Kereső toggle

A robotpilóta újraprogramozása

Mihalec Gábor a házasságok megmentéséről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Negyvenesek érettségi találkozóján nem ritka, hogy kiderül: a többség már túl van az első váláson, és több gyereke is van, több kapcsolatból. Különösen a férfiakra jellemző a többszöri családalapítás, az életközépi krízis velejárójaként. Az utóbbi években azonban egyre többen kérnek segítséget az első házasságuk helyreállításához” – állítja Mihalec Gábor pár- és családterapeuta.

Házasság 2.0 című könyvében kifejezetten a negyvenesek házassági problémáival foglalkozik. Miért ők a célcsoport?

– Mert ők az egyik legveszélyeztetettebb korosztály. Ezt mutatja, hogy a válásokon belül megnőtt a 20 éve házasok aránya, másrészt az utóbbi években a terápiás gyakorlatban is egyre gyakrabban jelenik meg a negyvenes generáció. A puszta megszokás ugyanis egyre kevésbé tartja össze a feleket. Ezt mutatja, hogy míg korábban a hűtlenség volt a fő problémakör a tanácsadásokon, addig ma az elhidegülés került előtérbe.

Mik ennek a tünetei?

– Olyan 10-15-20 éve együtt élő házaspárokról beszélek, akik eddig viszonylag jól működtették a kapcsolatukat, de mostanra valahogy leült, megfeneklett az életük. A gyerekeik is leválófélben vannak, s ilyenkor még inkább előtérbe kerül a kapcsolat minősége. Egyszer csak azon kezdenek el gondolkodni, hogyan tovább: nyugodjak bele abba, hogy most már csak ilyen középszerűen elviselhető lesz az életem, vagy esetleg lépjek ki valaki mással? Elvégre még csak a negyvenes éveimben vagyok. Nagyon könnyű ilyenkor az orientációt egy kicsit elveszíteni, és más irányba kacsintgatni. Különösen férfiak hajlamosak arra a gondolkodásra, hogy még újraindíthatom a számlálót egy másik társsal, egy új családdal. De kellő érzékenység mellett azoknak a pároknak, akik azért jobbára odafigyelnek a működésükre és egymásra, nem kell a krízist megvárniuk, hogy beinduljon egy változás.

Azt látni, sokan inkább kettős életet élnek vagy váltanak.

– Sajnos igen, és ugyanazokat a sémákat viszik tovább egy másik kapcsolatba, amelyek ugyanazokat a problémákat fogják generálni, s ezáltal nem lesz jobb az új kapcsolat sem. Az a legkevesebbeknek jut eszébe, hogy nem kell belenyugodni a megszokottba, nem kell lecserélni a másikat, hanem lehet ugyanazzal a társsal egy megújult kapcsolatot is létrehozni.

Mennyire lehet ezt az „életközépi” helyzetet általánosítani?

– Én azt láttam a hozzám forduló párok hosszú soránál, hogy mindegyiküknél vannak ilyen sablonszerű, visszatérő mintázatok, melyeket kisebb-nagyobb kilengéssel mindenki átél ebben az időszakban. A helyreállításban is hasonló motívumok voltak azok, amelyek hasznosnak bizonyultak. Olyannyira, hogy végül ezeket a közös pontokat és lépéseket egy könyvben gyűjtöttem össze.

Az újraépítés tulajdonképpen egy második házasságot jelent ugyanazzal az emberrel?

– Pontosan. Sokan úgy is jönnek, hogy ez már menthetetlen kapcsolat, úgy halott, ahogy van. De nem is kell nekik a régi malmot hajtaniuk újra meg újra, hiszen ha mindig ugyanazt teszik, amit eddig tettek, akkor legjobb esetben is csak ugyanott fognak tartani, ahol most vannak.

De a közönnyel, a kihűlt érzelmekkel mit lehet kezdeni?

– A szeretet nem csak érzés, hanem döntés kérdése is. Ha az ember mindig az aktuális érzései után megy, mindent elveszíthet. Az érzelmek irányításra szorulnak. Ha döntéseket hozunk, és kitartunk mellettük, akkor az érzelmeink újra fognak szerveződni, és egy idő után beállnak a döntéseink mögé. Ha egy pár ezt tudatosítja, akkor nyitottabbá válik a házasság újraépítésére is, arra, hogy feltárja azokat a destruktív viselkedési, konfliktuskezelési mintákat, amelyek rendre zsákutcákba vezetik őket. Kutatások szerint a párok 69 százaléka sok év múlva is ugyanarról vitatkozik, ugyanazon a módon. Ezt a nem tudatos „koreográfiát” igyekszünk feltárni, majd lecserélni konstruktívabb mintázatokkal, amiket be lehet a felekkel gyakoroltatni, és így a kapcsolatuk működtetését tudatosabb szintre lehet emelni.

Ez valójában egy kommunikációs tréning?

– Nagyon fontos a helyes kommunikáció, de krízishelyzetben már nem elég, itt mélyrehatóbb módszerek kellenek. Tudatosságra van szükség, felelősségvállalásra, meg kell tanulnunk odafigyelni magunkra is, a másikra is. Azok a párok tudják sikerrel feldolgozni a kudarcaikat, akik felvállalják a felelősség rájuk eső részét, újraépítik az egymáshoz való kötődésüket, új konfliktuskezelési mintákat sajátítanak el, más szokásokat és rituálékat alakítanak ki, mint eddig.

Mennyire gyakori, hogy egy pár mindkét tagja keresi fel Önt a változtatás szándékával?

– Nagyon sokszor nem ilyen ideális a helyzet, hanem a munka első nehéz része arról szól, hogy mindkét felet egyformán érdekeltté és elkötelezetté tegyük a változás irányában. Amikor ez megvan, onnantól már könnyen működik a dolog.

Hogyan tudják erre a hiányzó felet is rávenni?

– Ebben különbséget tennék a férfiak és a nők között. Amikor egy hölgy jön el egyedül, ott általában jó esélyek vannak arra, hogy a férjet is kellően motiválttá tegyük. Ugyanis a hölgyek hamarabb veszik észre a hanyatlás jeleit. Ilyenkor többnyire elég, ha a feleség elkezd másképp viszonyulni a férjéhez, másképp reagálni a párja viselkedési mintázataira. Akkor a férj sem teheti ugyanazt, mint eddig, és idővel elkezd valamiképpen alkalmazkodni.

Sokkal nehezebb a helyzetünk akkor, amikor egy férfi jelentkezik be a terápiára egyedül. Ez általában azt jelenti, hogy a hölgy már sokkal előrébb jár a folyamatban, ő már régóta jelzi, hogy baj van, de a férfi ezt ignorálta, és valószínűleg a feleség már eljutott odáig, hogy lépéseket tett a válás irányába, vagy bekerült egy harmadik szereplő. És ez az a pont, amikor a férj elveszíti az addigi hamis biztonságérzetét, elkezd kapkodni fűhöz-fához kétségbeesetten, hogy hú, most nagy a baj, most aztán oldjuk meg, de azonnal. Valószínűleg ebben a pillanatban a feleség elméjében ez már egy lejárt lemez – és innen már borzasztóan nehéz a dolgot visszafordítani pozitív irányba.

Tehát jellemző, hogy a férfiak „későn kapcsolnak”?

– Pontosan. Ha egy férfi egyedül jelenik meg tanácsadáson, ott már nagyon nagy baj van.

De a könyvében azt írja, hogy Ön nem szokta egykönnyen feladni.

– Ez így van. Nagyon sokára jutok el arra a pontra, amikor kimondom azt, hogy mindent megtettünk, álljunk fel, ennek nincs értelme. Ha csak egy pici esélyt is látok, akkor küzdök, próbálok új szempontot behozni, újramotiválni a párokat, mert mélyen elkötelezett vagyok a házasság mellett. Azt gondolom, hogy a házasság mint intézmény egy olyan érték, amelyet majdhogynem minden áron meg kell védeni.

Az, hogy hogyan házasodunk, mennyire játszik szerepet a továbbiakban?

– Szerintem ez a kérdés egy kicsit túl van ma misztifikálva. Sokan azt gondolják, hogy ha egyszer jól választok, az egy életre garancia arra, hogy jól fog működni a házasság. Ezzel szemben vannak, akik nem annyira szerencsésen választanak, de kitartóan és keményen dolgoznak a kapcsolatukon, tanulni akarnak, feldolgozzák a deficitjeiket, és nekik egy idő után sokkal jobb házasságuk lesz, mint azoknak, akik ezt elhanyagolják. Az első esetben az érzelmi bankszámla pozitív állásból indul, majd átmegy mínuszba, a második esetben viszont a mínuszról indulva óriási pluszt halmoznak fel.

Min múlik ez a fajta építő hozzáállás?

– Nagyrészt egyet tudok érteni azzal a német könyvcímmel, amely úgy szól: Szeresd magad, s aztán mindegy, kivel házasodsz. Ha önmagammal rendben vagyok, ha szeretem, tisztelem saját magamat, tisztelem a másikat, ha tudatosan működöm, illetve ismerem a kapcsolatok működését, akkor majdnem mindegy, kivel házasodom, jót fogok tudni kihozni belőle. Tehát egy egészséges lelkületű ember tud teljes értékűen egy másik embert is szeretni, hogy abból egy igazán jó házasság jöjjön ki.

Hol van a normális lelkület határa?

– Ezt nem mindig könnyű meghatározni. Mindannyian hordozunk különböző sérüléseket a lelkünkben, ez természetes. A kérdés az, hogy dolgozunk-e rajtuk, mert ha nem akarunk szembenézni ezekkel a dolgokkal, akkor ezek a sérülések mindig meghatározzák a viselkedésünket az itt és mostban, és megakadályoznak bennünket abban, hogy azokká az emberekké válhassunk, akik igazán lehetnénk. A személyiség gyógyulását egy párterápia, majd egy helyreállt párkapcsolat is elősegítheti. Kiderülhet az is, hogy valakinek súlyos személyiségzavara van, ami egy tudatzavarral is együtt járó állapot. Vele nagyon nehéz jó kapcsolatot kialakítani, hiszen ott mindig van egy irracionális tényező, amellyel pluszban számolni kell. A párterápiás módszerek tehát alapvetően lelkileg egészséges embereknek szólnak.

Ha olyanokká válunk, amilyenek lehetnénk, akkor a kapcsolataink is olyanokká válnak, amilyenek lehetnének?

– Igen, hiszen a legtöbb ember a lelke mélyén sokkal mélyebb kapcsolatra vágyik a másikkal, de nem tudja, hogyan lehetne ezt megvalósítani. Mindenkinek megvannak ugyanis a berögzült mechanizmusai, mintái, ahogyan a kapcsolatait működteti. 

Mennyire meghatározóak ebben a szülői minták?

– Szeretem ezt a folyamatot a robotpilótához hasonlítani. Amit a szüleink tettek – különösen 13–18 éves korunk között, amikor a legfogékonyabbak voltunk a kapcsolati mintázatokra –, az belénk ivódik, és automatikusan mi is azt fogjuk tenni. Kérdés, hogy ez megfelelő irányba visz-e minket? A robotpilótát újra lehet programozni, de ehhez nem mindig elég a felek elhatározása, hanem segítségre is szükségük lehet. Nem beszélve arról a felelősségről, hogy amikor szülők vagyunk, akkor mi magunk is programozzuk a gyermekeink robotpilótáját. Már ezért is érdemes jó házasságban élni. A hiedelmekkel ellentétben nem a párválasztástól, a szerencsétől vagy a szülői mintától függ a kapcsolatunk sorsa. Lehetőség van megváltoztatni a hozzáállásunkat, amely bizony generációkra kihatóan határozza meg egy család sorsát.

Olvasson tovább: