Kereső toggle

Katarzis nélkül nincs felemelkedés

Interjú Biedermann Zsuzsánnával

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Huszonöt évvel ezelőtt hatalmi játszmák és társadalmi feszültségek következtében mindössze 100 nap alatt mintegy 800 ezer ember vesztette életét a ruandai népirtásban. Az okokról és következményekről kérdeztük a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Afrika-kutatóját.

Kelet-Afrikában, a mai Ruanda és Burundi területén él a bantu hutu és a kusita eredetű tuszi népcsoport. Mit tudunk a gyarmatosítás előtti történetükről?

– A hutuk és tuszik évszázadokig éltek ugyanazokon a területeken, azonos nyelvet beszélve, ugyanazt az istent és királyt tisztelve, ha nem is konfliktusok nélkül, de viszonylag stabil társadalmi struktúrában.

Személyes tapasztalatom szerint még az avatatlan szem is meg tudja különböztetni a két etnikum tagjait az utcán. Mégis egyes vélemények, sőt a Wikipédia szerint sem két népről, hanem két társadalmi osztályról van szó. Ha viszont mégis két etnikumról beszélünk, hogy lehetett egyikből átkerülni a másikba?

– Két külön etnikumról van szó. Ugyanakkor fokozatosan szilárdult meg az a koncepció, amely a tuszi elnevezést a marhatenyésztőkkel, a hutut pedig a földművelő, általában valaki más szolgálatában álló népcsoporttal azonosítja. Ruanda történelme során e csoportok tagjai számos esetben a saját csoportjukból választottak maguknak házastársat, így a külső tulajdonságok öröklődtek, megkülönböztették egymástól a hutukat (alacsonyabbak, erősebb testalkatúak, szélesebb, lapos orral) és a tuszikat (magasak, soványak, keskeny orral). Bár mára ezek a markáns külső jegyek félrevezetőek is lehetnek a vegyesházasságok miatt. Hogy egy illusztris példát említsünk: Michel Micombero, aki Burundi elnöke volt 1966-tól 1976-ig, külseje hutu, ő azonban tuszi. Mivel ezek az elenevezések idővel már társadalmi réteget is jelentettek, a gazdagabb hutuk tuszivá válhattak, előrelépve a társadalmi ranglétrán. Míg ha egy tuszi elszegényedett, hutu lett belőle. Ezek a rétegek abban az időben kezdtek kikristályosodni, amikor az európai gyarmatosítók az országba érkeztek. Amikor már a személyi igazolványokba is bevezették az etnikai hovatartozást, sokkal nehezebbé és körülményesebbé vált elintézni az etnikumok közötti „váltást”.

Előbb a németek, majd a belgák voltak a régió gyarmatosítói. Milyen szerepük volt a meglevő feszültségek kiéleződésében?

– A német jelenlét nem volt annyira intenzív az országban, az első világháborút követően el is veszítették azt Belgium javára. Ekkoriban terjedtek el széles körben az áltudományos rasszista elméletek a fehér faj felsőbbrendűségéről és a rasszok eltérő képességeiről, és a belgák Afrikában is ennek megfelelően rendezték be Ruandát: meg voltak győződve róla, hogy a tuszik magasabb rendűek, mint a hutuk, és a ranglétra tetején természetesen a fehér ember található. Túlértékelve a tuszik társadalmi szerepét, megerősítették azok „kiválasztottságát”. Csak tuszik viselhettek hivatalt, a hutu hivatalnokokat módszeresen eltávolították. A hutuk nem tanulhattak tovább. A tuszik hatalmi monopóliumának megszilárdításával a belgák elvetették a jövő etnikai alapú konfliktusának magjait Ruandában.

A folyamatok kísértetiesen hasonlítanak a nácizmus térhódítására. Hogy fordult meg mégis a kocka, hogyan lettek áldozattá a tuszik?

– A gyarmatosítók az ötvenes évekig szinte teljes egészében a tuszikra támaszkodva kormányozták Ruandát, és váratlanul érte őket, amikor a tuszi értelmiség elkezdte Ruanda függetlenségét követelni. Erre a belgák szakítottak a tuszikkal, és az engedékenyebbnek, szolgálatkészebbnek tűnő hutukat kezdték támogatni. A taktikaváltás arra is szolgált, hogy elodázzák Ruanda függetlenné válását, ami ennek ellenére 1962-ben bekövetkezett. A korábban előnyt jelentő tuszi megjelölés a személyi igazolványokban folyamatos diszkrimináció és atrocitások forrásává vált, sokan elmenekültek az országból.

A ruandai határ közelében található ugandai menekülttáborokban új politikai mozgalom kezdett formálódni, hiszen 1959 óta már több mint 600 000 ember menekült el Ruandából. Az itt megalakult Ruandai Hazafias Front (RPF) célja az volt, hogy segítse a menekültek hazatérését Ruandába. 1986-ban a ruandai hatóságok azonban kijelentették, hogy Ruanda túl sűrűn lakottá vált, és a menekültek hazatérése lehetetlen.

Miben különbözik Burundi sorsa, ahol ugyanez a két népcsoport él?

– A tusziknak Burundiban is megvolt a maga arisztokráciája, de a szociális távolság sokkal kisebb volt a két népcsoport között, mint Ruandában, és az átjárás is egyszerűbb volt hutuk és tuszik között. A hutuk számbeli fölénye ellenére országszerte a tuszik voltak befolyásosabbak és töltöttek be több vezető pozíciót. A közigazgatás szereplői hutukból és tuszikból vegyesen kerültek ki, tehát Burundit nem jellemezte olyan kettős polarizáció, mint Ruandában. Burundi gazdasági rendszerére ráadásul hosszabban tartó negatív hatást gyakorolt a belga gyarmati rendszerbe történő beilleszkedés, hiszen nem történt olyan „tabula rasa” jellegű újrarendeződés a hatalmi elitben, mint Ruandában az 1994-es népirtás után, amely lehetőséget adott volna a korrupt gyakorlatok alapjaiban történő megváltoztatására.

Hogy ítéli meg a két őslakos népcsoport felelősségét?

A Hotel Ruanda néven elhíresült szálloda, ahol az igazgató élete kockáztatásával több mint ezer ember életét mentette meg.

– Mindkét országban történt népirtás, Burundiban 1972-ben a hutuk és a hutu elit ellen, Ruandában 1994-ben a tuszik és a mérsékelt hutuk ellen. Véleményem szerint a népirtás mindkét országban a politikai vezetők felelőssége volt, akik a többnyire alacsony iskolázottságú lakosságot saját politikai céljaiknak megfelelően manipulálták. Burundiban a cél a hutu ellenzék „lefejezése”, évtizedekre történő elhallgattatása volt, Ruandában pedig a tuszi kisebbség elleni évszázados ellenérzések felerősítése révén a tusziktól való megszabadulás, az országból való eltávolításuk.

Mi lehet az oka, hogy Burundiban, amely ma a világ egyik legszegényebb országa – szemben a szárnyaló Ruandával –, nem sikerült szembenézni a múlttal?

– Burundiban nincs olyan erőskezű vezető, aki alkalmas lenne a korrupt, járadékvadász rendszer nemzeti érdekekkel ellentétes logikájának a megváltoztatására. A legtöbb vezető inkább halászik a zavarosban, mert szemet hunyva a többiek visszaélései felett a saját illegális gazdasági haszonszerzéséért sem fogja senki felelőssé tenni.

Az a probléma, hogy Burundi egész gyarmatosítás utáni történetét áthatja a felelősségre vonás hiánya, minden tekintetben. Így nagyon nehéz új alapokon nyugvó társadalmat építeni. Ez a fajta, a múlttal és a korábbi hibákkal történő szembenézés teljesen hiányzik Burundiban.

Ruandában viszont van egy erőskezű elnök, a tuszi Paul Kagame. Sokan nemzeti hősként tisztelik a népirtás lezárásában való szerepe miatt. Mi a véleménye róla?

– Paul Kagame abban a tudatban szocializálódott Ugandában, hogy a menekült tuszik visszatérését a ruandai hutu rezsim ellehetetleníti. A Ruandából elmenekült tuszik Ugandában rendezték újra soraikat, s ugandai bázisaikat használva harcot indítottak Ruandába való visszatérésükért. Ruanda területén emiatt 1990-től 1994-ig polgárháborús állapotok uralkodtak: az ugandai tuszi menekültek és a ruandai hutu rezsim katonái nem tudtak felülkerekedni egymáson. Ez a négy év páratlan lehetőséget adott a ruandai hutu rendszernek a tusziellenes közhangulat felerősítésére. Amikor 1994-ben végül bekövetkezett a népirtás, a ruandai tuszi menekültek ismét offenzívát indítottak, és sikeresen kisöpörték a népirtókat Ruanda területéről. Addigra azonban jó néhány hónap eltelt, és mintegy 800 ezer áldozatot szedett a genocídium.

Ekkoriban az RPF-et (a ruandai tuszi menekültek hadserege, akik Ugandából indulva elsöpörték a népirtó rezsimet) Paul Kagame vezette. Mikor a tuszik átvették az uralmat Ruandában, maguk is számos visszaélést, erőszakos cselekményt követtek el a hutu népcsoport ellen (az áldozatok száma ismeretlen, de egyes becslések szerint akár több százezres számot is elérhet). Kérdéses, hogy ezekre maga Kagame adott utasítást, vagy csak „elnézte őket”.

A korábbi ruandai hutu rezsim elkövetői Kelet-Kongóba menekültek, és militarizálták az ottani menekülttáborokat. Két évvel később Kagame támogatásával a kelet-kongói menekülttáborokat Laurent-Désiré Kabila kongói hadereje szétverte, és az ENSZ egy későbbi jelentése szerint népirtási cselekményeket követett el civil áldozatok százezrei ellen, ruandai segítséggel. Ennek szálai szintén messzire vezetnek.

Az 1994 óta eltelt időszakban tehát Kagame maga is számos erőszakos cselekmény elkövetésének a felelőse, illetve az ő tudomásával zajlott Kelet-Kongó ásványkincseinek illegális kiaknázása és ruandaiként történő értékesítése. Valamint Ruandában az ellenzék és úgy általában a Kagame uralmát kritizálók teljes ellehetetlenítése ma is folyamatos: külföldre kell menekülniük, vagy rejtélyes módon eltűnnek, korrupcióval vádolják meg őket, és börtönbe kerülnek, stb. Arról nem lehet beszélni az országban, hogy a népirtásnak hutu áldozatai is voltak, illetve nem lehet téma Kongó lerohanása és kiaknázása sem. Nem lehet senki származását firtatni. Ruanda ugyanakkor csodálatos eredményeket ért el, az ország tiszta, biztonságos és rendezett, alacsony a korrupció, egyre több nemzetközi befektető választja célországként, és az életszínvonal is sokat emelkedett a kormány szociális felzárkóztató programjainak köszönhetően. Ezeket az eredményeket nem lehet elvitatni, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy mi minden van mögötte.

Sikerült-e a bűnösök nagy részét megbüntetni, hozzájárult-e az igazságszolgáltatás a továbblépéshez?

– Burundiban a mai napig semmiféle publikus feldolgozása nem történt meg az 1972-es eseményeknek. Ruandában az elkövetők nagy száma miatt a hagyományos bírósági úton történő felelősségre vonáshoz nem álltak rendelkezésre a szükséges feltételek. Ezért a népirtás után hivatalba lépő kormány az „egység és megbékélés” politikáját követve 2001-ben döntött a gacsacsa bíróságok felállításáról. Ezek a bíróságok eredetileg kisebb falusi nézeteltérések, lopások, földviták, házassági problémák rendezésére szolgáltak: az adott település öregjei összegyűltek, és az áldozatokkal együtt megvitatva a kérdéses ügyet, az egész falu előtt szolgáltattak igazságot. Az, hogy a népirtás felelőseit helyi szinten, egy kisebb közösségben, az ott élők saját maguk között vonták felelősségre, a megbékélést segítette elő.

Az országszerte több mint 12 ezer gacsacsa bíróság rövid idő alatt mintegy 1,2 millió ügyet tárgyalt, amelyek mintegy 65 százalékában született elmarasztaló ítélet. Az ítélkezés 2005-ben kezdődött, és 2012-ben zárult le. A súlyosabb eseteket átadták az ENSZ Ruandával foglalkozó Nemzetközi Büntető Törvényszékének (ICTR). Bár a gacsacsa bíróságok megítélése ellentmondásos (a megfelelő jogi ismeretek, jogi képviselet hiánya erősen befolyásolta a bíróságok működését, vesztegetéssel befolyásolt és aránytalan ítéletek is születtek), sok ruandai úgy ítéli meg, hogy működésük hozzájárult a múlt sebeinek begyógyításához.

 

Névjegy

Biedermann Zsuzsánna az MTA KRTK Világgazdasági Intézetének tudományos munkatársa és a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetközi Gazdasági és Közpolitikai Tanulmányok Tanszékének adjunktusa. Kutatási területe a fejlesztő állam Afrikában, szubszaharai afrikai gazdaságok, a növekedés politikai és intézményi feltételei, a fenntartható fejlődés.

 

Népirtás után huszonöt évvel

Mikor nyolc óra repülés után, a magyar télből érkezve,  január végén kiszállunk a repülőből, kellemes nyári idő fogad Ruandában, Kigali reptéren, nyoma sincs a más országokban átélt szaharai hőségnek. Szerencsés ország. Közel az Egyenlítő, de az 1500 méteres tengerszint feletti magasság megteszi jótékony hatását: egész évben 26 fok, sok csapadék. Az utcán elképesztő tisztaság, a szegélykövek fehérre festve, a sövények élesre nyírva, hibátlan úttestek beépített LED lámpákkal, közvilágítás.
Mindenütt barátságos emberek.
Bárhova megyünk, mindenki mosolyog, tárt karokkal várják az idegent, tudják, hogy pénzt hoz. A tisztelet jeléül halkan beszélnek, annyira, hogy közel kell hajolni, hogy értsük. Nem ritka, hogy francia megszólításra angolul válaszolnak vagy fordítva, nehéz eltalálni, ki melyiket beszéli. Az idősebbek főleg a franciát, legalábbis ez derül ki, amikor egy férfiakból álló sziesztázó társaság megkérdezi, ki vagyok, és miért fényképezek az utcán.
 Egy útszéli bodegában ásványvizet veszünk 200 frankért. Gyorsan kiderül, hogy evangéliumi keresztények az ott dolgozók, és pár perc után meghívást is kapunk, amit udvariasan elhárítunk.
Kicsit később, egy hasonló boltban mosolyogva kínálják ugyanazt a vizet 600-ért, mi pedig mosolyogva ajánlunk 200-at. Az eladó egy másik palackról kiszolgálás közben eltávolítja az árcímkét, és mosolyogva mond kétszeres árat. Mosolyogva mondjuk be az előre leolvasott árat. Fizetéskor mosolyogva ad vissza rosszul, mi pedig mosolyogva pontosítjuk az összeget. Mosolyogva kíván szép napot, és kéri, máskor is menjünk. Mosolyogva ígérjük meg, hogy holnap is jövünk, mivel fehérek és ezért gazdagok vagyunk.
A hibátlan főutakról letérve ugyan vízmosásos földutcákon jár az ember, de a porták itt is virágosak, makulátlanok. Nemcsak a fővárosban, hanem a szélrózsa bármelyik irányába utazva a harmad Magyarországnyi országban. Pont umuganda van, a havi egy szombat, amikor még az elnök is kimegy az utcára takarítani, kertet rendezni. Nyél nélküli seprűjével egy asszony földig hajolva a port sepri, mások gazolják az út menti sövényeket. Az utcán alig van forgalom. Kora délután aztán újraéled a város, és mindenki megy a dolgára.
Maniókaliszttől fehérlik az utca Bujumburában, Burundiban.
Az újság címlapján minden nap az „Elnök” látható, amint éppen felavat, bejelent, sikert sikerre halmoz. Eredményeit még azok is elismerik, akik nem szeretik. A következő oldalon Izrael bejelenti, hogy a népirtás évfordulóján áprilisban nagykövetséget nyit Kigaliban. Hm.
Az emberek vidéken is szorgalmasak, az Ezer domb országában minden talpalatnyi földet megművelnek, ahova csak fel lehet mászni. Nem gazdagok, de nem éheznek. Megtermelik, amire szükségük van, és ellátják a világot teával és kávéval. Sokat vannak együtt, mert élvezik a társaságot. Nem városokban élnek, betöltik a parancsolatot: szétszóródnak az országban, művelik és őrzik a földet.
A gyülekezetben szuahéli nevet kapunk. Vezetőnk ezután Mugisha, társunk Rukundo, jómagam pedig Kwizera leszek.
Pár nap múlva, néhány száz kilométerrel délebbre, 25 évet utazunk vissza az időben. A határon megvizsgálnak, nem hozunk-e dengue-lázt vagy ebolát. Bujumburában, Burundi fővárosában vagyunk, Afrika legnagyobb tava, a Tanganyika partján, ahol Stanley és Livingstone találkozott. Sötétedés után érkezünk, csodáljuk a hatalmas hullámokat. Gépfegyveres katona tájékoztat: aki nem akar vízilóeledel lenni, az csak nappal jön ide. De nem csak a vízilovaktól félt minket, sötétedés után fehér embernek nem ajánlott kint lenni. Nem véletlenül működik az az állandó rendőrségi ellenőrzőpont sem a főúton, idelátszik Kongó. Másnap a város feltárja szépségét és rútságát. Diplomatanegyed és külváros. Jólét és nyomor. Gépfegyveres katonák minden sarkon. Ahogy kifelé haladunk, már csak nyomor és szegénység, ahol már csak Yesú, a názáreti segíthet.
 

A Hit Gyülekezete is segített

Bár az egyház evangéliumi szerénységgel nem verte nagydobra, Petrőcz László lelkésztől megtudtuk, hogy a Hit Gyülekezete 1994-ben (akkori értéken) közel húszmillió forint értékű, 40 tonnás segélyszállítmányt – gyógyszert, tartós élelmiszert, vitaminokat – gyűjtött össze a ruandai menekültek részére, melyet Lester Sumrall LeSEA Global Feed the Hungry nemzetközi segélyszervezet támogatásával juttattak el a ruandai rászorulók részére.

Olvasson tovább: