Kereső toggle

Lájkolt rabszolgák

Emberkereskedelem a közösségi oldalakon

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Újabb botrány körvonalazódik a közösségi médiafelületek körül, amelyek aktívan közreműködnek az Öbölállamokban a rabszolga-kereskedelem még hatékonyabb lebonyolításában. Igazi változások eddig azonban a „lebukás” után sem történtek.

A BBC arab nyelvű stábja nemrégiben oknyomozó riportot készített arról, hogy az öbölállamokban milyen atrocitások érik azokat a munkavállalókat, akik a szegény ázsiai országokból, köztük Bangladesből, Srí Lankáról, Indonéziából vagy esetleg a Fülöp-szigetekről érkeznek abban a reményben, hogy az itt keresett pénzből majd kitaníttathatják a gyermekeiket vagy vállalkozást indíthatnak be.

Az újságírók rábukkantak olyan applikációkra, amelyeket egy okostelefon segítségével bárki letölthet az Apple Store-ban vagy a Google Play-en. Ezek az applikációk – az Instagram és a Facebook mellett – alapvetően arra szolgálnak, hogy fényképes katalógusokból a felhasználók kiválogathassák azokat a munkavállalókat, akiket aztán néhány ezer dolláros áron „megvásárolhatnak” a „tulajdonosaiktól”, akik úgynevezett „szponzorként” rendelkeznek – a jelek szerint teljes körűen – ezeknek az embereknek a sorsáról. Az Instagramon is virágzik az emberkereskedelem, a katalógusokat a megfelelő hashtag beírásával lehet elérni, az árakat pedig privát üzenetekben tárgyalják le a felek. 

Miután az újságírók felszólították a techcégeket, hogy nyilatkozzanak a kérdésben, a Facebook, amely az Instagram tulajdonosa, hivatalosan betiltott egyetlen (!) hashtaget, az Apple pedig annyit tett hozzá hivatalos közleményében, hogy az applikációk készítői és üzemeltetői a felelősek azért, hogy azokon keresztül ne történjen illegális tevékenység. Ez nagyjából annyit jelent, hogy ők nem tehetnek róla, ha egy chat applikációt bárki arra használ, hogy embereket adjon-vegyen rajta. Miután a lelkiismeretet nyugtatgató nyilatkozatokat megtették, illetve az egyetlen hashtag betiltása is megtörtént, a kvázi rabszolgapiacok a mai napig zavartalanul működnek tovább.

Sőt, olyanokkal is találkozni ezeken a felületeken, akik igazi profitot realizálnak, miután megvesznek egy cselédlányt 600 kuvaiti dénárért (körülbelül 2000 dollár), és 1000-ért adják tovább (mintegy 3300 dollár). A katalógusban rövid leírások is vannak az „áruról”, például hogy „Nagyon kedves, sokat nevet, és mosolygós az arca, még akkor is, ha hajnal 5-ig ébren tartod, és nem panaszkodik.” Ennek a posztnak az írója arra a kérdésre, hogy a cselédlánnyal hogyan kell bánni, azt is elmondta, hogy „Ne adják oda neki az útlevelét. Maguk a szponzorok, minek adnák oda neki az útlevelet?”

A BBC újságírói Kuvaitba költöző gazdag házaspárnak adták ki magukat, akik tanácsot kértek a cselédekkel és más, otthoni munkavállalókkal kapcsolatosan. Ekkor javasolták nekik az online piacot, ahol több ilyen hirdetőt is megkerestek, akik még egy 16 éves lányt is megvételre ajánlottak nekik, ami súlyosan törvényellenes még Kuvaitban is, ahol az ilyen jellegű munkavállalók nem lehetnek fiatalabbak 21 évesnél.

A tranzakciók nagy része Kuvaitban az Instagramon, illetve egy 4Sale nevű online kereskedelmi felületen történik, Szaúd-Arábiában pedig egy Haraj nevű applikáció segítségével. A BBC riportjának megjelenése után a 4Sale megszüntette azokat a fórumokat, ahol ilyen jellegű kereskedelmi tevékenység zajlott, a Haraj viszont még csak nem is reagált az újságírók megkeresésére. Ebből is látszik, hogy az érintett társadalmakban milyen mélyen gyökerező szokásról van szó, amely a nagy techcégek számára igazi profitot jelenthet. A nyilatkozataikból és a szankciók bevezetésére tett lépé-seikből egyértelműen az látszik, hogy tisztában vannak vele, hogy ha ők nem teszik lehetővé ezt a fajta tevékenységet, akkor az érintettek úgyis megtalálják annak módját máshol. A nyugati társadalmak felháborodása ugyanis nem elegendő motiváció arra, hogy az érintett államokban beszüntessék ezt a fajta rabszolga-kereskedelmet.

Jól ismert tény, hogy az öbölállamokban tízből kilenc háztartásban foglalkoztatnak külföldi alkalmazottakat. Arról is sokan hallottak már, hogy az iszlámban kafala néven elterjedt tradíció összességében a külföldi cselédek teljes kihasználását jelenti, ahol a munkaadó egyszeriben tulajdonossá is válik, bár nem hivatalosan.

Ázsia számos, nagy szegénységgel küzdő országában a nyomorból sokak számára az egyetlen kiút, ha külföldön vállalnak munkát. Az olajtartalékokból meggazdagodott öbölállamok pedig egyenesen a Kánaánt jelentik sokak számára, akik útra kelnek a jobb élet reményében, azzal a hittel, hogy velük biztosan nem történik meg az, amiről a hazatérők jó része beszámol. Ez viszont a legtöbb esetben megmarad a reménység szintjén, ugyanis a kafala alapvetően nem tartalmaz a munkaadó részéről semmiféle kötelezettséget, így gyakran az így foglalkoztatott külföldiek sem pénzt, sem ellátást, sem pihenést nem kell, hogy kapjanak, ha azt a munkaadó nem tartja szükségesnek. Ez a gyakorlatban annak ellenére is így van, hogy ezeket a jogokat mára már törvények garantálják a munkavállalók számára Katarban, Ománban, sőt Szaúd-Arábiában is.

A munkavállalókat ügynökségek segítik, akik a beutazás után úgynevezett szponzorokká válnak, ami azt jelenti, hogy ők felelnek azért, hogy a beutazókat ne érje abúzus azok részéről, akiknek kiközvetítik őket. Miután azonban a potenciális munkaadók megfizetnek egy bizonyos díjat az ügynökségnek, ők válnak a munkavállaló szponzoraivá, ami az ő olvasatukban és a gyakorlatban is azzal egyenlő, hogy teljes kontrollt gyakorolnak a munkavállaló fölött, ráadásul mindenfajta szankció és elszámolási kötelezettség nélkül. Így az esetek többségében szinte biztos a visszaélés, és mivel a társadalom minden szegmensében ez a jellemző, ezért a munkavállalóknak kevés esélyük van arra, hogy jó munkahelyet találjanak. Az ilyesmi talán már csak úgy lehetséges, ha a Nyugatról érkezett, vezető beosztású munkavállalók otthonában sikerül munkát vállalniuk, akik saját kulturális hátterükből következően betartják a jogszabályokat.  

Általános esetben viszont a munkavállalók gyakran nem kapnak pihenőidőt, nem hagyhatják el egyedül munkaadóik házát, elveszik az útlevelüket, és sokszor sem ellátást, sem pénzt nem kapnak. Miután 2018-ban óriási felháborodást keltett, amikor munkaadója kuvaiti lakásában a fagyasztóban megtalálták Joanna Demafelis holttestét, aki a Fülöp-szigetekről utazott Kuvaitba, hogy munkát vállaljon. Az öbölállamok is kénytelenek voltak törvényekben szabályozni az otthon alkalmazott munkavállalókkal kapcsolatos eljárást.

Ebben meghatározásra került egy minimálbér, ami havi 200 dollár, illetve az is, hogy naponta maximum 10 órát dolgozhatnak ezek a munkavállalók. A helyzet azonban az, hogy ha a törvényeket senki sem tartatja be, azaz nem követik szankciók azok megsértését, akkor az egész pusztán marketing marad, de valódi érdekképviselet nem valósul meg általuk.

Pontosan ezért azok az országok is intézkedni kezdtek, ahonnan több mint 4 millió külföldi munkavállaló az öbölállamokba érkezik. Nepál 2016-ban megtiltotta állampolgárai számára, hogy ezekben az államokban munkát vállaljanak, India ugyanebben az évben a 30 év alatti nőknek tiltotta meg ugyanezt. 2013-ban Srí Lanka átmenetileg megtiltotta a nőknek, hogy munkavállalási céllal elhagyják az országot, ha az úti céljuk valamelyik öbölállam lett volna, most pedig csak abban az esetben engedi meg ezt, ha a munkavállalók a fogadó családokról teljes háttérinformációt csatolnak be a vízumkérelem mellé. A legtöbb esetben azonban ez sem elegendő ahhoz, hogy ne találják magukat végül egy Instagram-katalógusban, ahol a munkaadóik úgy árulják őket, mint használati tárgyakat.

Olvasson tovább: