Kereső toggle

Nagy román történelemóra

Tabukat dönget a professzor

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Romániára nem a magyarok jelentenek veszélyt, hanem azok a politikusok, akik az ország modernizációját és decentralizációját mind a mai napig elodázzák – mindezt nem egy magyar politikus, hanem egy román sztártörténész állítja.

 

Nagy készülődés előzte meg december 1-ét Romániában. Az Erdély és a Regát egyesülését kimondó gyulafehérvári nyilatkozat századik évfordulója egy sor úgynevezett centenáriumi esemény megszervezését, illetve számtalan könyv megjelenését hozta magával. Lucian Boia sztártörténész 2017-ben kiadott Az 1918-as Nagy Egyesülés című kötete magyarul is megjelent a Koinónia kiadó jóvoltából. Ebben a nemzetek, határok és kisebbségek témakörével foglalkozik. Az etnikai arányok tényszerű ismertetését követően a magyar történelemszemlélet elfogadása mellett is felszólal, hiszen – míg a magyarországi vagy a határon túli magyaroknak ez evidencia – a román társadalom nagy részéből mindmáig ellenkezést és heves tiltakozást vált ki a gondolat, hogy Erdély valaha is Magyarországé volt.

Ennek az ellenkezésnek és fanatizmusnak az okaira tér ki legújabb – egyelőre csak románul megjelent – kötetében a szerző (De la Dacia antica la Marea Unire, de la Marea Unire la Romania de azi -  Az ókori Dáciától a Nagy Egyesülésig, a Nagy Egyesüléstől napjaink Romániájáig). Rögtön az ókori Dáciával kezdi, hogy az alapoknál rombolja le a többnyire a 19. században keletkezett és a kommunizmusban megerősített nemzeti mítoszokat. Boia határozottan cáfolja Ceaușescuék egyik alapeszméjét, mely szerint a románok egyek és ugyanazok lennének a dák néppel. A történész azt is megkérdőjelezi, hogy a dák nép egységes lett volna. Mint írja, semmilyen tárgyi bizonyíték nincs arra – ami ennek ellenére a területi követelések alapjául szolgáló ideológia egyik érve volt –, hogy a dákok egy, a Tisza és a Prut között fekvő nemzetállammal rendelkeztek volna. Boia szerint a régészeti leletek nem alkalmasak arra sem, hogy bizonyítsák: a mai Románia területén élő dák törzsek egyazon nyelvet beszélték. Annak, hogy ezt mégis megcáfolhatatlan tényként kezeli számos román történész, szerinte az a magyarázata, hogy mindazon elméleteket, amelyek nem támasztották alá, vagy esetleg kétségessé tették a dák-római folytonosságot, és így a románság „ősi jogát” Erdélyhez, zsigerből elutasították, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyták.

 

Ki volt itt előbb?

 

A román történészprofesszor sem kerüli el a „Ki volt itt előbb?” kérdést, de nem ad egyértelmű választ, hanem ismerteti mind a dák-római folytonosság-, mind pedig a Balkánról való bevándorlás elméletét. Megjegyzi, a bevándorlás-elmélet kidolgozóit magabiztosságukban segítette, hogy a „sötét középkorból” egyáltalán nincs írott forrás arra vonatkozóan, hogy románok éltek volna a kérdéses területeken. Az általa bírált román történészekkel ellentétben Boia nem zárja ki a balkáni szálat, és a szláv hatást sem a román nép kialakulásában.

Boia a hozzá hasonlóan új szemléletű Neagu Djuvara történészt idézi, aki úgy véli, ideje lenne a magyaroknak és a románoknak is tudatosítani, hogy mindössze történeti szempontból van jelentősége annak, hogy ki volt előbb Erdélyben, etnikai számarányban ugyanis a kérdés már rég eldőlt. Hozzáteszi ugyanakkor, hogy a nemzetközi jog nem veszi ma sem, és nem vette száz évvel ezelőtt sem figyelembe a vélelmezett történelmi igazságot. Azt is állítja, hogy nem történelmi igazságtételnek köszönhető Erdély Romániával való egyesülése.  Hiszen nem a románok akarata volt a befolyásoló tényező sem Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülésekor, sem Erdély megszerzésekor, hanem a szerencse - borzolja tovább a kedélyeket a történész, aki szerint egy sor szerencsés egybeesés következménye, hogy megszületett a román állam a 19. században. Ami Erdély és a Román Királyság egyesülését illeti, Boia szerint még közvetlenül a világháború előtt sem volt erre törekvés, legalábbis erdélyi részről biztosan nem, hiszen a román politikusok a budapesti parlamentben előbb Erdély Magyarországhoz viszonyított autonómiájáért szálltak síkra, majd erről lemondva a románság nemzetiségként való elismerését és ennek megfelelően arányos parlamenti képviseletét tűzték zászlajukra. Aurel C. Popovici például 1906-ban egy olyan hipotetikus-föderális struktúrát dolgozott ki Nagy-ausztriai Egyesült Államok néven (Vereinigte Staaten von Groß-Österreich), amely figyelembe vette az Osztrák-Magyar Monarchia etnikai fragmentáltságát, és az ebből fakadó feszültségeket. A Ferenc Ferdinánd trónörökössel jó viszonyt ápoló románok természetesen igyekeztek a Monarchia várható és szükségszerű reformjából a lehető legtöbbet kihozni a maguk számára, de ez is mutatja, hogy nem egyesülésben, vagy netán Nagy Romániában gondolkodtak, legalábbis a „nagy háború” kitöréséig semmiképpen sem. Érdekesség, hogy a megálmodott föderális államban a román etnikum által dominált Erdélyen kívül Popoviciék Székelyföldet külön államként képzelték el Német-Ausztria, Német-Csehország, Német-Morvaország, Csehország, Szlovákia, Nyugat-Galícia, Kelet-Galícia, Magyarország, Trentino (Dél-Tirol olaszok által lakott része), Trieszt, Krajna (a mai Szlovénia) és Horvátország mellett.   

A világháború paradox történései hozták úgy, hogy a Román Királyság lépéselőnybe került – annak ellenére, hogy a számára nagy veszteségekkel járó háborút ráadásul még el is vesztette. De így is megszerezték Oroszországtól Besszarábiát, Ausztriától pedig Bukovinát, de kétség kívül Erdély megszerzése volt a legnagyobb eredmény, amelyről még a legoptimistább román sem mert volna álmodni 1914 előtt.

Mindezek felsorolásával Boia a román közvéleményben és történésztársadalomban elterjedt nézetet kívánja cáfolni, mely szerint a – szubjektív preferenciától és ízléstől függően dákoktól vagy rómaiaktól egyenesen származtatott – románok az évszázadok alatt mindig arra törekedtek volna, hogy létrehozzák az egységes Nagy Romániát. Boia szerint a török hódoltságnak is köszönhető, hogy egyáltalán megmaradtak a román államok, hiszen az oroszok Konstantinápoly megszerzésére irányuló törekvése folyamatos fenyegetettséget jelentett Moldvára és Havasalföldre nézve is.

 

Románia veszélyben

 

Nemzetállam-e Románia? Még távolról sem. Ez a válasza Lucian Boiának a kérdésre, aki gondosan összegyűjti a demográfiai adatokat és megállapítja, hogy 1930-ban Erdély lakosságának mindössze 57,6 százaléka volt román. Ma már elérte a 80-at is. Trianon után tíz megyében alkotott valamelyik nemzeti kisebbség többséget, mára ez csupán Hargita és Kovászna megyéről mondható el.

Ebben egyértelmű szerepe volt a kommunizmusnak, amely bár „szovjetektől importált termék” volt, hamar alkalmazkodott a romániai viszonyokhoz. Ezt a hatalmas társadalmi szakadék csak felerősítette, hiszen így románok tömegei vehettek elégtételt az addigi „elnyomóikon”. Ez a magyarázata annak, hogy az internacionalista, tehát erőszakosan nemzetellenes kommunizmus 180 fokos fordulattal átalakult egy, a harmincas-, negyvenes éveket is felülmúló nacionalista rendszerré. Ez máig kitörölhetetlen nyomokat hagyott a társadalom tömegein.

A történész szerint a Nagy Egyesülés Centenáriuma nem az ünnepelni való dolgokat hozta felszínre, hanem a hiányosságokat, mulasztásokat.

Külön kiemeli, hogy Románia a legtöbb Európai Uniós rangsorban sereghajtó. Bár az is tény, hogy jobb állapotban van, mint valaha, de a lemaradás így is óriási. A bajok forrásaként a mindent átszövő korrupciót nevezi meg, illetve hogy nincs Romániában egy nemzeti terv, az ország száz évvel a Nagy Egyesülés után is megosztott. Az egykori országrészek életszínvonala között is nagy a különbség, de pártpreferencia tekintetében is elkülönül Erdély a Regáttól. Ráadásul a fejletlen infrastruktúra miatt az erdélyi és bánsági városok, mint Kolozsvár, Nagyvárad és Temesvár egyre távolabb kerülnek a fővárostól, Bukaresttől, és egyre jobban kötődnek Budapesthez (ahogyan ez évszázadokon át is így volt – teszi hozzá).

Ilyen körülmények között a történész szerint nem meglepő, hogy világviszonylatban Szíria után Románia a második az országból elmenekülők számát tekintve. A rendszerváltás óta az ország népessége 3,5 millió fővel csökkent.

Mindezeket egybevetve a világpolitikai eseményekkel, és a történelem menetével Lucian Boia meghökkentő kijelentést tesz: Románia az eltűnését kockáztatja. Szerinte „azzal az országgal, amely a birtokunkban van, tekintettel az adottságaira, csodákat lehetett volna tenni”. A történész levonja a következtetést: eszerint Romániára nem külső, hanem egy belső veszély leselkedik, és ez nem a „magyar veszély”, amelynek ürügyén az ország modernizációját és decentralizációját mind a mai napi nem hajtotta végre a korrupt és önző politikai vezetés.

 

Olvasson tovább: