Kereső toggle

Harc a magyar nyelvért

Kiknek köszönhetjük, hogy a magyar lett a hivatalos nyelvünk?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Széchenyi István

November 13-a a magyar nyelv napja, ezt a határozatot 2011-ben fogadta el az Országgyűlés. Fiatal tehát az „ünnep”, amely egy győztes csatára emlékeztet bennünket.

Ha most a történelemórán szerzett ismeretek vagy a Wikipédia sorai között kezdene keresgélni valaki, nem olyan csatát találna, melyet őseink karddal, puskával vívtak. A magyar nyelv ügyének megvitatása röpiratokon, tanulmányokon, folyóiratokon, gúnyiratokon, országgyűlési felszólalásokon keresztül zajlott.

A közigazgatás, törvényhozás nyelve a kereszténység felvétele óta a latin volt Magyarországon – ez nem volt szokatlan Európa más országaiban sem. A hétköznapi életben azonban nem a latint használták. Ahogyan Bessenyei György 1772-ben írta: „Mert a parasztemberek, kikkel beszélnünk kell, nem tanulnak sem görögül, sem zsidóul, se deákul, nekik is feleségeikkel beszélni kell, pedig a parasztasszonyok, tudjuk, miképpen szokták az idegen nyelveket tanulni.” Sehogy nem szokták: magyarul beszéltek egymással. De nem csak ők: többé-kevésbé mindenki Magyarországon.

Először a latin

Az egyház által működtetett iskolákban is természetesen latinul folyik az oktatás, egészen sokáig. Kezdetben az irodalom nyelve is a latin, hiszen főleg a valláshoz kapcsolódnak a művek: legendák, imák, himnuszok íródnak, minden a lelki épülést szolgálja. Néhol megjelennek ezek magyarul, de csupán fordításként. A nem vallásos témájú irodalom is eleinte a latin – gondoljunk csak első, Európa-szerte híres költőnkre, Janus Pannoniusra, aki minden versét latinul írta.

A reneszánsz, a reformáció és a könyvnyomtatás idején egyre több alkotás születik magyarul, egyre több magyar költő és író emelkedik ki. Ám a nyelv, amelyen igazgatják az országot, melyen törvényeink születnek és az oktatás zajlik, még mindig a latin.

A népköltészet nyelve magyar volt ugyan, ám tudjuk, hogy ezeket az alkotásokat ritkán jegyezték le, inkább szájhagyomány útján terjedtek. Majd a 19. században kezdik el szisztematikusan összegyűjteni, hiszen a romantikára jellemző módon fontossá válik a nemzeti múlt keresése.

Az első törekvések

Az elsők között van a 18. században Bél Mátyás, aki a magyar tudományos élet megindítása miatt szorgalmazza, hogy Tudós Társaság álljon fel Magyarországon. Ennek részleteit az 1735-ben írt, Egy Pozsonyban fölállítandó tudós társaság tervezete című írásában dolgozza ki. A tudományok nyelvének még nem a magyart határozza meg, de írását így zárja: „Szükséges, hogy a Társaság legfőbb törvénye Isten tisztelete, a fejedelem szolgálata, a nép és a haza dicsősége és haszna legyen.” 

Bessenyei György szerint a nép és a haza dicsőségét úgy szolgálhatják a tudományok, ha azokat magyar nyelven hozzák létre. Híressé vált mondata szerint ugyanis: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.” Ezt 1778-ban fogalmazza meg a Magyarság című röpiratában, melyben azt is kifejti, miért fontos ez a sok tudomány. Szerinte ugyanis egy nemzet sem tud felemelkedni, ha tudatlan, tanulatlan marad. Az elmaradottság leküzdése pedig a boldogságot hozza el. 

Vörösmarty Mihály

Bessenyei évekig élt Mária Terézia udvarában, hiszen tagja volt az uralkodónő által felállított királyi testőrségnek. Ő maga pironkodva tapasztalta Bécsbe érkezésekor – ekkor 18 éves –, hogy igen elmarad tudása a társaiétól. Minden szabadidejét innentől kezdve a tanulásra, olvasásra fordítja. Eközben és ezzel párhuzamosan írni kezd. Magyarul ír, méghozzá drámákat, abban az időben, amikor a magyar nyelvű színjátszás nagyjából nem is létezik. Minden munkájával igyekszik a magyar nyelv ügyét és a szellemi-tudományos életet felvirágoztatni. Latinul akkor ír, amikor társaival megalapítja a Hazafiúi Magyar Társaságot, és közösen megfogalmazzák Mária Terézia számára, hogy miért óhajtják olyan nagyon a tudós társaságot, s milyen szabály szerint képzelik azt el. Az uralkodónő elutasítja ennek létrehozását. 1781-ben jelenik meg az Egy magyar társaság iránt való jámbor szándék című röpirat, melyet Bessenyei a magyar országgyűlés főrendi házához címzett. Ebben leírja a Tudós Társaság feladatait, céljait – ismét, ám ezúttal magyarul. Sokáig mégsem történik semmi változás ezzel kapcsolatban.

Jön a német

Mindeközben Mária Terézia meghal, trónját fia, II. József veszi át. Anyjához hasonlóan rendeletekkel kormányoz, országgyűlést egyszer sem hív össze. 1784-ben kiadja híres nyelvrendeletét. Miközben a magyar nemes ifjak azon fáradoznak, hogy a magyar nyelvet valahogyan alkalmassá tegyék a fejlődésre, II. József a latin helyett a német nyelvet teszi hivatalossá Magyarországon ebben a rendeletében. Központosítási szándéka érdekében nemcsak a törvényhozás, de az iskolákban folyó tanítás nyelve is a német lesz. Tanári és hivatali állásokat sem vállalhatnak azok, akik nem beszélnek németül. A magyarországi megyék tiltakoznak, s közben egy új mozgalom is elindul hazánkban.

1802-ben Bessenyei György levelezésbe kezd Kazinczyval, akinek ezt írja: „Te elragadtatással vagy hazádnak nyelve és tudománya iránt: az én vérem már hidegszik…”. Ahogyan Bessenyei ereje tűnik el, úgy erősödik Kazinczyé.

Új szelek

1811-ben jelenik meg Kazinczy Ferenc Tövisek és virágok című epigrammagyűjteménye, ezt az évet a nyelvújítási harc indulásának szokás tekinteni. A maradiság és az újítás küzd ekkor: a vitát az úgynevezett neológusok nyerik, akik szerint a magyar nyelv akkor lesz alkalmas a tudományok művelésére, ha modernné tud válni. Csaknem tízezer új szó születik ekkor. Tudós Társaság Magyarországon azonban még mindig nincs.

Az 1820-as években viszont már a változás szele kezd fújni. 1823-ban Kölcsey megírja a Hymnust, 1825-ben Vörösmarty a Zalán futása című eposzát, amely az Árpád-kori magyar hősiességet, áldozatvállalást, nemzetébredést dicsőíti. A hazafias költészet talán sosem volt annál virágzóbb, mint ebben az időszakban. 

Kölcsey Ferenc

1825-ben I. Ferenc a megyék nyomására összehívja az országgyűlést Pozsonyban. Ekkor következik be a fordulat. Felsőbüki Nagy Pál érzelmekkel teli, heves beszédet tart, melyben megemlíti a magyar nyelv és a tudós társaság ügyét. Zajos sikert arat. Ekkor kér szót a fiatal Széchenyi István gróf. A németül, franciául, olaszul remekül beszélő ifjú magyarul kezdi felszólalását, amelyet épp ezért le akarnak inteni. Elhangzanak híressé vált szavai: „Nekem itt szavam nincs, az országnak nagyja nem vagyok, de birtokos vagyok, és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejtse, mely avval segítse elő honosainknak magyar neveltetését, jószágomnak egy évi jövedelmét feláldozom reá”. Vay Ábrahám, Andrássy György gróf, Károlyi György gróf szintén magas összegű felajánlásokat tesznek a cél érdekében. Hamarosan még többen csatlakoznak. I. Ferenc elfogadja a Tudós Társaság tervét, így 1827-ben már rendelkezhetnek az intézmény megalapításáról. Az alapító tagok között ott találjuk Kazinczy Ferencet, Kölcsey Ferencet és Vörösmarty Mihályt is. A Társaság munkáját 1830-ban Pozsonyban kezdi meg a magyar nyelv, kultúra és tudományok gazdagítása érdekében. 1832-ben megjelenik az első magyar helyesírási szabályzat, s fokozatosan a magyar szellemi-kulturális élet fő mozgatójává, szervezőjévé válik. 1840-től Akadémia a neve.

Teret nyer a magyar nyelv

Az 1843–44-es országgyűlés egy ilyen, szellemi életében igen aktív időszakában kezdi meg munkáját. Már 1843-ban a kerületi ülés a magyar nyelvet kívánja egyedüli hivatalos nyelvvé tenni. Az akkori uralkodó, V. Ferdinánd ezt elutasítja, azt azonban engedélyezi, hogy a főtörvényszékek, a helytartótanács magyarul ülésezzenek. A kancellária ezen a nyelven adja ki iratait, hogy az országgyűlés és a törvények nyelve kizárólag a magyar legyen. A törvény kimondja azt is, hogy az összes iskolai oktatás nyelve a magyar.

V. Ferdinánd 1844. november 13-án szentesíti a törvényeket aláírásával.

A mai természetes állapotot elérni – tudniillik a magyar nyelv az uralkodó mindenütt az országban – nem volt tehát egyszerű, de a „csatát” megnyerték eleink. Örökségünket megtarthatjuk, ha Kölcsey Ferenc szavaira hallgatunk: „...de soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig tehetségig mívelni kötelesség.” 

Olvasson tovább: