Kereső toggle

A román centenárium árnyoldala

Avram Iancu nemzeti hős vagy véreskezű gerillavezér?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A román nemzeti törekvések első képviselői azok Az erdélyi fiatalok voltak, akik 1848 tavaszán maguk is a változásokért kiáltottak, és rokonszenveztek a magyar függetlenségi mozgalom céljaival. A legismertebb közülük Avram Iancu – aki azonban az erdélyi magyarság szemében valódi tömeggyilkos.

A Zarándi-hegységben, Brádtól nem messze fekszik Chebe, vagy Cebebánya. Az egykor hírhedt és igen népes település aranybányászata miatt vált a környék egyik legnagyobb központjává. Mára azonban az arany helyett a románság nemzeti büszkeségének jelképe. Itt található Horea híres tölgyfája. A fa ágai levágva, belseje betonnal kiöntve, acélsodronyokkal megerősítve. 1784 őszén itt intézett szózatot követőihez az egykori parasztvezér, Vasile Ursu Nicola, azaz Horea, fellázadva a császár és a magyar nemesség elnyomása ellen. Közvetlenül a fa mellett nyugszik Avram Iancu, akit egykori felkelőinek tiszti kara helyezett itt végső nyugalomra.

A román nemzeti gondolkodás két hősének emléket állító tölgy legendája ma a román történetírás két alappillérének számít, de míg Horea az osztrák császárság áldozataként végezte, addig Avram Iancu utolsó éveit megőrülve, alkoholista csavargóként töltötte. Élete vége jól jelzi, hogy a történelmi, nemzeti hősök csak a haláluk után kapják meg a pátoszt, ami fölénk emeli őket – ám ugyanez az ember lehet mások szemében tömeggyilkos is.

Az 1848 tavaszán Európán végigsöprő forradalmak eszméi Erdélyt is elérték, bár az ott forradalmárnak tartott fiatal értelmiségiek jóval árnyaltabban fogalmazták meg a változás iránti igényeiket. „A helyi közigazgatás mindenütt a helybeli lakosság anyanyelvén folyjék – követelték a jórészt liberális eszmék iránt rajongó ifjak, és ennek a feltételnek a megvalósulásától tették függővé, hogy támogassák-e Magyarország és Erdély egyesülésének az ügyét” – mondta Nagy Árpád, kolozsvári történész.

A másik sarkalatos kérdésnek a jobbágyviszonyok felszámolását tartották ezen ifjak, akik közül Avram Iancu kiemelkedik, mint az erdélyi román nemzeti mozgalom heves, harcos, megalkuvást nem ismerő képviselője. A nemzeti mozgalom feltétlen híveként tisztában volt a társadalmi rend megváltoztatásának kérdésével, és már ekkor hangoztatta, hogy a feudális rend lerombolása elemi feltétele az erdélyi románság jövőjének. A központi kérdés számára ekkor még az azonnali és teljes körű jobbágyfelszabadítás volt – etnikumtól függetlenül –, ennek érdekében faluról falura járt, és a szülőföldjén hamar népvezérré emelkedett. „Bár türelemre intette a parasztokat, de világos volt a céljuk: ha kell, a szavakon túl a tettekre is sort kerítenek. A császárság elleni küzdelem zászlajára ez idő tájt számtalan nemzeti mozgalom kitűzte a jobbágyság eltörlésének ügyét, hiszen a különböző etnikumbeli parasztok ugyanúgy szenvedtek a feudális viszonyok miatt. Az erdélyi nemesség és arisztokrácia a forradalom vívmányai közül talán ezzel a kérdéssel szimpatizált a legkevésbé, ami Iancut mélységesen felháborította” – folytatta Nagy Árpád.

Avram Iancu egykori főhadiszállása Topánfalván.
Meg kell jegyezni, hogy a nemesség soraiban már ekkor is nagy számban voltak a románság képviselői, akik szintén elutasították a jobbágyok felszabadítását. Soós Zoltán marosvásárhelyi történész szerint akkoriban az erdélyi románok a lakosság ötven százalékát jelentették, a császár számára tehát elemi érdek volt a magyarság és a románság szembefordítása. 1848. április 30-án a Balázsfalvi Népgyűlés – amelyet a román nemzeti érzelmű vezetők és az addigra népküldötté választott parasztság képviselői hívtak össze – már nemcsak a jobbágyfelszabadítást követelte, hanem a román nép nemzetként való elismerését is, és ennek érdekében hűséget esküdtek a császárnak. A románok és magyarok mellett harmadik nemzetiségként a szászok éltek Erdélyben. Őket szövetség kötötte a Habsburg-házhoz, így rögtön szembefordultak a magyar forradalom eszméivel. A több mint két hétig tartó népgyűlés eredményeként Anton Pruchner báró, az erdélyi császári csapatok vezetője engedélyezte a szász és román fegyveres nemzetőrség megalakulását. A döntés célja egyértelmű volt: polgárháború vagy fegyveres konfliktus kirobbantása az erdélyi etnikumok között. A magyar forradalmi kormány még kísérletet tett június első felében, hogy tárgyaljon a román nemzetiségi mozgalmak egyre inkább radikalizálódó vezetőjével, Avram Iancuval. Vasvári Pál azonban hiába rokonszenvezett a fiatal román vezetővel, nem jutottak közös nevezőre. Iancu már nemcsak a jobbágyfelszabadítás elmaradását, hanem a „románkérdés” figyelmen kívül hagyását is a magyar kormány szemére hányta. Közben a feszültség egyre nőtt, hiszen a román parasztok mind többször hangoztatták, hogy a születendő román népnek nemcsak az erdélyi magyar földesurak, hanem a magyarok általában is ellenségei. 1848. június 2-án Mihálcfalván a román parasztok fellázadtak az Eszterházy grófi család ellen, és a rendfenntartásra kivezényelt székely katonák tüzet nyitottak a falusiakra, akik egy nőt halálra sebeztek. A mihálcfalvi események hatására a román népfelkelők mozgósítását is megkezdték a Mezőségben és az Érchegységben. A népfelkelő sereg irányítása Iancu és tiszti karának kezében maradt egészen a forradalom leveréséig. 1848 októberében Bem seregei Erdélybe vonultak, aminek hatására a román önkormányzat és román prefektúrák szervezése megállt, és az erdélyi Érchegységbe szorították vissza a Iancu vezette népfelkelőket. Bem nem engedte viszonozni a román felkelők pusztításait, sőt kártérítésben  részesítette azokat, akik a magyar seregtől szenvedtek kárt. 1849 tavaszán Kossuth igyekezett feloldani a román–magyar ellentétet, és a magyarországi román országgyűlési képviselőt, Ioan Dragoșt Iancuhoz küldte. A népfelkelők vezére hajlott a megegyezésre, hiszen sem fegyverzetben, sem utánpótlásban nem vehette fel a versenyt a magyarokkal. Ugyanakkor továbbra is önrendelkezést és önkormányzatiságot követelt Kossuthtól, aki azonban elzárkózott a kérés elől. Csupán az egyházi és az iskolai ügyek szabad román kezelését akarta biztosítani a románlakta községek számára. Iancu fegyverszünetet javasolt, Kossuth azonban a tavaszi győzelmek hatása alatt elutasította azt, sőt május 10-én egyértelmű utasítást adott, hogy a Mócföldet körülzáró magyar sereg folytassa a hegyekbe vonult rablók üldözését, és azoknak nyugtot ne engedjen. A román felkelők ellen vezérelt magyar csapatok egyik parancsnoka, a márciusi ifjak egyike, Hatvani Imre őrnagy szinte rögtön megtámadta a tárgyalások helyszínéül szolgáló Abrudbányát, amelyet el is foglalt. Iancu elmenekült, de tiszti karának egy részét a magyar őrnagy fogságba vetette, sőt két hét múlva ezeket a foglyokat felakasztatta. Abrudbányát a felkelők rövid idő múlva visszafoglalták, az ott rekedt képviselőt, Kossuth küldöttét, Dragoșt fölkoncolták, és tömegmészárlásba kezdtek a város magyar lakói között. Heves harcok kezdődtek a két fél között, aminek egyedül a bécsi udvar látta hasznát. Ennek az értelmetlen csatának az áldozatává vált sok márciusi ifjú, köztük Vasvári Pál is. Hosszú tárgyalások kezdődtek Kossuth és Nicolae Bălcescu között, aminek végén július közepére megszületett a békeegyezmény, amely kimondta, hogy a román felkelők két héten belül leteszik a fegyvert Bem seregei előtt, és felesküsznek a magyar hon függetlenségére, cserébe a magyar kormány elismeri, hogy a románok különálló nemzetiséget alkotnak, és bevezetik, hogy a román többségű falvakban két nyelven, magyarul és románul folyjék a közigazgatás. 
Avram Iancu szobra Kolozsváron.

A magyar kormány beleegyezett abba, hogy a román ortodox egyház teljesen különváljék a szerbtől, és az egyház választott feje pátriarkai címet viseljen, valamint ígéretet tett az erdélyi jobbágyok és zsellérek minden feudális kötelezettség alól való felszabadítására. Soós Zoltán szerint tragikus, hogy ez a békeegyezmény érvényét vesztette: 1849 júliusában az orosz cári haderő már a forradalom leverésére hadrendbe állt. Szeptemberben a forradalom végképp elbukott, de a román felkelők vezérére, Avram Iancura sem következtek az oly nagyon várt szebb napok. Karácsonykor Iancut elfogták az osztrák császári katonák, amit egy rövid fogság követett, amiből hívei szabadították ki. Az erdélyi román felkelés vezérét, aki büszkén utasította el a császári kitüntetést, 1852-ben újra fogságba vetették, mert az Érchegységben az általa csak parasztnyúzónak titulált kincstár: igazgatóság épületéről leverte a kétfejű sast ábrázoló osztrák címert. Szoros rendőri felügyelet, majd börtönbüntetés következett. Szabadulása után Bécsbe utazott, és megkísérelte, hogy közvetlenül a császárhoz forduljon a román nép és a saját ügyében. A császári rendőrség ezt megakadályozta, és nyilvánosan megalázta, amelynek nyomán ideg-összeroppanást kapott. Az egykori néptribun, a felkelők könyörtelen vezére soha nem épült fel, alkoholista csavargóvá züllött, és az Érchegységben kóborolt utolsó éveiben. Agyvérzésben hunyt el Körösbányán, 1872-ben.

Soós Zoltán szerint Iancu emlékezete és sorsa mindkét Erdélyben élő nép számára mást és mást jelent. Iancut Romániában legendák övezik, és nemzeti hőssé avatták. Azonban 1848 októbere és 1849 januárja között, a második balázsfalvi gyűlés után megindult román csapatok szabályos etnikai irtóhadjáratba kezdtek a katonailag védtelen magyar települések – Zalatna, Nagyenyed, Körösbánya, Kisenyed, Bokja, Balázsfalva, Verespatak és Abrudbánya – ellen. Az erdélyi vérengzésben a császárhoz hű románok Iancu vezetésével mintegy nyolcezer, többségében magyar embert mészároltak le.

Olvasson tovább: