Kereső toggle

Haláltáborban komponált

Láng György, az elfeledett tehetség

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Andrássy út 97. szám alatti ház sokat vesztett valamikori patinájából. Ma már kevesen tudják, hogy ebben a házban élt és alkotott Láng György zeneszerző, grafikus és író. Neve ma már ismeretlenül cseng – pedig nem mindennapi tehetség volt.

A Zeneakadémia mellett a Képzőművészeti Főiskola grafika szakát is elvégezte. Nevét elsősorban zenetörténeti regényei őrzik. Legsikeresebb műve a Johann Sebestian Bach életét feldolgozó A Tamás-templom karnagya című regénye. Az 1940-es évek magyar államának kultúrpolitikai fintora, hogy 1944-ben a Singer és Wolfner kiadó egész kirakatát telerakták a könyvvel, hogy reklámot csináljanak a köztudottan zsidó szerzőnek, aki akkor már négy éve munkaszolgálaton volt.

Láng századát a haláltáborokba induló utolsó szerelvények egyikébe vagonírozták be. Évekkel később felesége, Weinstein Izabella naplójába a következőt írta ezzel kapcsolatban:

„Mi tanyáztunk abban az utolsó vagonban, amelyet elvontatott a foglyokat szállító szerelvény Komáromból. Az idő tájt ugyan még mit sem tudtunk egymásról, de utóbb kiderült, hogy az utolsók közt vagonírozták be az én Gyurikámat, meg a századát is. Lehet, hogy már a városból kifelé vezető síneken is ugyanaz a mozdony húzta a vonatunkat.”

Láng a mauthauseni koncentrációs táborból Welsbe, az egyik altáborba került, ahonnan 1945-ben szabadult. (A második világháborúban Welsben nagy és kiterjedt zsidó koncentrációs tábor létesült. Magyarország és Csehország közelsége eleve kínálta az ötletet: zsidó foglyokat helyezzenek el a barakkokban.

A szükség azért úgy hozta, hogy később Európa nyugati területeiről is itt kötöttek ki a nácik által üldözött nemkívánatos elemek: zsidók, kommunisták, fegyveres ellenállók, dezertálók. Itt nem működött gázkamra. Aki megbetegedett, az éhen halt.)

 A hajdani deportáltak az angol–amerikai csapatok felügyelete alatt álló Alpenjäger táborban várták meg a háború végét. 1945 kora nyarán Láng György és Ádám István elindították lágerújságukat, az Alpenjäger tábor Hetilapot. „Ádám István vagyok. Tizenhárom hónapig vágtam a fát a Darniza rengetegében. Rugdaltak bakák, fellöktek őrvezetők, kikötöttek tizedesek, gúzsba kötöttek őrmesterek és a pompás tisztigalléros urak panyenkáikkal összebújva viháncolták végig szenvedéseimet. Röhögve mutogattak kifolyó nyálamra, mikor lógtam a fán” – írja magáról a szerkesztőtárs. Ebből a pár sorból következtethetünk arra, hogy bajtársával együtt Láng György is hasonló gyötréseken ment keresztül a munkaszolgálaton.

A zeneszerző fia, Láng Tamás abban a lakásban él, ahol szülei laktak. Körbevezet otthonában, és megmutatja édesapja íróasztalát. Tamástól tudom meg, hogy édesapja soha sem beszélt családjának a koncentrációs táborban és a munkaszolgálaton átélt borzalmakról. Talán nem véletlenül búcsúzott bajtársaitól a következő sorokkal az Alpenjäger záró számában: „Ne lásd többé, ne emlékezz rémnapjaidra, amin keresztülmentél, amit látnod kellett. Tépd ki gyökerestül magadból, és hajítsad messzire a hátad mögé!” A stenciles sajtóorgánum 1945 júliusáig működött. Ekkor indultak haza Welsből a magyar munkaszolgálatosok. 

Láng György. Családjának soha nem beszélt a szörnyűségekről.

Ha belelapozunk a megsárgult papírlapokba, érdekes és egyedülálló információkat kapunk erről a különleges időszakról. Híreket, tudósításokat, verseket, riportokat, kisebb tárcákat, életképeket, helyzetjelentéseket olvashatunk a táborlakó „zsidó fiúk mindennapjairól”.

Láng korábban, a harmincas években már dolgozott kulturális újságíróként. Szakmai tapasztalata, kiforrott stílusa és témaérzékenysége jól látszik az Alpenjäger viharvert hasábjain. Az új Scharf Móric – Beszélgetés a tizenhat éves, zsidó tömeggyilkossal című zseniális riportja a huszonegyedik századi olvasót is sokkolja (a névválasztás a tiszaeszlári vérvád koronatanújára, Scharf Móricra utal). A fiút az újságíró az Alpenjäger tábor fogdájában kereste fel. Jiddisül beszélgetett vele. „Az új Scharfot véletlenül szintén Móricnak, Maischénak hívják. Maische Königstein a neve. Łodź mellett született. 16 éves” – így kezdődik Láng riportja a gyermek tömeggyilkosról, aki a hitsorsosait pusztította el különböző brutális módszerekkel, felsőbb utasításra. A koncentrációs tábor „kórházában” „dolgozott”. Munkája abból állt, hogy vizes hordókba fojtotta a haldoklókat. A blokkparancsnokkal, akitől az utasításokat kapta, homoszexuális viszonyt folytatott. Több mint kétszáz zsidót gyilkolt meg. Láng kérdéseire rezzenéstelen arccal válaszolt. „Ez volt a munkám” –hajtogatta. Együttérzés soha sem lakozott szívében, túl akart élni mindent és mindenkit. Láng részletes képet rajzol a kamasz gyilkosról: tőle tudjuk meg, hogy alacsony, szép arcú, szőke hajú, kék szemű fiú, és van valami lányos a vonásaiban.

„Hozzánk, az Alpenjäger táborba úgy került, hogy ide menekült, ide hajtotta az éhség és a halálfélelem, mikor az amerikaiak felszabadítottak bennünket. Felismerték, akik együtt voltak vele. Rávallottak. Rábizonyítottak. Többször és többekkel szembesítették” – írja Láng.

Ugyancsak az Alpenjäger zseniális publicisztikájában olvashatunk arról a Furner Gyula „Kapitány úrról”, aki a Máramaros vármegyei Felsővisón megkínozta és egy doronggal agyonütötte Hager Borach rabbit, és bestiális kegyetlenséggel a szülei szeme láttára megölt egy négyéves zsidó kisfiút. Furner az oroszok elől Ausztriába menekült, zsidónak adta ki magát. Jiddis nyelven jelentkezett az Alpenjäger táborba (Felsővisón megtanult jiddisül), vesztére azonban felismerték azok a szerencsétlen máramarosi zsidók, akik túlélték a borzalmakat. 

A mauthauseni koncentrációs tábor felszabadítása.

Láng György azonban nem csak újságíróként és számtalan zenei regény szerzőjeként alkotott maradandót. Kodály tanítványa volt a Zeneakadémián. Elsajátította mestere finom érzékenységét a magyar folklór iránt, melynek része volt a jiddis kultúra, az a különleges haszid csodavilág, amely Máramaros vármegyében és Kárpátalján virágzott, és amelyet az üldöztetések pusztítottak el.

„1942-ben egy téléjszakán valahol ismeretlen vad tájakon kattogott a hosszú szerelvény. A marhavagonban összebújtak az áldozatok, mert már-már megfagytak a gyilkos hidegben.

A sötét vagonban egyszer csak zümmögés éledt: felzendült az „Él sónó habó” kezdetű örömének. Mindig nagyobb erővel zengett, zúgott, ujjongó ritmusa túlharsogta a kerekek kattogását, a háborút és a halált, mely felé robogtak” – írja a zeneszerző önéletrajzi regényében. A regényben beszámol élete zeneszerzői főművének, a Concerto Ebraico című hegedűversenynek keletkezéséről, amelyet ez az emlékezetes téli éjszaka ihletett, és amelybe gyönyörűen beépül az elpusztított haszid dallamvilág. Láng a haláltáborban fejben komponálta meg a Concerto Ebraciót. Az tartotta életben, hogy ha kiszabadul, le fogja kottázni művét.

Láng György másik különleges és méltatlanul elfeledett műve a Hanele című kisregény. A regény ugyanabból a máramarosi jiddis kultúrából táplálkozik, melyből a hegedűverseny is.

A regényt, amely egy árva és szegény, hitsorsosai által kitaszított, szellemi fogyatékos zsidó lányról szól, az 1970-es években írta meg. A megrázó női sorstörténet annak a munkaszolgálatos férfinak a tollából született, aki együtt dolgozott a ruszin favágókkal a Popetnyikon, és testközelből szemlélte a vallásos zsidó életet a Máramaros eldugott csücskében, Fényeslitkén, Nagybocskón. A regény egyben néprajzi és népzenei gyűjtésként is funkcionálhat, jiddis dalokat, mondókákat tartalmaz. Precíz, pontos képet ad a tradicionális zsidó ünnepekről. Lángnak sikerült megőriznie egy darabot az elpusztított kultúrából.

A Hanelét Láng halála után négy évvel, 1980-ban jelentette meg a Magvető Kiadó. A zeneszerző fia, Láng Tamás jól emlékezik arra, mi mindent tett édesanyja azért, hogy férje utolsó regényét kiadják. 

Weinstein Izabella, Láng György felesége.

A könyv különlegességét azok a grafikák jelentik, amelyeket a szerző készített a szövegéhez. Láng úgy tervezte, hogy ezekkel együtt fogja megjelentetni művét. A Magvető akkori igazgatója, Kardos György azonban nem tartott igényt a grafikákra. Csupán a könyv borítójára és belső oldalára került fel egyetlen kép, amely egy haszid lakodalmi jelenetet ábrázol.

A többi grafika a zeneszerző hajdani lakásának falát díszíti, és arra vár, hogy felfedezzék.

Láng a Kádár-érában a Sortex gyár énekkarának volt a karvezetője. Emellett kávéházakban, füstös presszókban zongorázott, hogy el tudja tartani családját. Ezenkívül ingyen és bérmentve is vezényelt, tartott előadásokat.

Az ötvenes években felfigyeltek rá az ÁVO-nál. Érte küldtek egy fekete Volgát, beszállították, és barátságosan felkérték, hogy adjon nekik zongorakoncertet. A zeneszerző eleget tett a felkérésnek, saját műveiből állította össze repertoárját.

Láng felesége, Weinstein Izabella elmondása szerint férje mosolygós, kedves szavú, de alapjában véve nagyon zárkózott ember volt. „A papával való megismerkedésünk barátságnak indult. Egyik nap, ’46 tavaszán azzal jött, hogy az a bizonyos Kántor néni, aki bemutatott minket egymásnak, azt üzente, hogy van egy fiú, aki el akar venni feleségül, és engedjem meg, hogy bemutassa nekem. Én dühös lettem, hogy jön ahhoz ez a férfi, hogy nekem partit kommendáljon, ehhez nincs joga! Erre megcsókolt, így lettem a menyasszonya. Ha nem mondja ezt a partit, és én nem felelek dühösen, talán soha nem kéri meg a kezem. Sokat szenvedtünk Gyurikámmal, sokat nélkülöztünk, mert sem zeneszerzőként, sem íróként nem tudott érvényesülni” – emlékezik naplójában Izabella.

 Feljegyzéseit fia, Láng Tamás adja a kezembe. Az első bejegyzés 1939. október elsején született: „A tizenötödik születésnapomra egy naplófüzetet meg egy töltőtollat kértem ajándékba. Megkaptam.” Egy bűbájos és melankolikus kislány szövegeit olvasom, aki később állatbarát, derűs idős hölggyé szelídül. Izabella, a hajdani Weinstein gyáros lánya a szocializmusban is mindvégig megmaradt békebeli, mély érzésű úrinőnek, arra szentelte életét, hogy férje műveinek kiadót találjon, és emlékét egész életén keresztül megőrizze. 

(A portrékat Láng Tamás, Láng György zeneszerző fia bocsátotta lapunk rendelkezésére.)

Olvasson tovább: