Kereső toggle

A siker nem a csúcs elérése

Erőss Zsolt özvegye hegymászásról, házasságról, traumákról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Az irdatlan tömegű hegyek világában rájössz, hogy semmi vagy” – mondja Sterczer Hilda, Erőss Zsolt hegymászó szintén hegymászó felesége.

Vajon mi visz rá valakit arra, hogy hetekre, olykor hónapokra eltűnjön azért, hogy megmásszon egy nyolcezer méter magas hegyet, ahol szinte folyamatosan életveszélyben van többek között a természeti viszonyok, az egyre fogyatkozó oxigén vagy éppenséggel a kialvatlanság miatt? Min múlik az, hogy a rendkívüli mentális és fizikai erőnlétet igénylő út során maradjon energiája az egyik legnagyobb próbatételre, arra, hogy elcsigázva, óriási zsákkal a hátán lejusson a hegycsúcstól az alaptáborig?

Hegymászóvá nem lesz valaki, hanem leginkább annak születik. A hegymászó a hegyen van otthon, neki az a komfortzónája, míg a civilizáció egy kaotikus, idegen világ a számára – állítja Sterczer Hilda hegymászó. A hegyen ugyanis sokkal egyszerűbbek és kiismerhetőbbek a viszonyok annak, aki szereti feszegetni a saját határait. Annak, akinek a rendkívüli szabadságvágya a halálfélelmet haláltudatossággá képes szelídíteni.

A sikert tudvalevően nem a csúcs elérése, hanem az alaptáborba való visszaérkezés jelenti. Ezt a pillanatot általában a flow-élménnyel azonosítják, a felszabadultságérzéssel, hogy megcsináltam, képes voltam rá, és ezentúl minden más kihívásra is képes leszek. Hilda szerint ennél is erősebb magának a túlélésnek az öröme, az életben maradásé, amikor az embert a puszta létezése is eufórikus boldogsággal tudja eltölteni. Ekkor nyilvánvalóvá válnak a valóban fontos dolgok, egy időre minden a helyére kerül. De csak egy időre: ezért kell újból és újból visszamenni a hegyre.

Hildával annak kapcsán beszélgetünk, hogy egy nemrég kiadott interjúkötetben vall arról, hogy mit jelentett számára a leghíresebb magyar hegymászó, Erőss Zsolt feleségének lenni. (Révész Szilvia: A Hópárduc felesége, Harmat Kiadó, 2019.) Mint ismert, Erőss Zsolt 2013 májusában, 45 évesen a Kancsendzöngán tűnt el társával, Kiss Péterrel együtt.

Hilda itt maradt Zsolt nélkül 32 évesen, a hároméves Gerdával és a másfél éves Csomával. Egyáltalán nem érzi úgy, hogy a hegymászás tapasztalatai a hétköznapi életben is kamatoztak volna, inkább ellenkezőleg. „Köztünk a hegyen tökéletes volt az összhang, ahol a férfi és női szerepek magától értetődnek, és mi ezekbe ott nagyon könnyen belesimultunk. Ő mutatta az irányt, mert ismerte a hegyet, én megbíztam benne, és mentem utána. Itt lenn, ebben a civilizációs burokban viszont nagyon eldeformálódtak a szerepek” – mondja, utalva arra, hogy a hétköznapi életben sokkal nehezebben boldogultak.

A székely származású Zsolt, aki a hegymászás során kiválóan működött irányító, döntéshozó, biztonságot adó férfiszerepben, olyan „földi” helyzetekben, mint udvarlás, házépítés vagy a rendkívüli médiafigyelem kezelése, jóval bizonytalanabbul viselkedett. Hilda a gyerekek érkezését követően nehéz szívvel mondott le az utakról, sokat maradt férje nélkül, és – talán sváb józanságának is köszönhetően – megszokta, hogy magára van utalva otthon. De amikor házasságuk kihűlését érezték, mindig beiktattak egy közös hegymászást, és újból teljesen összerázódtak.

A könyv kettejük kapcsolatáról szól, noha a szűkszavú Erőss Zsoltról inkább csak áttételesen, Hildára gyakorolt hatásán keresztül kapunk képet. „Az édesanyja elég határozott, mondhatni erőszakos volt – így Zsolt megtanulta mindenre azt mondani, hogy jó. Olyan személyiség lett, aki nem vállalja fel a konfliktust. Otthon azt tanulta, hogy a megbeszélés, a vita értelmetlen. Teljesen mindegy, milyen érveket hoz fel, az anyukáját nem lehet meggyőzni, nincs is értelme belemenni” – mondja Hilda a könyvben férjével kapcsolatban, aki alkoholizmussal küzdő apával a háttérben, elvált szülők gyermekeként 1987-ben költözött Magyarországra édesanyjával.

„Egyszer a Férfiak Klubjában egy interjún a férfiasságról kérdezgették. Teljesen fel volt dobva, hogy végre nem a szokásos kérdéseket tették fel, hanem olyanokat, amiken gondolkodnia kell. Ott mondta azt, hogy tőlem tanulja, hogy néha fel kell vállalni a konfliktust, bele kell menni egy vitába. Pedig alapvetően én is konfliktuskerülő ember vagyok, de kettőnk közül én voltam az, aki otthon időnként csak előrángattam a problémákat, és szembesítettem vele, hogy min kellene dolgozni. Vissza kellett fognom magam, hogy ne telepedjek rá, mert ő hagyta volna. És én is vagyok olyan erős személyiség, hogy simán le tudtam volna nyomni, de nem akartam. Ez tudatos döntés volt a részemről. Mert az már nem ő lenne, nem az az ember, akit szeretek. Én szeretem benne azt, ahogy a hegyen irányít és kézben tartja a dolgokat, ezt tisztelem benne, és őt tisztelni akarom” – vallja Hilda.

Ugyanígy fantasztikus volt látnia azt is, ahogy férje a filmek és előadások révén sokak példaképévé vált, miután 2011-ben amputált lábbal is megmászott egy nyolcezerötszáz méter magas hegyet, a Lhoce-t. „Ez a szerep felelősségtudattal töltötte el, rendkívül motiválta az, hogy példájával másnak segíthet” – teszi hozzá az asszony. Férje volt az első magyar, aki megmászta a Mount Everestet 2002-ben, de csak 2010-es balesete után lett felkapottan híres. Hilda szerint igazából könnyebb volt Zsoltnak amputált lábbal folytatni azt, amit addig is csinált – az igazi kihívást a váltás jelentette volna, de az akkori médiacsinnadratta nem nagyon engedett időt a trauma feldolgozására. A férfi kicsit belesodródott a folytatásba: a januári baleset után szeptemberben már műlábbal mászott fel hétezres magasságba egy Himalájabeli expedíción.

Van valami ijesztő abban, hogy Erőss Zsoltnak mind a Tátra-beli balesete, mind a halála a Kancsendzöngán, hegymászószempontból nem igazán veszélyes, majdhogynem banális utakon történt. Hildával azon elmélkedünk, hogy a kudarc mindig benne van a pakliban, és arra figyelmezteti az embert, hogy az ereje véges, valami nem kerek. Ezt Hilda maga is megtapasztalta a Makalu-expedíció során, amikor 30 méterrel a csúcs előtt leblokkolt, majd visszafordult.

Szerinte Zsolt teljesen önazonos, megfontolt ember volt, tudta, miben jó, kiválóan felmérte a veszélyeket. Nem a bizonyítási vágy hajtotta, sokkal inkább az, hogy a hegyek között érezte otthon magát már gyermekkorától kezdve.

„Nekem szívbemarkoló volt az a videó, ami Zsoltról készült 2006-ban a Dhaulagiri csúcsán, egy nagyon kemény helyzetben a hegyen: két napja nem ivott, nem volt főzője, egy hihetetlen pengeéles gerincen kellett végigegyensúlyoznia, ahol nem szoktak egyedül lenni az emberek, mert tök veszélyes. És felért, és mi volt az első, ami kijött belőle? Az, hogy olyan gyönyörű itt minden. Ez a lelkület nagyon megfogott” – meséli. 

„Amikor felérsz egy ilyen csúcsra, és azt látod, hogy közel s távol semmi emberi civilizáció, nincs menekvés, itt vagy egy szál egyedül az irdatlan tömegű hegyek világában, rájössz, hogy semmi vagy. Eszedbe se jut, hogy a saját teljesítményedet nagyra tartsd. Kisebb hegyen még azt gondolhatod, mindenre képes vagy. A nyolcezres hegyek alázatra késztetnek” – teszi hozzá az asszony, aki eredeti végzettségére nézve tanító.

Az interjúkötetben Hilda megemlíti egyik volt, agykontrollal foglalkozó osztályfőnökét is, aki mindig biztatta a diákjait, hogy higgyenek magukban. Az illető később öngyilkos lett. Ez azt példázza szerinte, hogy mennyire nyomorult az az ember, aki csak magában tud hinni, mert ha valamit nem tud megoldani, úgy érezheti, vége a világnak. Hilda hívőként azt gondolja, sokkal nagyszerűbb dolog, hogy rábízhatja magát Istenre, akinek végtelenek a lehetőségei.

Férjével, aki felfedezte benne a hegymászó tehetséget, egy internetes társkeresőn ismerkedett össze – ez szerinte spontán aligha jött volna össze. Az első randevújuk az Alpokba vezetett egy kiadós hegymászásra, és a túrák alatt nem sokat beszéltek. Hilda racionálisan felfoghatatlannak tartja, hogy Zsolt épp akkor távozott az élők sorából, amikor elérte élete jelképes csúcsát, amire mindig is vágyott, a szerető családot. Zsolt szavajárása volt, hogy az öreg hegymászó a jó hegymászó, s valóban akadnak a világon hetvenéves hegymászók, akik még mindig másszák a nyolcezres hegyeket. Ez egy életmód Hilda szerint.

A gyászfeldolgozásban a hitpróba volt a legnehezebb, de egyben a hit és egy hívő szakember volt az is, aki végül segíteni tudott a továbblépésben. „Nekem nagyon fontos volt, hogy hívő pszichológust kapjak, mert az első kérdésem az volt, hogy nem az a bajom, hogy miért halt meg Zsolt, mert fizikailag tudom, miért, hanem hogy Isten miért hagyta ezt? Óriási felismerést jelentett az, hogy a Teremtésben örök életet kaptunk, és a halál, betegség nem volt Isten tervében, hanem ezt mi hoztuk be a bűneinkkel. Isten végtelen együttérzéssel viseltetik irántunk minden szenvedésben, és nincs az a rossz, amiből ne tudna kihozni valami gyönyörűséges dolgot” – mondja Hilda. Biztos abban, hogy bármi történik, Isten mindig vele lesz, s Neki köszönhetően a nehézségek nem tönkreteszik, hanem elmélyítik a hitét.

A feldolgozás folyamatát a csúcsról való lejövetelhez hasonlítja – ezen a fájdalmas úton végig kell haladni, ezt nem lehet lerövidíteni. Épp tíz éve annak, hogy nyolcezres hegyet mászott meg – nagyon hiányzik neki, de ma már csak akkor tenné meg újra, ha erre isteni megerősítést érezne. Ahogy stabilizálódott a hite és a személyisége, úgy vált képessé arra is, hogy egyre aktívabban részt vegyen a Hópárduc Alapítvány munkájában, amit még Zsolt barátai hoztak létre. A ma már általa vezetett alapítvány szakemberei terápiás mászás keretében főként koordinációs és figyelemzavarral küzdő, 4–9 éves gyermekek sokoldalú fejlesztését végzik. Eredményességüket mutatja, hogy évente duplázódik a hozzájuk járó gyerekek száma: jelenleg 8 oktatójuk foglalkozik összesen 200 gyerekkel, s a limitet 300 főnél tervezik meghúzni.

 

Olvasson tovább: