Kereső toggle

Demokratikus szakadék

Miért van olyan távol az EU az emberektől?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Európai Unió az életünk egyre több területébe szól bele, mégsem az általunk választott politikusok hozzák a döntéseket. A kiábrándulás egyre nő, az uniós bürokrácia viszont nem hallja meg a kritikákat.

Ahány ember, annyiféle értelmezése van az Európai Uniónak. Sokaknak a határok megnyílását, másoknak a külföldi tanulás lehetőségét, anyagi biztonságot, szabad piacot, de vannak olyanok is, akiknek bürokratikus rendszert, és a szuverenitás feladását jelenti ez a társulás.

Ilyen teljesen ellentétes álláspontok között nehéz megfogalmazni, mi is valójában az európai integráció. Andrew Williams brit jogtudós szerint „az Európai Uniót lehetetlen bárhova besorolni. Olybá tűnik, mintha alakváltó karaktere volna. Az egyik pillanatban nemzetközi szervezet, s a következőben már államalakulat van készülőben.” Az uniós jogot vizsgáló nemzetközi szakértők, Jo Hunt és Jo Shaw közös írásában egy állandóan változó folyamatnak látja: „végül is maga az Európai Unió sem más, mint egy folyvást megvalósuló politika”.

Ezek a meghatározások is jól mutatják, hogy kívülről az EU egy nagyon bonyolult politikai szervnek tűnik, nehezen érthető döntéshozatallal. Éppen ezért az Európai Unió és polgárai közötti szakadék egyik legfőbb oka az uniós döntéshozatali rendszer átláthatatlansága, valamint az, hogy a legtöbb intézménye mögül hiányzik a polgárok felhatalmazása. Ezt a két jelenséget csak tetézi, hogy a mai napig nem sikerült megfelelően kommunikálni az EU motivációit és szerepét.

Demokratikus deficit

Az emberek egyre távolabb érzik maguktól az uniós politikát.

A demokratikus deficit egyrészt abból adódik, hogy választott testületek helyett mind a nemzetek feletti (Európai Bizottság), mind a kormányközi szinten (Tanács) olyan döntéshozók vannak hatalmon, akikre nem szavaztak az emberek. Az Unió egyetlen választott szerve az Európai Parlament, amely nem dönthet önállóan, csak a Tanáccsal közösen. Hiányzik az intézmények mögül az a felhatalmazási láncolat, amit a hazai törvényhozásnál megszokhattunk – az, hogy csak az általunk megválasztott emberek hozhatnak ránk nézve kötelező döntéseket. Ezenfelül a nép általi ellenőrzés joga sem teljesül, hiszen ha nem a lakosságtól nyerik a hatalmukat, akkor azt el sem veheti tőlük a „nép”.

Továbbá az a tapasztalat, hogy a döntéshozatal szinte kizárólagosan a szakértelemre támaszkodik, nagyon ritkán emelnek be más szempontokat (pl. hagyomány, nemzeti sajátosságok). Ez elsőre nem tűnik nagy bajnak, de az uniós bürokrácia a szakértelembe burkolózva teljesen elszakadt az emberek hétköznapi gondjaitól. És bár az érintett hivatalnokok hatalmas ismerettel rendelkeznek, a valóságról alkotott képük nincs összhangban az átlagpolgárokéval. A magas szinten szakosodott csoportok vezetését ezért is szokás a technokrata elit uralmának nevezni. 

A demokratikus deficit bizonyos mértékben minden képviseleten alapuló rendszerben jelen van (nálunk a köztársasági elnök közvetett választásánál merül fel hasonló probléma). Ez a hiány azonban a legitimitás más forrásaiból ellensúlyozható. Hagyományos forrásnak tekinthető az alkotmány, közös nyelv, terület, történelem, etnikai összetartozás. Az EU viszont  ezek közül egyikkel sem rendelkezik.

Az integráció alapjának ezért számos európai vezető az uniós jogot tartja. A jog kiemelkedő szerepe azonban azt jelzi, hogy semmilyen más, közös meggyőződés vagy egységes célkitűzés nem jött létre a tagállamok között, amire lehetne alapozni az együttműködést. A joggal igyekeznek a nép általi felhatalmazás hiányát pótolni, ami komoly hitelességi válsághoz is vezetett. A polgárok érzékelve ezt, nemcsak az uniós politikából, hanem az egész rendszerből kiábrándulnak.

Demokratikus deficit az, hogy nem választott politikusok hozzák a döntéseket.
Az Euroszkepticizmus felemelkedése

Egészen az 1990-es évekig az euroszkepticizmust nem tartották jelentős politikai irányzatnak. Ebben változást az Európai Unió megalakulása hozott (1992, maastrichti szerződés). A szorosabb együttműködéssel egy időben megindult az eltávolodás folyamata a polgárok és a mainstream pártok között. Érzékelve az új társadalami igényt, protest pártok jöttek létre, melyek az integrációt állították politikájuk középpontjába (a dán Június Mozgalom, a Franciaországért Mozgalom vagy az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja). Továbbá olyan csoportok is elkezdték bírálni az Európai Uniót, amelyek addig az európai integráció mellett álltak (az Ausztriai Szabadságpárt, a portugál Néppárt).

Az euroszkepticizmus jelenségét innentől számolják – viszont abban már nagyon eltérő vélemények vannak, milyen mértékű kritika jelent ténylegesen integrációellenességet, és hogyan lehet kategorizálni ezeket a pártokat.

A politikatudományon belül az egyik legelfogadottabb felosztás a puha és kemény euroszkepticizmus megkülönböztetése (Taggart–Szczerbiak, 2008). A kemény változat az európai integráció elvi ellenzését jelenti, azokban a pártokban jelenik meg, amelyek úgy gondolják, hogy országuknak ki kellene lépnie az Európai Unióból, vagy amelyek EU-politikája egyenértékű az európai integráció jelen formájának ellenzésével. A puha verzió nem elvi ellenvetést jelent, hanem egy vagy több közpolitikai területen (pl. migráció) jelentkező kritikát, vagy a nemzeti érdeket az uniós politika elé helyező eseteket.

Dúró József politológus ezek alapján saját definíciót alkotott a jelenségről: euroszkeptikus pártnak tekinthető az a tömörülés, amely a jelenlegi integrációs folyamatot vagy annak valamely részét, illetve az EU döntéshozatali folyamatát, mechanizmusát ellenzi vagy bírálja, ahol a kritika elsősorban elvi, nem pedig közpolitikai alapú, és a status quo fenntartása vagy a mélyítés ellen hat. (Dúró József: Ellenzők, kritikusok, kételkedők – Századvég)

Miért lesz valaki euroszkeptikus?

Az euroszkeptikusok sikerre vitték a brexit-párti népszavazást.

Dúró munkájában nemcsak fogalom meghatározással szolgál, hanem azt is feltérképezi, miért lesz egy párt kritikus az Unióval.

Az első kategória a demokráciaalapú euroszkepticizmus, ami a fentebb már tárgyalt demokráciadeficitből indul ki. Itt megjelenik a bürokratikus intézményrendszer és döntéshozatal bírálata, ami a közösségi politika kiterjesztésének akadályozását is jelenti. Dúró szerint önmagában az Unió döntéshozatali folyamatainak kritizálása még nem jelent euroszkepticizmust, azonban ha ezen bírálatok miatt a párt ellenzi az integráció mélyítését vagy le szeretné bontani a már meglévő intézményeket, akkor az már igen. A pártok szót emelnek az EU döntéshozatali eljárásai ellen, kritizálják, hogy az Unió egyetlen közvetlenül választott testülete az Európai Parlament, amivel szemben a Tanács még mindig többlet- jogosultságokkal bír. Szóvá teszik az egyre növekvő létszámú, az Európai Unióhoz köthető bürokráciát (33000 főt foglalkoztatnak az EU szervei). Ezek mellett ellenzik a tagállami hatáskörelvonást. Jellemzően olyan pártok tartoznak ebbe a kategóriába, amelyek számára fontos az átláthatóság (például az osztrák Hans-Peter Martin Listája), illetve demokráciafelfogásukból következik a minél szélesebb tömegek bevonása a döntéshozatalba (pl. a brit vagy a svéd zöldek).

Valamiért a mainstream az EU-ellenességet kizárólag a jobboldalhoz társítja, holott a baloldali euroszkepticizmusnak is komoly hagyománya van. Az egyik fajtája az az antikapitalista hozzáállás, amely a szocializmus, illetve egyfajta proletár unió megalkotására irányul. Itt nem magát az integrációt ellenzik, hanem pusztán annak jelenlegi formáját. A baloldali EU-ellenes pártok egy munkások által irányított szocialista Európát szeretnének (például Ír Szocialista Párt).

A másik típusa az újbaloldali pártok klasszikus értékei mentén (globalizációellenesség, szociális érzékenység, némely esetben antikapitalizmus, pacifizmus) kritizálja az uniós intézményrendszert. Ez egy értékválasztáson alapuló euroszkepticizmus, amely az EU neoliberális jellegét bírálja. A baloldali értékekre helyezve a hangsúlyt a „szociális Európa” iránt elkötelezett pártok sorolhatóak ide (pl. a holland Szocialista Párt).

A következő kategória a perifériaalapú euroszkepticizmus – ez főleg az Unióhoz később csatlakozott, gazdaságilag lemaradottabb területeket érinti. Kritikáik alapja, hogy ezek az országok általában szegényebbek, mint az Európai Unió centrumában találhatók, így a hozzájuk áramló működő tőkét gyakran gyarmatosításként élik meg. Ezekben a formációkban jelenik meg a német és francia többségi döntéshozatal kritikája is (például a főbb döntéshozó államok a volt gyarmatosító országokból kerültek ki, ami jellemzi az integrációban játszott szerepüket). Az euroszkepticizmus ezen irányzata a keleti bővítéssel (2004) indult útjára mint a posztkommunista országok euroszkeptikus pártjainak sajátos állásfoglalása. Kritikájuk két főbb elemből áll: az egyik az, hogy ezek az államok a többihez képest később és rosszabb feltételekkel csatlakoztak az Európai Unióhoz, a másik pedig a fentebb már említett „gyarmatosító EU” (például  bolgár Ataka).

A gazdasági válsággal azonban némileg átalakult a periférikus államok köre. Az euróválság mélyülésével ugyanis felszínre jött az Észak és Dél közötti törésvonal. Ennek a konfliktusnak röviden az a lényege, hogy a csőd szélén álló, uniós mentőcsomagokra szoruló – jellemzően dél-európai – tagállamok euroszkeptikus pártjai a támogatással kapcsolatban támasztott követelményeket diktátumnak, az oda áramló pénzt pedig gyarmatosításnak tartják (például a görög Arany Hajnal).

Az utolsó besorolás pedig a redisztribúció alapú euroszkepticizmus. Ebben az esetben a párt az Unióval szembeni kritikáját hangsúlyosan valamilyen pénzelosztási szempontból fogalmazza meg. Például, ha egy adott ágazat közösségivé válása azt eredményezi, hogy a tagállamok kevesebb pénzt fognak egy adott ügyre kapni a költségvetésből (például  Közös Agrárpolitika). A csatlakozás után részben ilyen alapon bírálta az EU-t a Lengyel Néppárt, de szinte valamennyi euroszkeptikus agrárpárt érvkészletében fellelhető az agrártámogatások csökkentése miatti ellenállás.

A Dúró által említett szkepticizmus-kategóriák nem elszigeteltek az uniós pártpolitikában, hiszen egy-egy párt több szempontból is megfogalmazhatja ellenvetéseit. Innen nézve viszont könnyebben megérthető, hogy az emberek nem csak egy-egy szempontból lehetnek integrációellenesek.

Új jelenség, hogy egyre több euroszkeptikus és EU-kritikus párt kerül kormányra, továbbá Nagy-Britannia a sikeres EU-ellenes kampány hatására ki is lép(ne) az európai integrációból.

A protest pártok iránti igény folyamatos növekedése mutatja, hogy a felhatalmazás problémáját nem lehet szép szavakkal kiküszöbölni. Kérdés, mekkora támogatottsággal kell bírnia az euro-szkeptikus erőknek, hogy a szakmai elit ingerküszöbét elérjék.

 

Az Unió intézményei

– az Európai Parlament,
– az Európai Tanács,
– az Európai Unió Tanácsa,
– az Európai Bizottság (a továbbiakban: a Bizottság),
– az Európai Unió Bírósága,
– az Európai Központi Bank,
– a Számvevőszék.

 

Olvasson tovább: