Kereső toggle

Lelőnek, ha a lövészárkok között szaladgálsz

Az elmúlt 30 év, ahogy ők látják

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Nekem nagyon hézagpótló volt ez a film, mert ’89-ben disszidáltam, és 30 évet éltem külföldön. Az archív bevágások különösen tetszettek” – mondta egy néző, miután látta Papp Gábor Zsigmond Kettévált ország című dokumentumfilmjét. A filmben bal- és jobboldali művészek véleményezik az elmúlt 30 évet.

„Egyszer felkértek arra, hogy a rendszerváltás történetéről írjak egy szöveget, egy szinopszist egy musicalhez, és Mózesnek a 40 éves vándorlását választottam. Pontosan azért, mert kell az a 40 év, hogy mindenki kipusztuljon, aki az egyiptomi fazekak mellett volt. Tehát az én nemzedékemnek el kell mennie ahhoz, hogy… Mi, akik azt átéltük – sőt az én nemzedékem a második világháborúból is kapott, a Rákosi-korból is kapott –, ha belegondolunk abba, hogy a mai huszonévesek gyakorlatilag a rendszerváltás után születtek, nekik nem lehet mit mondani arról, hogy az a kor milyen volt, erre nincs példa” – mondja Jankovics Marcell rajzfilmrendező, író a Kettévált ország című dokumentumfilmben. Papp Gábor Zsigmond alkotásából 10 baloldali és 10 jobboldali nézetű művész véleményét ismerhetjük meg a rendszerváltás óta eltelt 30 évről.

Jankovics szavai azért is elgondolkodtatóak, mert a 2017-es dokumentumfilmben megszólaló művésztársak közül – akiknek többsége a rendszerváltás időszakának ismert közszereplője volt – már többen nincsenek közöttünk: Konrád György, Sára Sándor, Kerényi Imre nemrég hunytak el. A rendező, Papp Gábor Zsigmond elmondása szerint először Eszterházy Pétert kérte fel egy interjúra 2016-ban, de a már súlyosan beteg író elhárította a felkérést, mondván: „Én a hiányommal leszek jelen a filmedben”, s hasonló reakció jött Kocsis Zoltán zongoraművész impresszáriójától is. Azaz lassan eltűnnek a „túlélők”, s bár – ahogyan az egyik vetítés után is elhangzott – mindig kell egy távlat a dolgok megértéséhez, a film szereplői és a teltházas vetítések egyaránt azt az érzetet keltik, hogy nagy igény lenne a nyilvános eszmecserékre arról, mi is történt velünk az elmúlt harminc évben.

„Nekem ez egy nagy fájdalmam volt, hogy mi lett a rendszerváltásból. 21-22 éves egyetemista voltam ’89-’90-ben, életemnek ez egy meghatározó élménye, nagyon euforikusan éltem meg. Utána egy óriási csalódottság következett, hogy az a hatalmas energia, ami volt ’89-ben a magyar társadalomban, tulajdonképpen elpárolgott, és nem hasznosult. Úgy gondoltam, hogy nagyon sok kérdésem van, amiket szívesen megkérdeznék azoktól az emberektől, akik az akkori vagy mostani bálványaim voltak” – mondta el Papp Gábor Zsigmond az egyik vetítés után.

Papp sok embert megkeresett, végül a már említetteken kívül sikerült megszólaltatnia Fischer Ádámot, Eperjes Károlyt, Alföldi Róbertet, Mezey Katalint, Dörner Györgyöt, Spiró Györgyöt, Medveczky Ádámot, Máté Gábort, Koncz Zsuzsát, Szörényi Leventét, Parti Nagy Lajost, Szőcs Gézát, Tarr Bélát, Péterfy Gergelyt, Fekete Györgyöt, Röhrig Gézát. Főként írók, művészek, így a visszaemlékezések is leginkább személyes hangvételű percepciók..

Az interjúkat figyelve a nézőnek egyértelművé válik: éppenséggel lennének kapcsolódási pontok, csak el kellene kezdeni beszélgetni egymással. „Mindenki be van csatornázva a saját véleményének a médiumaiba, és nem nagyon van átjárás. A film azt mutatja, hogy aki mást gondol, az nem biztos, hogy hülye vagy gonosz, hanem az ő álláspontjában is van valami elfogadható elem vagy védhető logika” – magyarázta a rendező, akinek kétségtelen érdeme, hogy sikerült a témáról meglehetősen őszinte, négyszemközti interjúkat készítenie. Ez nem sikerült volna úgy, ha a szereplőket összeültetik, hiszen akkor hamar kialakultak volna a táborok, és az sem biztos, hogy egyáltalán leültek volna egymással – mondta el kérdésünkre Papp. Az is beszédes egyébként, hogy a filmet a 20 szereplőből csak 6-8-an látták (bal- és jobboldaliak egyaránt).

Több néző is meglepődött azon, hogy vetítés közben nem esett nehezére a másik oldalon állókat hallgatnia, sőt: míg a tőle eltérő nézetű emberektől szimpatikus dolgokat is hallhatott, addig a vele egy platformon állóktól olyan állítások is elhangzottak, amelyekkel nem értett egyet. Ilyenformán a különböző világnézetű nézőközönséget sikerült – legalább átmeneti időre – valamiféle közösséggé kovácsolnia a filmnek.

A dokumentumfilmben az elmúlt 30 év olyan fontosabb eseményei kerülnek terítékre, mint az Ellenzéki Kerekasztal, Nagy Imre újratemetése, az Antall-kormány “kamikaze” szerepe, a médiaháború, a kokárda-cirkusz, a taxis blokád, a privatizáció, az SZDSZ–MSZP-koalíció, az ügynöktéma vagy épp a szélsőséges társadalmi megosztottság. Ahogy Papp Gábor Zsigmond szinte minden alkotásában, úgy itt is nagy szerep jut az archív felvételeknek. Érdekes dolog újranézni például Kerényi Imre tiltakozó beszédét a ’92-es Charta tüntetésen a hírhedt Csurka-dolgozatban megfogalmazott zsidózás és sorosozás miatt, vagy látni az ifjú Kövér László országgyűlési felszólalását, amint felelősségre vonta az Antall-kormányt azért, mert az – az MDF csurkista szárnya révén – a szélsőjobbos nézeteket legitimálta.

Mezey Katalinnak az SZDSZ több alapító tagja is egyetemi társa volt, akik az írónő elmondása szerint a ’60-as, ’70-es években mélyen elkötelezett maoisták és marxisták voltak. „Az az igazság, hogy a demokratikus ellenzék működése is egy privilégium volt. Mi sokkal kevesebbért, egy irodalmi folyóirat vidéki múzeumi értesítőjeként való megjelentetéséért 1970-ben rendőri felügyelet alá kerültünk. Tehát az, hogy a szamizdatot egyáltalán csinálhatták, azért volt, mert a kommunista vezetés megosztott volt, és voltak, akik jótálltak értük” – állította Mezey. Szerinte az 1994-es MSZP–SZDSZ-kormánykoalíció is szükségszerű volt, míg Konrád azt hangsúlyozta: külföldi nyomás nehezedett az SZDSZ-re, hogy legyenek a kommunista utódpárt ellensúlya a Horn-kormányban.

„A történelemben soha senkinek sincs abszolút igaza” – közli Fischer Ádám, s valóban: a filmben megszólalók is különbözően értelmezik a múltbeli eseményeket, ám ezek az olvasatok együtt adnak teljes képet, és olykor egészen közel vannak egymáshoz. Meglepő lehet például, hogy Spiró György és Fekete György mennyire hasonlót gondol az SZDSZ koalíciós szerepéről: hogy a liberális párt az MSZP-vel való közös kormányzással, illetve a privatizációval megcsinálta a maga bizniszét, majd távozott a politika színpadáról. Míg azonban Fekete abszolút elkötelezettje a mai kormánynak, és benne látja az ország felemelkedésének zálogát, addig Spiró nem lát különbséget a politikai garnitúrák között.

„A magyar társadalom a 20. században megtanulta – mert nem hülyék a magyarok –, hogy aki politikus, az gazember. Ha valamiben konszenzus van Magyarországon, akkor ebben végig konszenzus van. És nem hit mozgatta azokat, akik valamelyik ordas eszméhez csatlakoztak, hanem az anyagi érdek” – mondta ki a végítéletet a végig sarkosan és szkeptikusan fogalmazó Spiró.

Érdekes a vélemények sokszínűsége Antall József híres mondása kapcsán is, miszerint: „Tetszettek volna forradalmat csinálni”. Fischer szerint minden véres átmenet kockázatos, mert a következményei kiszámíthatatlanok, és nagy a populizmusveszély. Kerényi szerint viszont ha nem folyik sok vér, akkor nem lehet jelentős változást elérni egyik percről a másikra. Dörner György Antall nagy mulasztásának tartja, hogy nem ő maga szervezett forradalmat, míg Spiró szerint lényegében a rendszerváltás sem szólt semmi másról, mint a nagyhatalmak és az elitek megállapodásáról. Másik oldalról, ami a véres átmenetet illeti, a legtöbb megszólaló egyetértett abban, hogy nem érzett különösebb elégtételt attól, hogy anno élő tévéközvetítésben lehetett végignézni a Ceauşescu házaspár perét és kivégzését.

Röhrig Géza szerint itt „senki sem akart vért, kommunista Nürnberget”. Úgy véli, a dél-amerikai vagy ruandai példa vált ebben előremutatóvá: ott a régi felelősök közül az kap amnesztiát, aki őszintén elmondja, mit tett az előző rendszerben, ami lehetőséget ad egyfajta társadalmi katarzisra. A megbékélés jegyében mindenki elmondhatja a történtekről a maga verzióját, ami a közös megértést, továbblépést segíti elő.

A filmben szereplőket az is szimpatikussá teszi, hogy többségük szerint a társadalom megosztottsága nemcsak a politikusok vagy a másik oldal hibája, hanem mindannyiunké. „A magyar társadalomban nagyon kevés igény mutatkozott a szembenézésre. A legnagyobb igény az önigazolásra van, és így valóban nem nagyon lehet sem párbeszédet folytatni, sem pedig külön-külön gyógyulni” – jegyezte meg Péterfy Gergely író. Szőcs Géza szerint a magyarok mindig is megosztottak voltak, Szent Istvántól kezdve a török hódoltságig vagy a kuruc-labanc ellentétig mindig is vita volt arról, hogy melyik birodalomhoz kellene éppen tartozni. Szőcs Spiróval együtt azt vallja, hogy a megosztottság régiós tulajdonság, nincs benne semmi hungarikum, például a lengyelek is ilyenek, mégis sokkal előrébb tartanak a rendszerváltás folyamatában, mint mi.

„Bródy János úgy vélte, neki oka és joga van ahhoz, hogy a médiában engem úgy illessen, mint aki rossz társaságba keveredett. De miért? Ő az, aki rossz társaságba keveredett, ez nézőpont kérdése” – fogalmazott találóan Szörényi Levente.

Kerényi úgy látta, hogy az ellenséggyártás értelmiségi vonás, s a politika eleve nem való az értelmiségnek. Tarr Béla szerint viszont egy olyan országban, amely nem tud produktív lenni, kifizetődő az ellentéteket meglovagolni, s a permanens ellenséggyártás tipikusan bolsevik módszer az emberek kontrollálására. Volt olyan megszólaló is, aki úgy vélte, hogy a pártok evidens érdeke a megosztottság, mivel ez jelenti a legitimációjuk alapját.

Röhrig Géza köztes álláspontot képviselt – igaz, ő több mint 20 éve külföldön él. „Haza akarok jönni, és rettenetesen bánt, mert mindig azt mondják nekem: figyelj, Gézukám, te Amerikában élsz, az Óperenciás tengeren túl. Ez vadkelet, itt mások a viszonyok: azt lövik le először, aki a lövészárkok között szaladgál. Ezt azonnal hagyd abba, ebből így nem lesz ösztöndíj, nem lesz olvasó. Neked valahová le kell tenned a garast. Mert én azt mondom, hogy továbbra sem vagyok hajlandó eszerint viselkedni, ezeket a frontvonalakat nem én rajzoltam, és nem rajtam keresztül húzódnak” – fakadt ki Röhrig a filmben, hangsúlyozva, hogy ő – a hazai népszokással ellentétben – mindenkivel hajlandó leülni egy kávéra.

„Azt vallom – egyébként világnézeti alapon gondolom ezt –, hogy mindenkire szükség van a teljességhez. Szükség van a Puklira, a Vonára, a Gyurcsányra, rád, rám, és mindenkinek a lehető legjobb verziójára van szükség. Senkiről nem lehet lemondani, mert mindenki Isten képmása, és Isten nem dolgozik fölöslegesen” – közölte Röhrig.

Fekete György ellenben úgy vélte: „márpedig közép nincs”. Példaként hozta fel erre a színelméletet: ha a pirosat és a zöldet egymás mellé tesszük, és elkezdjük keverni, abból barna lesz. A két komplementer színből lesz egy átmeneti szín. „Na, most átmeneti nézőpont nincs, valahova állni kell” – jelentette ki Fekete.

Papp Gábor Zsigmond egy doktori ösztöndíjból fedezte a filmje költségeit. A nagyközönség a tavalyi  Verzió filmfesztiválon láthatta, azóta művelődési házakban vetítik. Papp szerint a Hír TV levetítette volna az alkotást, de a tavalyi tulajdonosváltásuk után elálltak ettől, mondván: olyan emberek szerepelnek benne, akik náluk nem szólalhatnak meg. Az is igaz, hogy ez egy generációs film: ezeket a beszélgetéseket csak a mostani „50 pluszos” korosztály tudja lefolytatni, viszont az utódaik miatt is fontos lenne, hogy ezt megtegyék.

Olvasson tovább: