Kereső toggle

70 éve szemmel tart a Nagy Testvér

1984: a legnagyobb hatású anti-utópia

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„NAGY TESTVÉR SZEMMEL TART TÉGED” – a világirodalom egyik leghíresebb soráról talán még az is hallott, aki nem olvasta George Orwell regényét. A hetven éve, 1949 júniusában megjelent anti-utópia szavai, kifejezései beépültek a nyelvbe: újbeszél, gondolatbűn, Gyűlölet Két Perce, 101-es szoba, gondolatrendőrség, vagy az a jelző, hogy orwelli.

 

Az 1984-ben játszódó science fiction színhelye Anglia, ami már csak nyomokban emlékeztet az eredeti országra, még a neve is más: Óceánia. Mellette két másik világhatalom, Eurázsia és Kelet-Ázsia próbálja legyőzni a másik kettőt, legalábbis a háborús propagandából így tudják az emberek. A hatalmas Óceániát az Angszoc, az egyetlen Párt uralja és irányítja, többek között a minden lakásban jelen lévő, egyszerre adó és vevő telekép nevű eszköz segítségével, valamint a családokban is megtalálható besúgói és lelkes hívei révén. A Párt igazgatja az Igazság-minisztériumban – újbeszél nevén a Minigazban – dolgozó főhős, Winston Smith magán- és munkahelyi életét is. Az egyszerű, magányosan élő férfi dolga a múlt retusálása. Ha ugyanis a Párt úgy dönt, hogy a történelemből, az archívumukból ki kell törölni egy esemény vagy egy ember nyomát, akkor Winston többedmagával ezen dolgozik, és visszamenőleg megváltoztatják a lapok cikkeit. A Forradalom után született ember élete szürke és nyomorúságos. Winston egy naplót kezd el vezetni, amelyben a rendszerrel kapcsolatos kételyeinek ad hangot, és tudja, hogy ezzel elköveti a gondolatbűnt is. Ráadásul beleszeret egy fiatal lányba, miközben a Párt tiltja az ilyen testi kapcsolatokat. Mindezek betetőzéseként egy O’Brien nevű, a Belső Párthoz tartozó szuggesztív figura is barátja lesz – Smith egy titkos iratot kap tőle, amely révén betekintést nyer a (világ)rendszer működési elveibe, a mindent átható propagandába, az erőszak és az állandó háborús állapot igazi okaiba. Kisstílű, át sem gondolt lázadása közben mi, olvasók megismerjük azt a végső diktatórikus rendszert, amelyhez csak hasonló született eddig: nincs reménysugár, egyedül az egyén végső bukása a biztos.Hogyan jutott el George Orwell odáig, hogy egy ilyen sötét tónusú, és azóta is sokat olvasott regényt alkosson?

Harc az igazságért

Az 1903-ban Eric Arthur Blair néven Indiában született író pályája ígéretesen indult: rangos magazinok újságírójaként cikkekben és esszékben fejtette ki véleményét politikáról, kultúráról, társadalomról. A korabeli brit társadalom egyik véleményformálója lett, akinek érdemes volt olvasni az írásait.

A suffolki folyó nevét felvéve Orwell álnéven alkotó férfi burmai éveinek köszönhetően megrögzött baloldali lett, és annyira fontosnak tartotta az igazság melletti kiállását, hogy feleségével együtt a harmincas években a polgárháborúba sodródott Spanyolországba utazott. Ahogy egy elképedt szerkesztőnek mondta, azért vállalkozik az expedícióra, mert valakinek meg kell állítania a fasizmust. Ekkorra már három regényt és egy tényirodalmi könyvet tudhatott a háta mögött, de az írónak, aki nem szerette a csak elmélkedő értelmiséget, tapasztalatra volt szüksége.

A spanyol polgárháborúban Barcelonába került, ahol igazi csaták nem várták, ellenben egy életre szóló élmény érte. A katalán fővárosban ugyanis számtalan marxista, kommunista, szocialista, anarchista frakció gyűjtötte soraiba a fasizmus Orwellhez hasonló ádáz ellenségeit. Az író viszont rögtön megérezte, hogy milyen gyűlölettel vannak egymás iránt a különböző baloldali csoportosulások. A bizalmatlanság és a félelem légkörében Orwell azt is megtapasztalta, hogy a szovjet kommunista párt irányvonala, az annak való megfelelni akarás és hűség felülírja a valóság tényeit – vagyis, ha kell, a valótlant mondják igaznak a legnagyobb természetességgel. Végül testében (eltalálta egy orvlövész) és lelkében is sebesülten, a kommunizmusban mélységesen csalódva távozott.

Az előbbi eszmét nem sokat támadta, az utóbbit igen, mert közelről megismerte a természetrajzát, és elgondolkodhatott annak jövőjéről. Ahogy egy társának mondta, mindig a kapitalisták propagandájának tartotta, amit a kommunistákról állítottak, pedig az volt az igazság. 1936-37 után a totalitarianizmus elleni értelmiségi feladatnak szánta oda magát. Harcos antisztálinista lett. Mint írta, az angoloknak egyszerűen nincs „koncentrációstábor-irodalmuk”, nem tudják leírni a titkosrendőrség, a kirakatperek és a véleménycenzúra világát, és ezért megértőbbek a Szovjetunióval szemben.

Ugyanakkor Orwell mindvégig hitt a szocializmusban. Ahogy idén megjelent könyvében, a The Ministry of Truth-ban (a cím egyszerre jelentheti az 1984-ben szereplő Igazság-minisztériumot és az igazság iránti elkötelezett szolgálatot is) Dorian Lynskey újságíró megjegyzi: a „termékkel” elégedett volt, viszont az „ügynökét” ki nem állhatta. Ugyan kire gondolhatott a szerző? Természetesen a népek nagy tanítómesterére, a Szovjetunió első emberére, Sztálinra. Ez a markáns vélemény tükröződik Orwell második legfontosabb könyvében is.

Egyenlők és egyenlőbbek

 

1943–44 ködös telén rendkívüli élvezettel írta meg a mai napig népszerű Állatfarmot. Az emberek ellen lázadó, és egy új, kezdetben az egyenlőségre épülő társadalmi rendet kialakító állatok meséjében a sztálinizmus kialakulását mutatta be. Mivel a háborúban Nagy-Britannia és a Szovjetunió ugyanazon az oldalon harcolt, nem volt könnyű kiadót találnia a szövetséges nagyhatalom könnyen felismerhető alakja miatt – baloldali barátai és tucatnyi amerikai kiadó is elutasította a kéziratot. Skandallumnak számított, hogy az állatok között Napóleon (Sztálin) elvtárs a történetben bizony egy disznó alakjában jelent meg. A könyv így is népszerűvé vált, pedig ekkor már egy új, nagyobb szabású regényen dolgozott az író. Ebben saját tapasztalatai, gondolatai, személyes sorsa és hazájának állapota is szerepet játszott.

A háború utáni Anglia és benne London ugyanis elkeserítő képet mutatott. A nélkülözések, a Birodalom gyengülésének jelei – például India elszakadása, függetlenedése –, a két atombomba utóhatása kilátástalansággal és depresszióval töltötte el a szigetlakókat. Egy 1945. júniusi felmérés szerint hét londoni közül átlagosan csak egy mondta magát elégedettnek vagy boldognak. Orwell sem vonhatta ki magát az általános közhangulat alól. Ráadásul láncdohányosként végigkísérte életét a tuberkulózis, és ezt csak sok pihenéssel tudta volna ellensúlyozni. Erről azonban ő hallani sem akart, hihetetlen termékenységgel ontotta magából a szövegeit, miközben már vért köpött a betegsége miatt. Felesége viszonylag korán rákbetegségben meghalt, így az író teljesen magára maradt a gondolataival. Egyedüllét, írói tettvágy és krónikus betegség kínozta. Az igazság kimondása viszont számára fontosabb volt, mint saját egészsége. A civilizációtól, például kórháztól és nagyobb városoktól messzebb eső zord skót szigeten, Jurán írta meg három év alatt az 1984-et, amely az antiutópiák, vagyis a disztópiák közé tartozik (lásd keretes írásunkat). Hezitált, és egy ideig úgy tűnt, hogy egy másik cím, Az utolsó ember Európában lesz a befutó, de szerencsére a sokkal karakteresebb évszám mellett döntött (amelyet betűvel írtak ki az eredeti kiadásban: Ezerkilencszáznyolcvannégy). George Orwell könyve megjelenését ugyan megélte, és tervei voltak további regényei megírására is, azonban meggyengült tüdeje nem bírta tovább. 46 évesen, egy londoni kórházban halt meg.

Az 1984 utóélete nem kevésbé izgalmas: a szocialista országokban egységesen betiltották, csak magas rangú pártfunkcionáriusok olvashatták. A regény nem magas rangú olvasóit, szamizdat fordítóit retorzió érte a Baltikumtól az NDK-ig. A vasfüggöny mögött élő értelmiség pontosan értette a regényt, és csodálta, hogy ez egy nyugati, magát mindvégig szocialistának tartó, de a diktatúrával kérlelhetetlenül szembenálló író tollából származik. A Nyugat-Európában működő kommunista pártok népszerűsége pont akkor kezdett leáldozni, amikor az 1984 világának kelet-európai megvalósulásáról érkeztek hírek. Orwell előbb döntötte le a Sztálin-szobrot, mint a magyar felkelők, még ha ez sokaknak nem is tetszett.

 

Olvasson tovább: