Kereső toggle

Tarolt a hőseposz

A Bosszúállók transzhumanista tanmeséje

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Marvel-filmek esetében nem ritka a dollármilliárdokban mérhető kasszasiker, ám legújabb alkotásuk, úgy tűnik, lassan minden rekordot megdönt. A fantáziagyár azonban nem csak a szórakoztatásban mesteri; sikerrel adja át a posztmodern eszmerendszer legjavát.

A bő két hete mozikba robbant Bosszúállók: Végjáték  már most minden idők második legnagyobb bevételét termelő filmje lett (egyelőre a pont tízéves Avatar a listavezető). Az alkotás egyedülálló a tekintetben, hogy az elmúlt 11 év során megalkotott 21 film történeti ívét zárja le – mesterien szerkeszt egybe több tucat fontos szereplőt, helyszínt és történeti szálat egy grandiózus mozieposzban.

A poptemplom

Az intergalaktikus kaland 2008-ban, azóta szinte már unalmassá váló Földünkön kezdődött el a Robert Downey Jr. által játszott Vasemberrel. Aligha láthatták előre azt a dömpinget, ami ezt követte. Azóta folyamatosan ugrálunk térben és időben, hogy újabb és újabb hősöket, antihősöket és gonoszokat ismerjünk meg. A popkultúra külön szentélyt avatott a Marvel képregényhőseinek, amibe egyre több lelkes rajongó téved be. Mert a Marvel-gépezet sikere nem csak nagyszabású történeteknek köszönhető: precízen és empátiával kidolgozott karakterek, egymásba ívelő történetfüzérek, lebilincselő humor és intuíció is kellett (ami nem kifejezetten nehéz, ha a nézők tálcán kínálják keresett és keresetlen véleményeiket a közösségi média bugyraiban).

És most az összes eddig megismert történeti ívet, amelyeket az előző részben, a Végtelen háborúban egy tető alá rántottak, a csúcsra járatják. (Éppen ezért, aki eddig nem volt képben, nem fog semmit sem érteni vagy élvezni ebből a filmből.) A legendárium alapvetően az úgynevezett Végtelen Kövek köré épül – ezek a világ alapvető elemeit (tér, idő, hatalom, valóság, elme és a lélek) uralják, s így gyakorlatilag korlátlan erőt biztosítanak azok birtokosának (már ha maga túléli a mágikus szuperkavicsokkal való érintkezést). A mostani film iránti felfokozott várakozás alapja, hogy a Végtelen háború a korábbiakhoz képest egyedülálló módon nem a jók győzelmével zárult: Thanos, a főgonosz űrtitán mindegyik követ megszerzi, és végrehajtja a szabadkőműves álmot: a világegyetem népességének drasztikus csökkentését. Egészen pontosan egyetlen csettintéssel eltünteti a mindenség összes létezőinek felét. Ezzel a drámai, szinte arculcsapó moziélménnyel zárult az előző rész, amely során a nézők szeme láttára porladtak szét kedvenc hőseik a képernyőn. Kétségbeesett várakozás övezte tehát a most piacra dobott alkotást – hogy van-e megoldás egy ilyen kataklizmára?

A Végjátékban a klasszikus Bosszúállók gárda áll össze annak érdekében, hogy megmentsék Wakanda királyától kezdve a Galaxis őrzőin át Pókemberig mindazokat, akiket Thanos tavaly egy mozdulattal elintézett. Meg persze az univerzumok azon milliárdjait is, akik velük együtt foszlottak szét.

Téridő-kontinuumon átívelő, még a kvantumszintet is érintő hajsza indul el, amely során a hűséges néző viszont-láthatja régebbi alkotások ikonikus jeleneteit és karaktereit. Zseniális forgatókönyv, meg kell hagyni, minden logikai bukfenc ellenére, ami az ilyen sci-fi fantasykkel kéz a kézben jár.

A színészek csúcsteljesítményt nyújtanak, és az alkotók profi módon operálnak a karakterekkel és jellemük fejlődésével. A helyzet drámaiságát szívmelengető vagy komikus jelenetek, párbeszédek sora enyhíti.

Az emberek eltűnése és az apokaliptikus küzdelmek számos bibliai áthallást hordoznak.
A hőseposz receptje

Pontosan ez a Marvel-univerzum egyedülálló alapanyaga, amit sem a DC, sem más szuperhősvilágok nem tudtak átadni: sírva-nevetve nyeljük a tartalmat a nachossal együtt. Ha kellően menő a tálalás, ma már a legmerészebb ideológiák is lecsúsznak.

A Marvel-recept eredetileg olyan erős, heteroszexuális, fehér férfi hősökre épít, mint Amerika kapitány, Vasember, Thor és Hulk (a karakterek seregszemléjét lásd keretes írásunkban), ám a mai kor emberének ez már nem elég pikáns ízvilág, így nem volt sokáig tartható ez a politikailag maximálisan „inkorrekt” felhozatal. Emiatt fokozatosan, az ízvilágot színesítendő női, majd kifejezetten feminista, aztán fekete férfi és női karakterek jelentek meg a mindinkább önmarcangoló, elkeseredett lelkületű klasszikus hőseink megsegítésére – és már készülnek az első ázsiai és meleg hősök is.

A torkunkon lenyomott transzhumanista világnézeti elemek, mint mondjuk a mesterséges intelligencia térhódítása, már sokakban nem igazán ébreszt gondolatot. A földönkívüli, kiméra- és mutáns lények, kiborgok, valamint félistenek emberekkel való keveredése – annak idején rémisztő mitológiáknak adtak alapot, most már popcornzabálós gyerekmesék. Telepatikus boszorkány, több keresztezett állat- és növényfaj, egy viharisten és számos hasonló szereplő küzd vállvetve. Nem ez a lényeg az átlagnéző számára, hanem az, hogy egy fantáziavilágba végre úgy igazán felszabadultan élheti bele magát. A legendárium megkívántatja magát, a lélekhez láncolja a karaktereket, és éveken át a közönség együtt izgul, majdhogynem él-hal velük (a karakterek többségét kidolgozó Stan Lee tavaly novemberben hunyt el). Tulajdonképpen meglehetősen beteges, de Kevin Feige (a Marvel Studios elnöke) kiválóan felépített világa milliókat vitt társadalmilag elfogadott őrületbe.

A kezdeti években még fel sem tűnt a filmek mögött rejlő tudatos oktató szándék. Az önáltatás kora a legutóbbi filmmel viszont véget ért: maga az egyik rendező, Joe Russo jelenik meg egy néhány perces szirupos, kontextus nélküli, mondhatni indokolatlan jelenet erejéig, amiben egy teljesen mellékes, meleg férfikaraktert tár a nézők elé (a Marvel történetében először). Az is beszédes, hogy a klasszikus amerikai értékeket képviselő Amerika kapitánnyal beszélget, aki nagy empátiával bátorítja a randizásra az „Istenért és a hazáért” felirat alatt. De már cikkeznek is arról, hogy a meleg közösséget nem elégítette ki ez a röpke coming out.

Elragadtatáson innen és túl

Hadd hívjam meg a kedves Olvasót egy röpke közös gondolkodásra! Adott ugyebár egy hatalmas földöntúli létező, aki a maga szemszögéből úgy véli, jót cselekszik. A gyakorlatilag teljhatalmú titán egy pillanat alatt emberek millióit tünteti el a földről, ami után óriási bajok szakadnak a világra. Ismerős? Aztán minden hátramaradt, még élő és mozgó hős összefog, teljes egységben, félretéve minden nézeteltérést annak érdekében, hogy szembeszálljanak e lénnyel, és végre béke legyen a földön.

Amikor a titán erre bedühödik, úgy határoz, korszakváltást indít el, és az egész földre ítéletet, megsemmisülést hoz. Ennek érdekében égi seregeit bocsátja a földre, és kezdetét veszi a végső csata. Mintha a Jelenések könyvének és az ószövetségi prófé-táknak visszájára fordított képei elevenednének meg. Az Armageddon során a gonosz isten és Áspis Száj nevű segítője ellen a jó emberiség és a szövetséges gigászi lények vívják végső, elkeseredett harcukat. Mintha a forgatókönyvírók nem is akarnák leplezni, hogy akár a bibliai elragadtatás és korszakváltás narratíváját is alapul vehették, hogy aztán teljesen a feje tetejére állítsák az eredeti kinyilatkoztatás „jó és rossz” fogalmait. De ezek olyan nüanszok, amiről senki sem nyilatkozik, senki sem mondja ki nyíltan. Mi sem akarunk olyat belemagyarázni, ami nincs benne. Azonban, ami nyíltan benne van, pontosan ilyen irányba mutat.

Egy biztos: ha a Végtelen Kövek ezoterikus sagája véget is ér, a Marvel-mánia közel sem. Nem fogják parlagon hagyni azt a popkulturális birodalmat és a milliós rajongótábort, amit 22 film segítségével kiépítettek. Az aktuális korszellemet meglovagolva, sőt némiképp meghatározva fogják tovább termelni a filmeket. Előzetes hírek szerint a következő mondakör az úgynevezett Örökkévalók még okkultabb történetére épül majd – s előbb-utóbb a mutáns X-meneket is igyekeznek majd beolvasztani a történetbe.

Olvasson tovább: