Kereső toggle

Kiss Manyi, a rakoncátlan díva

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Kiss Manyi a 20. századi magyar színjátszás egyik kitűnő alakja: Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, aki a legtöbb embernek a legendás „Jaj, de jó a habos sütemény” dallamát juttatja eszébe.

Több mint száz filmben és számtalan televíziós műsorban szerepelt. A korabeli sajtó úgy számolt be róla, mint „a magyar színpad páratlan csillogású kis drágaköve, fiatal komika típus, az úgynevezett női Chaplin-fajtából való, színültig telve örökké friss és zseniális ötletekkel”.

E tehetséges színésznőnek 107 évvel ezelőtt, 1911. március 12-én indult az élettörténete, az erdélyi Magyarlónáról, Kiss Margit néven (a környezete Manyikának hívta). Kiss Lajos kántortanító, iskolaigazgató és Nagy Zsuzsanna tanítónő legkisebb, harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot. Szülei – az akkori társadalmi szokásoktól eltérően – négyéves korában elváltak, és újraházasodtak. Margitot édesanyja testvére és férje nevelte.

Sepsiszentgyörgyön fejezte be a gimnáziumot, majd felvételt nyert Kolozsváron a konzervatóriumba, zongoratanszakra. Egy kolozsvári színházban tett látogatása életre szóló élményt jelentett számára, ugyanis ekkor ismerte fel, hogy a színészi pályára született. A színházi élményeket követően megkereste Izsó Miklóst, a kolozsvári Nemzeti Színház főrendezőjét, aki azonnal meglátta az ifjú hölgyben rejlő tehetséget, és felvette a színészképző iskolába. Mindezt a szülei nem nézték jó szemmel, hiszen úgy gondolták, hogy a zongoraművészi pálya biztosabb, mint a színészi. Egyébként az utóbbira Manyi fizikailag sem volt kifejezetten rátermett, ugyanis az akkori szépségideálnak nem felelt meg.

A mesterséget a pódiumon sajátította el. Tizenöt évesen már plakátokon szerepelt, és egyre jobban belopta magát a nézőközönség szívébe. Tizenhét évesen befejezte színészi tanulmányait. Sebestyén Mihály, a Miskolci Nemzeti Színház vezetője biztosított neki állást. Bár fizikai adottságai továbbra sem voltak kedvezőek – vézna, fejletlen megjelenése nem egy tapasztalt művésznő benyomását sugallta –, tehetségével kivívta a közönség elismerését, melyet kollégái megirigyeltek tőle, emiatt kiközösítették már első fellépését követően. 

1929 és 1932 között Szegeden színészkedett. Ebben az időszakban ismerkedett meg egy híres olasz bűvészcsalád fiával, Alfredo Ufferinivel, Frédivel. Kapcsolatuk különlegességét szemlélteti, hogy Frédi csak németül, míg Manyi kizárólag magyarul beszélt, de ettől függetlenül megértették egymást. A szülői ellenzésre fittyet hányva fejükbe vették, hogy összeházasodnak. Frédi apjának a hozzájárulását úgy nyerték el, hogy a fiatal színésznőnek fel kellett hagynia a színészkedéssel és csatlakoznia kellett az olasz társulathoz, artistaként. Manyika belement az „üzletbe”.

1932-ben, Zágonban összeházasodtak. Ifjú feleségként ismerte fel, hogy számára egy idegen és megszokhatatlan világba csöppent, ezért két évvel később elhagyta a férjét, és Hamburgból Budapestre költözött.

1934-től több pesti – Király utcai, Andrássy úti, erzsébetvárosi – színházban lépett fel. 1936-tól filmezett, az egyik legemlékezetesebb filmje A Noszty fiú esete Tóth Marival volt. 1939–1940-ben a Fővárosi Operettszínházban Latabár Kálmánnal kiváló párost alkottak. 1940-ben kapta meg Eisemann Mihály mára már híressé vált Fiatalság, bolondság című operettjében Babszi szerepét, melyben a „Jaj, de jó a habos sütemény” kezdetű dal összeolvadt a nevével. 1943-ban a Vígszínházba hívták, ekkorra már a közönség kedvencévé vált.

A második világháború alatt a frontszínpadon szórakoztatta a magyar katonákat. Ebben az időszakban ismerkedett meg későbbi élettársával, Bakonyi Jánossal, aki a színészek biztonságára ügyelt. A háború végét Budapesten egy ideggyógyintézetben megbújva vészelte át, ahol felhasználta tehetségét és őrültnek tettette magát, hogy mentse az életét, ugyanis ekkor még egyedül élt, az ostrom pedig ijesztő módon megerősödött. 

1945-ben, az események lecsendesedését követően Bakonyi János, becenevén „Muki” felkereste a színésznőt, akivel élete végéig együtt élt, de nem házasodtak össze. Kapcsolatuk leplezése érdekében a hétköznapok során a férfiból egyfajta inas, kertész és sofőr lett. A Manyi által nehezen megkeresett pénzt Muki könnyedén elköltötte. Kapcsolatuk az idő múlásával egyre feszültebbé, nehezebbé vált. A törékeny hölgy a fokozódó szenvedéseit alkohollal próbálta enyhíteni.

A háborút követően politikailag nem kívánt személlyé vált, ugyanis kitudódott, hogy a katonákat szórakoztatta dalaival, így egy darabig csak alkalmi felkérésekre, szerepekre tudott szerződni a pesti színházakhoz. 1954-től haláláig a Madách Színház tagja volt, ami véget vetett mellőzöttségének. Rendkívül sokoldalú művész volt, eleinte komikai szerepeket alakított, emellett építettek tánctudására is, de az is előfordult, hogy cselédlányként lépett fel különböző darabokban.

Tehetsége leginkább az ötvenes évektől tudott megnyilvánulni, ugyanis ekkor fedezték fel drámai képességeit: átütő erővel, hitelesen formált meg egyszerű vagy tragikus sorsú szegény asszonyokat. Emellett a vígjátéki szerepek sem maradtak el. Kollégái gyors átváltozó képessége miatt szakmai tiszteletben részesítették, ugyanis percek alatt képes volt a ráosztott szerep szerinti figurát magára ölteni és valósághűen megformálni. Ez a képessége a legkiemelkedőbb adottsága volt, ami egyedülálló a magyar színháztörténetben. Amikor átváltozási technikájáról faggatták, csak annyit mondott, hogy „szeretni kell a szerepet, s akkor minden hangsúly oda kerül, ahová való”.

Manyit nemcsak tehetsége, hanem páratlan humora miatt is kedvelte a környezete. Szinte folyamatosan tréfán törte a fejét. Volt, akit észrevétlenül korommal kent össze „tigriscsinálás” címen, Bilicsi Tivadart pedig hajnalban viccelte meg, amikor elváltoztatott hangon telefonbetyárkodott vele. Jókedvű, dinamikus, rendkívüli humorral és öniróniával megáldott ember volt.

Munkásságát 1954-ben Jászai-díjjal, 1957-ben pedig Kossuth-díjjal jutalmazták. Érdemes művész 1962-ben lett, a kiváló művész címet 1964-ben vehette át. 60. születésnapja után néhány nappal (nem sokkal nyugdíjazását követően), 1971. március 29-én, Budapesten fejezte be földi pályafutását, rákbetegség következtében.

Olvasson tovább: