Kereső toggle

A Fehér Ház krónikása

Trumpról is könyvet írt a veterán Bob Woodward

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bob Woodward idősebb George Bush óta minden elnökről, illetve adminisztrációról írt könyveket; a legfrissebb, Donald Trumpról szóló nemrég jelent meg. Ennek apropóján összegeztük, mi a sikerének titka, és megkérdőjelezhetetlen-e a munkássága.

Elsőre nem hangzik logikusnak, de az 1943-ban született Bob Woodward legendás újságírói karrierjét a haditengerészetnél töltött öt év alatt alapozta meg. A Yale-en történelem–angol irodalom szakon frissen megszerzett diplomájával a zsebében híradótiszt lett a haditengerészetnél, így fontos kormányzati személyekkel került kapcsolatba. Együtt dolgozott például Alexander Haiggel, aki akkor a Fehér Ház nemzetbiztonsági tanácsának tagja volt, később pedig a Nixon-adminisztráció vezérkari főnöke lett.

A legjelentősebb kontaktnak bizonyuló Mark Felttel, az FBI második emberével a véletlennek köszönhetően találkozott 1969 táján. A Fehér Ház alagsorában ült, várva, hogy iratokat adhasson át valakinek; Felt éppen arra járt. Beszélgetni kezdtek, végül Woodward Felt telefonszámával a zsebében távozott.

Watergate: Nixon és az FBI harca

Woodward alig egy évvel a Watergate-botrány előtt került a Washington Posthoz. 1972 elején a korrupció gyanújába keveredett washingtoni rendőrség ügyén dolgozott, melynek hátterében valójában a kormány és az FBI közötti politikai birkózás húzódott. Miközben Felt az iroda igazgatói posztjára pályázott (J. Edgar Hoover, aki 48 évig töltötte be a hivatalt, 1972 májusában hunyt el), valószínűnek tűnt, hogy Nixon a rendőrség vezetőjét, Jerry V. Wilsont fogja kinevezni. Akárhogy is, az egyértelmű volt, hogy a kapitányság az adminisztráció támogatását élvezi, és sokan úgy gondolták, hogy az ellene indult nyomozás célja az elnöki tekintély aláásása.

Ahogy ez az ügy kezdett lecsengeni, május közepe felé a „helyi színes” rovat, amelynél Woodward dolgozott, a George Wallace alabamai kormányzó elleni merényletkísérletre állt rá. Woodward órákkal a lövések eldördülése után jelezte a lapnál, hogy van egy „barátja” az FBI-nál, aki „segíthet”. Már aznap – szinte egy időben azzal, ahogy az FBI ezeket feltárta – részletekkel szolgált az elkövetőről.

Eljött a június, és úgy tűnt, megint nincs semmi igazi bombasztori. Csak öt szerencsétlen betörőt kapcsoltak le az Országos Demokrata Bizottság székházában, a Watergate-irodakomplexumban. Woodward Carl Bernsteinnel megosztva kapta a feladatot, ami egészen addig nem tűnt túl hálásnak, amíg be nem futott a füles, hogy az egyik gyanúsított CIA-alkalmazott volt. Az informátor, akit idővel Mély Torokként kezdtek emlegetni, folyamatosan ellátta Woodwardot olyan részletekkel, amelyeket csak a nyomozást ismerő személy tudhatott. Az újságírópáros 1973-ban Pulitzer-díjat nyert a tudósításokért, de erőfeszítéseiket igazán Richard Nixon 1974-es lemondása „koronázta meg”. (Mai ismereteink fényében megjegyzendő, hogy bár az elnök valóban minden követ megmozgatott, hogy akadályozza a nyomozást, az FBI vezető hivatalnokai, Felttel az élükön, politikai eszközként használták befolyásukat és az iroda függetlenségét a Fehér Házzal szemben.)

Mély Torok kilétéről csak 2005-ben hullott le a lepel. Mark Felt úgy döntött, kitálal, és a Vanity Fair egyik cikkében, sőt egy könyvben beszámolt a Watergate-botrányban játszott szerepéről. Woodward szűk egy hónappal később előrukkolt a maga könyvével (The Secret Man) – melyet évekkel korábban megírt, és csak a pillanatra várt, hogy kiadhassa.

1974-ben Woodward és Bernstein könyvet írt a Watergate-sztoriról, amiből két évvel később, azonos címen – All The President’s Men – film készült Robert Redford és Dustin Hoffman főszereplésével. Hollywood tántoríthatatlanul az igazság nyomában járó hősökként ábrázolta a két riportert.

1976-ban Bernstein és Woodward egy újabb kötet erejéig visszatértek a témára; a The Final Days a Nixon-adminisztráció végső napjait mutatja be. Ez volt az utolsó közös munkájuk. Bernstein utána otthagyta a Postot, és a tévés híradózáshoz igazolt át; jelenleg a CNN munkatársa.

Woodward 2015-ben egy újabb kötettel trilógiává bővítette a Watergate-könyveket. A The Last of the President’s Men Alexander Butterfieldet mutatta be, aki Nixon titkos magnófelvétel-rögzítő rendszerének elhelyezését és működését irányította. Tulajdonképpen ő adta meg a kegyelemdöfést Nixon elnökségének, amikor a szalagok létezését felfedte a Watergate ügyet vizsgáló szenátusi bizottság előtt 1973 júliusában.

Tudósítás a színfalak mögül

A nyolcvanas évek vége felé jól kirajzolódott, hogy Woodwardot leginkább a magasabb szinteken zajló döntési folyamatok izgatják. Írt a Legfelsőbb Bíróságról (Brethren, 1979, Scott Armstronggal), majd a CIA-ról (Veil, 1987), ez utóbbiba beleszőve egy sokak által fiktív elemnek tartott beszélgetést William Caseyvel, az ügynökség igazgatójával. Woodward azt állította, hogy Casey a halálos ágyán bevallotta neki, hogy kezdettől fogva tudott az Irán–kontra ügyről (a kormány Iránnak titokban eladott fegyverek árából a nicaraguai felkelőket segítette).

A panamai invázió (1989) és az Öböl-háború (1990) bőséges anyagot szolgáltattak A parancsnokokhoz (1991), amely a George H. W. Bush-kormány katonai vezetőit, Colin Powellt (a vezérkari bizottság elnökét) és Dick Cheneyt (védelmi minisztériumi titkárt) helyezte a középpontba. A gazdaság karmesterében (2000) a Fed elnökének, Alan Greenspannek a személyével foglalkozott.

A legnagyobb érdeklődés a mai napig Woodwardnak az elnökségek kulisszatitkait bemutató könyveit övezi. Bill Clinton első ciklusának, majd 1996-os újraválasztásának is egy-egy kötetet szentelt (The Agenda, illetve The Choice).

2001-ben George W. Bush adópolitikáját kezdte nagyító alá venni, de szeptember 11. közbeszólt. A 2002-ben megjelent Bush háborúja az elnök jó ítélő- és problémamegoldó képességét hangsúlyozta, a Bushról írt következő három kötet viszont mind egyre kritikusabb hangot ütött meg. A 2004-es elnökválasztási kampány során John Kerry például a frissen megjelent A támadás tervéből is betárazott muníciót ellenfelével szemben. A 2006-os State of Denial már úgy mutatja be Busht, mint akit az ösztönös megérzései vezérelnek, a 2008-ban napvilágot látott The War Withinből pedig egy kifejezetten inkompetens vezetés jön le.

A támadás terve a Nemzetbiztonsági Tanács 2001 novemberében tartott ülésével kezdődik, ahol az októberben kezdődött afganisztáni beavatkozás után először merült fel az Irak elleni akció eshetősége. Woodward végigdokumentálja a folyamatot, amely során eljutottak a tervektől és a nemzetközi közösség győzködésétől a háború megindításáig.

Tekintve, hogy Obama elnök „megörökölte” az afganisztáni háborút, az eseményeket 2008 novemberétől 2010 júniusáig követő Obama’s Wars (2010) a Bush háborúja folytatásának tekinthető. A két könyvben ráadásul kísértetiesen hasonlít a végső elnöki döntéseket megelőző, két szemben álló tábor kötélhúzásából adódó kormányon belüli feszültség.

A támadás tervében például az iraki invázió előkészítése során a diplomáciai megoldást előnyben részesítő Colin Powell, illetve a Dick Cheney és Donald Rumsfeld képviselte katonai álláspont ütközésének lehetünk tanúi. Az Obama’s Warsban az afganisztáni Bush-stratégia felülvizsgálata kapcsán szakadt két pártra hasonló módon a döntésekben résztvevők köre. A hadsereget teljesen hidegen hagyták a civil vezetés politikai szempontjai, és jelentős – előbb 30, majd 40 ezer fős – létszámemelést kért, a kivonulást pedig csak 2018-ra időzítette. A 2012-es választást szem előtt tartó Obama számára ez teljesen elfogadhatatlan volt, ami hónapokig tartó belső harcokat eredményezett.

Woodward mindezek ismertetése közben részletesen rekonstruált számos titkos nemzetbiztonsági ülést, betekintést adva abba a mechanizmusba, amely mentén az Obama-kormány meghozta külpolitikai döntéseit.

Trumptól újjászületett

Bill Clinton, akinek az elnökségét kaotikusnak tartotta, kifejezetten ellenséges volt Woodwarddal szemben. Az Obama-kormánnyal pedig a költségvetés korlátozásával kapcsolatos tudósításai miatt került összetűzésbe az újságíró („egy magas rangú hivatalnok” állítólag meg is fenyegette). De eddig egyetlen adminisztrációt sem ábrázolt olyan sötéten, mint a jelenlegit. Ha hihetünk neki, az Egyesült Államok első számú emberét saját legközelebbi alkalmazottai is egy gyermeki felfogóképességgel rendelkező idiótának tartják (nagyjából ezt mondták, más szavakkal Ronald Reaganről, majd George W. Bushról is), aki annyira nem tudja, mit csinál, hogy iratokat kell eldugdosni előle, nehogy aláírja azokat.

Woodward Fear címet viselő könyvének szeptember 11-ére időzített megjelenését mintegy „előkészítette” egy névtelen szerző The New York Times cikke, aki magát a Fehér Házon belül, az elnök közvetlen munkatársaiból álló „belső ellenállás” tagjaként definiálta, és arról számolt be, milyen ügyeskedésekkel akadályozzák meg Trump esetleges végzetes gazdasági vagy nemzetbiztonsági döntéseit.

Woodward írása 19 hónapnyi, titokban tartott kutakodás eredménye. A szerző több száz órányi interjút készített a forrásként szereplő személyekkel, gyakran bejelentés nélkül, éjszaka kopogtatva a lakásukon. A barátainak állítólag azt mondta, ettől a munkától szinte újjászületett. Annál is érthetetlenebb, hogyan tudott elmenni a Watergate-nél nagyobb FBI-gate botrány mellett (amellyel kapcsolatban pedig folyamatosan egyre megdöbbentőbb tények derülnek ki; legutóbb a korábban az FBI-nál dolgozó ügyvéd, Lisa Page vallotta be, hogy Mueller különleges ügyész kinevezésekor semmi bizonyítékuk nem volt arra, amivel a Trump-kampányt vádolták), és írt helyette egy fehér házi pletykákból összeállított kötetet.

Egyoldalú és indiszkrét?

Woodwardot a washingtoni politikai körökben kialakított szerteágazó kapcsolatrendszere emelte a szakma csúcsára. Robert Gates volt CIA-igazgató egyszer azon sajnálkozott, hogy nem vette fel ügynöknek, merthogy „különleges képességgel vesz rá egyébként felelősségteljesen viselkedő felnőtt embereket, hogy megnyíljanak előtte… Az a képessége, hogy elmondasson emberekkel olyasmiket, amiket nem kellene elmondaniuk, egészen különleges, egyedülálló”.

Mindig vannak ugyanakkor, akik visszautasítják Woodward megkeresését, ezért többször érte az a vád, hogy könyvei objektívnek látszanak ugyan, de egyoldalúak. Azoknak az álláspontja teljesen hiányzik, akik nem „nyílnak meg előtte”, annál is inkább, mert szinte kizárólag az interjúkra és beszélgetésekre hagyatkozik, a háttérkutatás nem jellemző a munkamódszerére.

Hasonló kifogásokat fogalmazott meg például a The Atlantic magazinban a Bush háborúja kapcsán Christopher Hitchens (Aural History, 2003. június). A Woodward által felvázolt eseménysort félrevezetőnek tartja, és megállapítja, hogy az egyes részek arról is árulkodnak, melyik forrástól (Colin Powell, Condoleezza Rice vagy éppen George Tenet) származhatnak – Woodward csupán „hasbeszélőként” visszaadja a szavaikat, mondja Hitchens. Hozzáteszi, hogy ha utánanézett volna mondjuk Paul Wolfowitz (Bush politikai tanácsadója) nyilatkozatainak és nézeteinek, kiegyensúlyozottabb képet adhatott volna a történtekről.

A könyv Hitchens szerint „tele van csúsztatott féligazságokkal azok szájából, akik együttműködtek, miközben elhallgat alapvető, azokra vonatkozó tényanyagot, akik nem nyilatkoztak neki, pedig ez tanácsadóktól vagy nyilvános archívumokból könnyen hozzáférhető”.

Joggal merülhetnének fel nemzetbiztonsági aggályok is, ezt a kérdést azonban szinte egyedül a The Guardian feszegette – igaz, a lapot is a WikiLeaks-nek szivárogtató Bradley Manning pere kapcsán a volt katonai hírszerzési elemző melletti kiállás motiválta 2013-ban. Ha Manninget azzal vádolják – érvelt a cikk szerzője –, hogy az al-Kaidát segítette (még ha nem is ez volt a szándéka), Bob Woodwardot és fehér házi forrásait is felelősségre kellene vonni.

Woodward ugyanis sokkal érzékenyebb információkat hozott nyilvánosságra, mint a WikiLeaks, amit a The Guardian szerint az is alátámaszt, hogy az Obama’s Wars-t Oszáma bin Láden a szeptemberi terrortámadások évfordulójára készített videófelvételen az amerikai olvasók figyelmébe ajánlotta. (Manningnek, aki a börtönben nemváltó kezelésekbe kezdhetett, Obama a távozása előtt, 2016-ban még gyorsan kegyelmet adott. Az exkatona idén Chelsea néven a marylandi szenátorválasztáson is indult.) Az Obama’s Wars-nak már az első 12 oldala hemzseg a szigorúan bizalmas információktól (titkos nemzetbiztonsági ügynökségi programok kódneve, a CIA által szervezett paramilitáris csoport működése Afganisztánban vagy az Obama és John McCain kampányai elleni kínai kibertámadások részletei).

Mindenképp elgondolkodtató, hogy tényleg szükség van-e arra, hogy bárki korlátlan betekintést nyerjen az amerikai legfelsőbb vezetés háborús stratégiáinak kidolgozásába, és általában döntéshozatali mechanizmusainak „kulisszatitkaiba”. A könyvekben közreműködő politikusok „szószátyársága” pedig minimum felelőtlen – és megdöbbentő.

Olvasson tovább: