Kereső toggle

Egy hazug hasonlatról

Az Atlantic cikkére reagálva

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Donald Trumppal szemben betegesen elfogult amerikai politikai és médiaelit érthető módon nem lelkesedett az elnök és Orbán Viktor washingtoni találkozójáért. Hosszú időn át ez a politikai és médiaelit határozta meg, hogy Európában mely politikai erők lehetnek bejáratosak a washingtoni szalonokba – miközben ezek az erők gyakran kifejezetten ellenségesek voltak az amerikaiak által megválasztott kormányzattal vagy éppen magával az Egyesült Államokkal szemben. Nem meglepő, hogy az amerikai nemzeti (és nagyon is pőrén értelmezett gazdasági) érdekeket a Nyugat vélt közös érdekei elé helyező Trump elnök és az európai politikusok szuverenista szárnyát képviselő Orbán miniszterelnök sokkal jobban megértették egymást, mint ahogy utóbbi a 2009 és 2017 között hivatalban lévő Obama-adminisztrációval kijött.

Annak pedig kifejezetten örülhetünk, hogy az Európai Unió jövőjéről szóló vitákban élen járó magyar miniszterelnök az Unióban ma ellenzékben lévő szuverenistákon kívül az Egyesült Államok elnökében is szövetségest lát. Kína, Törökország, Irán és Oroszország felemelkedésének idején ugyanis nem árt tudatosítani magunkban: Magyarország helye szabad és független államként a nyugati szövetségi rendszerben, nem pedig egy (Berlinből, Moszkvából vagy éppen Ankarából irányított) birodalom perifériáján van.

Németországtól, Oroszországtól és Törökországtól nem sok jóra számíthattunk az elmúlt évszázadokban, és ma sincs okunk hinni abban, hogy ezek az országok lemondtak volna birodalmi ambícióikról. Ezekkel az ambíciókkal szemben pedig nagyon is indokolt jó viszonyra törekedni a mindenkori amerikai kormányzattal, tehát józan ésszel éppúgy nehéz kivetnivalót találni a Trump–Orbán-találkozóban, ahogy annak idején Orbán Viktor első, kormányfőként Washingtonban, Bill Clintonnál tett látogatásában sem volt kifogásolnivaló. Az elmúlt évtizedekben Magyarország mindig jól tette, ha jó viszonyra törekedett az Egyesült Államokkal, és végzetes hibát követett el, amikor – akár német, akár orosz birodalmi nyomásra – a konfrontációt kereste Washingtonnal.

***

Orbán Viktor washingtoni látogatásával részletesen foglalkoztunk a Hetek múlt heti számában, ám a látogatás ténye által kiváltott (előzetes és utólagos) reakciók között volt egy, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Ez pedig az, hogy a látogatás előtti napokban két kommunista tömeggyilkoshoz, Sztálinhoz és Pol Pothoz hasonlította Orbán Viktort az Atlantic újságírója, Franklin Foer.

Foer ugyanis az értelmiséget „likvidáló”, a közoktatást leuraló és a lakosságot engedelmes tömeggé alakító vezetőnek tartja a miniszterelnököt, szerinte Magyarországon működtek a legjobb egyetemek a posztkommunista országok közül, azonban a kormány a szakemberek helyére lojális embereket ültetett a fontos pozíciókba, és kormányzati kontroll alakult ki. Ennek példája Foer szerint a CEU-ügy, amelyről az intézmény rektora elmondta az Atlantic újságírójának, hogy bár a maga részéről „nyugodt évekre számított”, ehelyett a kormány „támadássorozatot indított ellenük”. A cikk írója Kovács Zoltánnal is készített interjút, a kormányszóvivő bukott kanadai politikusnak nevezte a CEU rektorát.

***

Az Atlantic narratívájával nem az a probléma, hogy Foer és a lap másképp ítéli meg a CEU-ügyet, mint a magyar kormány – és nyilván máshogy, mint az amerikai diplomácia, hiszen ha nem így lenne, akkor az amerikai elnök nyilván nem fogadta volna „az értelmiséget likvidáló” magyar kormányfőt a Fehér Házban. Természetesen bárkinek jogában áll másképp látni a CEU ügyét vagy a magyar felsőoktatás helyzetét, mint ahogy azt a magyar kormány látja. De az ukrán parasztságot szándékosan halálra éheztető, milliókat halálba és kényszermunkába küldő Sztálinhoz, és még a 20. századi történelemben is példátlan kambodzsai tömeggyilkosság felelőséhez, Pol Pothoz hasonlítani egy választott miniszterelnököt pusztán azért, mert a szerző nem ért egyet (kultúr-)politikájával, több mint ízléstelen.

Azon túl, hogy Franklin Foer hasonlatával vérig sértette Orbán választóit, és azokat az európai és amerikai vezetőket, akik tárgyalópartnernek tekintik a magyar kormányfőt, ha lehet, még undorítóbban járt el azokkal szemben, akiket annak idején Sztálin és Pol Pot rendszereiben az NKVD vagy a Vörös Khmerek gyilkoltak meg. Hiszen mit sugall perverz hasonlatával? Azt, hogy a CEU működésének magyarországi újraszabályozása (a CEU szempontjából megnehezítése) egyenértékű gazemberség ukránok millióinak szisztematikus halálra éheztetésével, egész népek Közép-Ázsiába deportálásával, vagy három és félmillió kambodzsai nem egészen négy év alatt történt kiirtásával.

***

Azzal nyilván Michael Ignatieff sem értene egyet, hogy az általa vezetett intézmény oktatói azzal, hogy Budapest helyett esetleg Bécsben fognak tanítani a jövőben, egyenértékű megpróbáltatás azoknak a Szovjetunióban élő értelmiségieknek a szenvedéseivel, akiket a harmincas évek tisztogatásai során kínoztak halálra az NKVD börtöneiben, vagy vertek agyon a Gulagon. Vagy azoknak a kambodzsai férfiaknak és nőknek a felfoghatatlan sorsával, akiket pusztán idegennyelv-tudásuk, szemüvegük vagy vallásuk miatt vertek agyon Pol Pot agymosott zombiseregének pizsamaszerű szürke egyenruhát viselő tagjai.

Franklin Foer természetesen azt gondol a magyar kormányról, az Európai Unió egyre súlyosabb intézményi válságáról vagy éppen a CEU-ügyről, amit szeretne. Ám jól tenné, ha a 20. század ördögi rendszereinek áldozatait nem keverné bele az általa folytatott magánháborúba. Azzal ugyanis, hogy a sztálini Szovjetuniót és a Pol Pot-féle Kambodzsát a mai Magyarországhoz hasonlítja, utóbbiak áldozatainak emlékét gyalázza meg, és ezeknek a rendszereknek a bűneit relativizálja. Aki azt gondolja, hogy a CEU-val kapcsolatos viták, vagy a magyar kormány bármelyik intézkedése a felsorolt tömeggyilkos szörnyetegek gaztetteihez hasonlítható, teljesen elveszítette a realitásérzékét.

 

Olvasson tovább: