Kereső toggle

Török horvát uram

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Nehéz elképzelni, hogy a törökkori hős várvédőink felé rohanó, ostromló török sereg katonái nem törökök voltak, legalábbis jelentős részben nem. Az a társadalom, melyet Magyarországon a hódoltság idején török világnak neveztek, sokkal inkább volt bosnyák-, illetve rácvilág.

A bosnyák kifejezést itt tekinthetjük gyűjtőfogalomnak is, mely muszlimmá lett délszlávokat, elsősorban szerbeket és horvátokat takar. Már Buda első pasái is a híres Szokullu – tehát egy balkáni bosnyák – dinasztiából kerültek ki, de az 1660-as években hazánkban járt világutazó, Evlia Cselebi is megemlíti, hogy Buda teljes lakossága bosnyákokból áll. Ráadásul nem is törökül beszéltek, hanem a délszláv és a török nyelvek egy kevert formáját, a „potur” – azaz boszniai mohamedán – nyelvet, melyben inkább a szláv nyelvi elemek domináltak. Ennek érdekes példája lehet maga Pecsevi Ibrahim, pécsi születésű török történetíró közlése (aki szintén nem török származású volt), aki, amikor maga is részt vett az esztergomi vár 1595-ös átadását előkészítő követtalálkozón, azt írta visszaemlékezéseiben, hogy a követségben részt vevő magas rangú cseh herceg beszédét nagyjából tolmács nélkül is megértette.

Hegyi Klára, a téma legismertebb kutatója megvizsgálta a budai vilajet zsoldoslistáit, pontosabban a székesfehérvárit, mely lajstromokból nagyjából következtetni lehetett a várkatonaság etnikai összetételére. A több mint 800 név azonosítása után azt a következtetést vonta le, hogy egy bizonyos periódusban a katonaság körülbelül kilencven százaléka szerb, horvát, bolgár, esetenként albán és görög származású volt. Ezeket az adatokat a hódoltság egész területére értve is általánosítani lehet, tehát az adott korban a törökök által meghódított országrészen állomásozó, mintegy 20 ezres török hadsereg döntő többsége a közeli Balkán-félszigeten élő valamely délszláv etnikumhoz tartozott.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az igazi törökök vagy a birodalom távolabbi részéből származó arabok (a történelemtudomány „portai törököknek” nevezi őket) ne lettek volna jelen a magyarországi garnizonokban, de számuk minden valószínűség szerint csak 10 százalék körül mozoghatott. A számos nyelvi bizonyítékon és írott forráson kívül maguk a régészeti leletek is erőteljes balkáni hatásról beszélnek.

Mindezeken igazán nem is lehet csodálkozni, ha belegondolunk, hogy amikor a Török Birodalom hadjáratot indított Európa ellen, a török hadsereg felvonulási területe maga a Balkán-félsziget volt. Ez konkrétabban azt jelenthette, hogy ha a szultán március folyamán kiadta a mozgósítási parancsot, akkor már április vége felé el kellett indítania hadát többnyire Edirnéből, a balkán déli csücskéből. Így, amíg lassan vonultak Magyarország felé, a harcok kezdetéig bő három hónap állt rendelkezésre ahhoz, hogy becsatlakozzanak azok az önkéntesek, akikből aztán a sereg jelentős része felépült. A beállók első hulláma Kis-Ázsiából érkezett, a második Isztambulból, majd a felvonuló sereghez a Balkán-félsziget minden tájáról nagyjából egyenletes eloszlásban szegődtek újoncok.

Kik voltak ezek? Elődlegesen iszlamizálódott délszláv fiatal férfiak, úgynevezett renegátok, akik elhagyták családjuk eredeti ortodox keresztény vallását, hogy a hadseregbe belépve katonai karriert futhassanak be, mert a török seregben csakis muszlimként lehetett előrébb jutni a ranglétrán. Érdemes megjegyezni, hogy amikor ezek a fiatalok áttértek az iszlám vallásra, akkor eredeti nevüket is elveszítették. Nevüknek, amely a saját és az apa nevének összetételéből állt, jeleznie kellett új vallásukat. Mivel saját nevük eredetileg keresztény név volt, e helyett kaptak egy muszlim nevet (például Ali, Musztafa stb.) és mivel az apjuk sem volt muszlim, ezért minden renegát apját Abdullahnak – Allah szolgájának – neveztek el.

Így tehát a sok Ali bin Abdullah neve mögött megannyi Vukovics Jován és hasonló nevű egykori szláv személy élt tovább új identitással. Szintén csak érdekességként említendő, hogy Székesfehérvár törökkori neve İstolni Belgrad, (szerbül: Sztolni Beográd), melynek fordítása nagyjából megfelel a magyar névnek. De ez az egész lehet, hogy csak nekünk furcsa, a korabeli magyaroknak – ahogy a cikk címe is jelzi, mely egy akkoriban élt személy megszólítása – ez természetes volt, mégis kitűnik belőle, hogy a „török” szó használata az adott korszakban is inkább a muszlim vallású emberekre utalt, és nem etnikumot jelölt.

Olvasson tovább: