Kereső toggle

Haragos tinédzserek

Szülői kritika, gyerekkori lázadás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Miért ne kritizáljuk agyon a gyermekünket? Leon F. Seltzer amerikai pszichológus napokban megjelent írásában ezt a kérdést boncolgatja. A gyermekeik felé túlzott elvárásokat támasztó, s ezek miatt őket előszeretettel kritizáló szülőknek világos üzenetet küld: ezt ne tegyék, mert a gyermekeik lázadók lesznek!

Ha folyton kritizáltok engem, ha sose vagyok nektek elég jó, akkor majd csinálok valami olyat, amiért azután tényleg kritizálhattok…” Leon F. Seltzer agresszív, lázadó, különböző függőségekben élő fiatalok pszichoterápiájára szakosodott amerikai klinikai pszichológus a Psychology Today lapban hívja fel a figyelmet arra, hogy ez egy fiatal természetes reakciója, ha a szülei folyton elégedetlenek vele, ha kritizálják, ha folyamatosan olyan elvárásokat támasztanak vele szemben, amelyeket esélye sincs elérni. Ha a gyermek úgy érzi, hogy a szülei részéről tapasztalt fojtogató kritikákkal szemben nem tud védekezni, a reakciója nagyon gyakran a provokáció. Seltzer szerint a szülőknek fontos megérteni, hogy ilyen esetekben a gyermek dacossága, ellenségessége,  nem ritkán agresszivitása voltaképpen egy védekezési reakció, amellyel a saját büszkeségét, önbecsülését, önértékelését próbálja védeni.

Seltzer hangsúlyozza, hogy a szülők kritikája az esetek túlnyomó többségében jóindulatból származik. Olyan helyes és ideális elvárásokat szeretnének támasztani, amelyek mind a jelenben, mind a jövőben a gyermekük jólétét szolgálják. Sőt, arról is meg vannak győződve, hogy folyamatos kritikájuk valójában építő, és a gyermek javát szolgálja. Nagyon gyakran ezek az elvárások komoly élettapasztalatokat is tartalmaznak, vagyis a szülők nem szeretnék, ha a gyermekük ugyanazokat a fájdalmas hibákat és tévedéseket követné el, amelyeket esetleg az életük során ők elkövettek. S némely szülő éppen a saját negatív élettapasztalata miatt válik a gyermekével szemben nagyon keménnyé és szigorúvá. Seltzer azonban hangsúlyozza, hogy tévednek azok a szülők, akik azt gondolják, hogy minél inkább presszionálják őket, annál hatékonyabban sikerül ezeket az értékeket a gyermekeiknek átadni. Ez nem így működik. Ugyanis nagyon fontos megérteni, hogy a túlzásba vitt kritika alapvetően rombolja a gyermek önbizalmát és önértékelését. S bármennyire pozitívak is azok az erkölcsi és egyéb értékek, amelyeket a szülő közvetíteni akar, ha ezeket nem a megfelelő módon és formában teszi, pontosan az ellenkező hatást váltja ki. A gyermek ugyanis ebből azt érzékeli, hogy valami baj van vele, hogy ő nem elég jó, s hogy bármennyire is akarja, de voltaképpen sohasem tud megfelelni a szülői elvárásoknak.

Seltzer szerint ezzel a szülői magatartással van még egy másik probléma is. Nevezetesen az, hogy a gyermek felé azt közvetíti, hogy elismerést és dicséretet csak a teljesítményéért lehet kapni. Márpedig ha a gyermek ezt érzi, akkor a családban nem fogja biztonságban érezni magát, hiszen ennek az alapja a szülő részéről a feltétel nélküli szeretet és elfogadás, amelynek akkor is jelen kell lennie, ha a gyermek rossz jegyet hoz, vagy ha éppenséggel elszúr valamit. Minden gyermek a leginkább erre a feltétel nélküli szeretetre vágyik, s ha ez egyre elérhetetlenebb a számára, akkor csalódott és keserű lesz, s „rosszul fogja magát érezni a bőrében”. Az életérzését egyre gyakrabban a csüggedés, a reménytelenség és az elhagyatottság határozza meg, s mivel ezek egy gyermek számára nagyon nehezen elviselhető életérzések, ezért egyre gyakrabban csapnak át a szülő felé irányuló büntető vagy megtorló haragba (retaliatory anger). Seltzer és más klinikai pszichológusok, például Kenneth Barish tapasztalatai szerint ilyenkor a szülő–gyermek kapcsolatban egy ördögi kör alakul ki, ahol a szülő egyre többet kritizál és büntet, s a gyermek egyre dacosabb és dühösebb, egyre többet ellenkezik, s egyre visszahúzódóbb. Ráadásul minél gyakrabban ismétlődik meg ez a minta, a kapcsolat annál jobban sérül, annál nehezebb visszafordítani, s a szülő egyre inkább veszíti el annak a lehetőségét, hogy gyermeke jövőjére pozitív befolyást tudjon gyakorolni.

Bármennyire pozitívak is azok az értékek, amelyeket a szülő közvetíteni akar, ha ezeket nem a megfelelő módon teszi, pontosan az ellenkező hatást váltja ki.
Leon F. Seltzer szerint a túlzásba vitt, kérlelhetetlen szülői kritika nyomán megsérült szeretetkapcsolatnak lehet egy sokkal hosszabb távú negatív következménye is, ami viszont már a gyermek egész sorsára kihatással lehet. Mégpedig azért, mert ezáltal súlyosan sérülhet a gyermek szeretet elfogadására való készsége is. Mivel nem biztos benne, hogy őt valóban szeretik, később gondja lehet a számára felkínált szeretet elfogadásával is. Felnőttként az ilyen személyek számára probléma lehet tartós, szereteten alapuló házastársi kapcsolatban élni és megmaradni, s ráadásul mivel folyamatosan bizonytalanok abban, hogy ők elég jók-e, az átlagnál nagyobb valószínűséggel kötnek ki valamilyen függőségben, legyen az gyógyszer, drog, alkohol vagy játék.

Carl E. Pickhardt, tinédzserekkel foglalkozó, több mint harmincéves tapasztalattal rendelkező pszichológus még ennél is tovább megy. Azt állítja, hogy az ifjúkori lázadásban a fiatalok képesek egészen addig eljutni, amikor már a saját érdekeik ellen tesznek. Önpusztító, önsorsrontó cselekedetek sem ritkák, s képesek azokat a kapcsolatokat is lábbal taposni, amelyek korábban annyira fontosak voltak számukra.

Írásában Seltzer végül felhívja a figyelmet arra a csapdára, amelyet ez a helyzet a gyermekek számára rejt: bármennyire erőteljesen lázadnak is fel, s fordulnak szembe  a szüleikkel és a családjukkal, az nem képes azt a mély, önmagukkal szembeni kételyt megszüntetni, amelyet ez a helyzet teremtett bennük. Seltzer klinikai tapasztalatai ugyanis azt mutatták, hogy a lázadás maximum a szülői kritikákkal szembeni szégyenérzést képes elhárítani, de mivel a tekintélyi viszony megmarad, az üzenet – a „nem szeretnek eléggé, nem vagyok elég jó” – ennek ellenére átmegy, a gyermek tudatának mélyén ott is marad, s a sorsát évtizedekre képes formálni. S mivel ezért a helyzetért alapvetően mégiscsak a szülők a felelősek, nekik nem szabad elfelejteni, hogy gyermekük kritizálását, éppúgy, mint az életben oly sok minden mást, nem érdemes túlzásba vinni.

Olvasson tovább: