikus visszafogása ellenére a fogyasztás az elmúlt évtizedekben érzékelhetően növekedett. Miközben továbbra is a beruházásoké az elsőbbség – nem csupán a déli és a keleti tengerpart metropoliszai, de a Peking és a mongol határ között elhelyezkedő Sanhszi tartomány nagyvárosai, sőt kisebb települései is elképesztő átalakuláson mentek át az elmúlt évtizedekben, és ez az átalakulás ma is folyamatos –, a nélkülözés évtizedei után a kínai állampolgárok (idősek, tinédzserek és aktív korúak) élvezik a soha korábban nem tapasztalt jólét áldásait. Elképesztő növekedésen van túl a belföldi turizmus (a Pekingbe látogató turisták döntő többsége kínai állampolgár), miközben a kínaiak autóvásárlásainak bezuhanása komolyan megtépázta az amerikaiakkal vívott kereskedelmi háború nyomán egyébként is bajban lévő német autóipart.

Változó népesedés-és környezetpolitika

 

A helyzetet nagyban nehezíti, hogy a kormányzat több mint három és fél évtizeden át erőltette a társadalomra az elhibázott egykepolitikát, aminek tragikus következményeként 400 millió magzatot és 37 millió (főként lány) csecsemőt gyilkoltak meg az országban 1980 és 2016 között (a kérdésről Liang Jianzhang és Huang Wenzhang, a Pekingi Egyetem tanárai írtak idén januárban véleménycikket, amelyet itthon a 24.hu szemlézett).

A következmény: a kínai társadalom drámai öregedése, amit a Hetek munkatársával beszélgető Sanhszi tartománybeliek kiegészítettek a nyugdíjrendszer egy másik súlyos problémájával – azzal tudniillik, hogy a fizikai munkások Kínában 55 éves korukban is nyugdíjba mehetnek. Ez fenntarthatatlan, de a már idézett, Liang-Huang féle tanulmány szerint hosszú távon az sem segít a problémán, ha a nyugdíjkorhatárt egységesen 65 évre emelik, ugyanis 2050-re a hatalmas ország népességének harmada ennél idősebb lesz – és ezen aligha változtat, hogy a pártvezetés lényegesen lazított demográfiai politikáján, sőt – ezt személyes tapasztalatunk is megerősíti – plakátokon reklámozzák a többgyermekes családmodellt.

Ez azonban nem teszi meg nem történtté a korábbi évtizedek tragikus tévedésen alapuló népesedéspolitika rettenetes következményeit. A Hetek munkatársa beszélt olyan, az 1970-es években született, Sanhszi tartománybeli hölggyel, akinek még több testvére volt (a Mao-korszak és a „nagy kormányos” halála utáni évek demográfiai expanziót szorgalmazó népesedéspolitikájának megfelelően), ám neki magának (bár több gyermeket szeretett volna), csak egy fia lehetett. Kínaiak generációi élték le aktív évtizedeiket úgy, hogy a kormányzat durván beavatkozott az életükbe – mégpedig annak érdekében, hogy a családok által egyébként tervezett gyermekeik ne szülessenek meg.

A másik óriási probléma, hogy a gazdaság extenzív növekedési időszakában a lehető legkevésbé vették figyelembe a környezetvédelmi szempontokat, ami számos kínai nagyvárosban és környékén tragikus légszennyezettségi mutatókat eredményezett. Kína az utóbbi években lényegesen jobban igyekszik odafigyelni a környezetvédelmi szempontokra, mint korábban. Hszi Csin-ping elnök a párt 2017. októberi kongresszusán a KKP előtt álló három legnagyobb kihívás egyikének nevezte a környezetvédelmet, amely területen Kína „világelsőségre” törekszik.

Ennek azonnal komoly következményei lettek: tavaly óta Peking nem vesz át több szemetet a nyugati világból – a kínai szempontból tökéletesen érthető döntés gyakorlatilag bedöntötte a globális hulladékpiacot, hiszen Kína korábban a világ műanyagszemetének közel háromnegyedét (!) vette át a fejlett országokból, így a globális hulladékkereskedő hálózatok óriási bajba kerültek a pekingi döntéssel, amely 2018. január elsején egyik napról a másikra véget vetett a szemétimportnak. Peking 24 féle hulladékfajta behozatalát tiltotta meg (köztük a műanyag- és papírszemetet), véget vetve a „hulladékgyarmatosítás” gyakorlatának. Korábban ugyanis a keletkezett hulladék újrahasznosítása helyett a fejlett országok eddig csak a szemét „exportálásával” vélték „megoldhatónak” a fogyasztói társadalmak hulladékproblémáit.

 

Olvasson tovább: